Vadász- és Versenylap 1. évfolyam, 1857

1857-09-15 / 17. szám

291 a sűrűben, de minthogy egy tanyán nem igen marad tovább egy napnál, rögtön meg kell hajtani a búvóhelyet. Táplálékát rendesen messziről hozza, nehogy tartózkodási helyét elárulja; hanem ha mégis valahol nagyobb prédára akad, például lovat kap, vagy ökröt, akkor tovább is körüle marad. Zemplén legfelső részében találkoztam legelőször farkassal, midőn már két napi haszontalan csatangolás után átázva és kifáradtan vadászállomásomon egy vén törzshöz dűltem szundikálás végett, meghagyván a fegyverhordozás végett szokott mód szerint hozzám rendelt tót bajtónak, hogy a hajtás megkezdésekor fölébreszszen. Azonban akár a farkas megehetett volna, mert a hajtó szintén ledőlvén a fáradság után, csak egy fegyverdurranásra ébredtem föl, néhány lépésnyire tőlem látván fölbukfenczezni egy otromba nagy farkast, melly ugy látszik vezetője volt az utána törtető többi nyolcznak, mellyek a lövés után engem is meglátva, még mielőtt fegyverhez kaphattam volna, más irányba rohantak el. Mindjárt gyanítani, hogy e csapatból alig keriil rám egy is; mert a farkas nem tér vissza azon helyre, hol rárezzentettek, mihelyt megérzi az üldöztetést, példátlan gyávasággal horgasztja le fejét, és keveset törődve, hogy a hajtónép még bottal is végig húzkod rajta, a hajtók lármája elől akarván menekülni a legközelebbi puskásnak okvetlenül lőirányába kerül. Véghetetlenül sajnáltam, hogy a nagy csapatot előbb nem láttam, de szomszédom nem akarván a körből kiereszteni a csapatot, a vezetőre lőtt, igy aztán a többi ismét a körbe tért vissza, még pedig szokás szerint mindenik külön válva, ezért sikerült aztán a nyolczból még hatot lepuffantani. A vadgeographusok híven szokásukhoz az első megrezzentés helyére nem térvén vissza, kimaradtam a szerencsések közöl." A farkasvadászat egyéb nemeiről a terjedelmesebb czikkben még a következőket olvassuk : „Az alföldön nem ritka, hogy néhány száz lovas állván ki, a berkeseket és nádasokat lovasok hajtják meg, s az üldözés által megrémült farkast elégszer karikás csapásokkal verik páraszakadtáig, mi nem lesz feltűnő, tudva, hogy a farkas az üldöztetésben átkozott roszul viseli gondját saját bundájának. Leggyakoribb, legsikeresebb neme a farkasvadászatnak a lesbőli vadászat. A tapasztalt vadász nem esik kétségbe, ha az első kirándulás sikertelen, — szenvedélye ujabb mérkőzésre készti, a farkasnak tulajdonságait fölhasználja cselvetésre, hatalmas étvágya- és szaglására számítva. — A vadász ugy intézkedik, hogy jókora darab konczot nagy térségen úsztasson meg, igy a vér szagot vervén, a farkast nyomon vezeti a vadász leshelyeig, hol a farkast éjjel, holdvilágnál a szörnyű csöndben lőkörbe kapja, s elkövetett csinyjaiért kiszolgáltatja neki az igazságot. Néha ismét azon módhoz folyamodik a vadász, hogy valami kunyhó mellé húzódik, mellynek közelében viz foly. A viznek ellenkező oldalán egy agyonvert lovat ásat le félig, hogy a szaggal idecsalt állat el ne czipelhesse, egyszersmind ingert adjon a teritékhez még másnapra is, mikor a vadász kellő időben megjelent, és alkalmas leshelyéről a farkast puska végre kapja. Elképzelhető, hogy ez nem mondvacsinált mulatság, mint egy pagát ultimo; hanem annyi lehetőség, mennyi a türelmes vadásznak nem egyszer sikerült, igy tehát az ismétlés jutalmazatlanul nem marad, és a türelemnek megkerülvén hébe-hóba díja, a vadász egyetlenegy farkassal beszámolja mindazon fáradságot, mit háromszor-négyszer hiában tett. Ebez persze szenvedély kell, melly nyugodni nem hagy, és nem számítja a hiában fogyasztott napszámot. Azonban ennek is meg kell lenni, nehogy a szemtelen állat a gazdának ablakán ordítson be, mert elszaporodván, éhkínjában az embert is megeszi. A tőrrel verembe fogás sokkal ismeretesebb, mint azt elmondani szükségesnek látnám, hisz erről már adoma is elég van, midőn a farkasverem a farkason kivül még a késő éjjelen csavargó kántort és a falu czigányát is megfogta; hanem annál inkább megemlítendő a megmérgezett hús sali farkasfogás. A torkos állatnak