Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858

1858-05-20 / 14. szám

•214 zászlója, a kaiinibálí veres frakk. „Nosza, rajta, vesd el magad!" volt első eszmém — „de hátha meglátnak?" volt a második, „váram messze mégs végre ez sem eléggé biztos a kutatók ellen, itt pe'dig talán szépen elkerül a pokoli had. Próbáljuk meg a többször sikerült stratégiát!" s ezzel a terjedelmes csalit innenső részén körben futostam egy darabig, aztán tőlem telhető nagy szökésekkel a túlsó rész szélére ugráltam át. Alig helyeztem itt magam ügyelő állásba, midőn akármerre néztem már, a csalit szélén mindenütt lóföt s veres kabátot kelle látnom. A föporkoláb bevezette a csalitba a rókákopókat, (szégyen és gyalázat, bogy e renegátfajnak a

1 mi családnevünk a praedicatuma!) legényei ostorral kezükben szélmentében állottak fel s szemeiket is kidülleszték, ugy nézték a bozót széleit! a kopók nem sokára megkezdték a zsidóiskolát a körben, melylyet előbb jól befutosva megillatoztam; minden figyelem oda irányúitsén e perczet használva kitörtem a csalitból és mint kinek bőrében jár a dolog, szélsebesen egy nem távoli nádas felé vettem utamat. Hiába! egy ostorász s egy vén kutya (jól ismerem még a hangját is s nincs forróbb vágyam, mint orrát elharaphatni) megpillantott. A vén kutya bőszülten nyaffantva iramodott utánam, az ostorász „tally hó" !-t ordított, hogy túl a Dunán is meghallhatták; a második és a falkár a többi kutyát nyomomra akarta terelni s jól megszabdalt közíilök néhányat, míg a falkát az általam alkotott circulus vitiosusból ki birta verni. Ezalatt én előnyt nyertem, annál inkább, mert a nádast elérve, itt a vén kopónak egy fordulattal cselt vetnem s szép szerével kisurrannom sikerült. A nádasnál a többi falka az elöcsahossal egyesült s az egész had olly távol maradt mögöttem, hogy hangjokat már már alig baliám. De azért még nem volt megmentve farkam. Nyílt tér jobbra balra s míg látnak, orrukra nincs szükségük. A vaspálya töltése bosszant nyúlt el előttem, ez volt minden reményem. Gyorsan át tehát ezen — de óh veszedelem ! itt ismét a Duna zárta el utamat. A végszorongás és halálfélelem találékonnyá tesz — egy czövekhez kötött csolnakot pillantok meg — vagy ez lesz menhelyem, vagy ütött végórám! A parton egy darabig felfutok, aztán be a sekélyes parti vízbe, hol a kutyák nyomomat vesztik; le a viz mentében a csolnakig s be ennek mentő kebelébe , meghúzván itt magamat egy csomó kötél megé a ladik felliajló orrában. És úgy tettem , mint ezt sebes futtomban kigondolám s épen mire a csolnak orrába befurakodtam, merültek fel a kutyák a töltés látha-