Váczi Közlöny, 1894 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1894-09-16 / 37. szám
tesznek az u. n. »úri« és »szegény« gyermekek közt, meri korán fölébresztik ezáltal az osztályok közti különbség érzetét, mely a mily fokban megalázó az utóbbiakra nézve, oly mértékben hiúvá teszi az előbbieket. De föltéve, hogy valakinek nevelése helyesen intéztetett. a hiúság ördöge később is felütheti magát lelkében s akkor nagy lelki erőre van szüksége, hogy annak bilincseitől magát megszabadíthassa. A helyes önismeret, mely a hamis önérzetnek s önhittségnek leghatalmasabb ellenszere, itt az egyedüli eszköz, mely az embert a javulásra képessé teheti. Ennek eredménye gyanánt tekinthető azon szép erény, melyet a kér. vallás isteni tana nem győz eléggé ajánlani, t. i. az alázatosság, mely saját erőink s tehetségeink gyöngeségének beismerésében s azon tudatban áll. hogy minden, amit érünk s a mit teszünk, nem a saját érdemeinknek, hanem az Isten kegyelmének tulajdonítandó. Az alázatosság az, mely az embert kedvessé teszi Isten s embertársai előtt és aki e szép erénynyel dicsekedhetik, már bírja a boldogság egyik alapföltételét, mert szereli mindenki s érzi azon kellemes állapotot, milyennel csak az bírhat, ki békében él az éggel és földdel. Mennyi nehézséget hárít el az olyan ember élete útjából, ki az erényt gyakorolja! Ő nem gyűlöl senkit, őt sem gyűlöli senki, mert nincs, nem lehet rá oka. Az alázatos szivű ember egyedül az, aki legtöbb esetben elmondhatja magáról, hogy nincs ellensége. Csupa ilyen tagokból kellene állania társadalmunknak ! A hiúsággal igen közel rokonságban áll egy másik hiba, mely a mai emberek legtöbbjének szintén sajátsága s ez — a nagyravágyás. Itt azonban különbséget kell tennünk azon nagyravágyás, vagy helyesebben nagyratörés közt, melynek az önérzet képezi az alapját s a mely már sok nagy és nemes tettnek volt okozója, — és a között, melynek indító oka az önhittség s mely nem ritkán ragadja az illetőt oly dolgok elkövetésére, melyek ránézve csak szégyent és kudarczot eredményezhetnek. A nemes ambiczióval egybekötött nagyravágyás, ha az egyébként a kellő korlátok közt marad, nemcsak hogy nem kárhoztatandó, sőt dicséretes; mig ellenben nincs utálatosabb oly emberek szertelen itagyra vágyásánál, kikben semmi tehetség sincs és mégis sokkal jobbaknak s többet érőknek akarnak látszani mint amilyenek valóságban. A nagyravágyás valamennyi szenvedély közt a leghatalmasabb, ezért is a legnehezebben legyőzhető. Nagy emberek — mondja egy iró — épp azáltal kerekednek mások fölé, hogy nagy- ravágyásukon uralkodni tudnak s idő előtt el nem árulják czéljaikat, tetteiket pedig akként intézik, hogy azok mások akaratának kifolyáA „Yáczi Közlöny“ tárczája. Üdvözlet az apostoli királynak. Isten hozott itt hérczeinJc tövében Magyar négyedből szeretett király, Diadalivek, virágok öveznek És sok ezer szív ünnepelve vár. Megújul minden, fölpezsdül az élet, Bár a természet haldokol körül, Föltűnik újra a tavasz varázsa S aztán a halál karjaiba dúl . . . Lelkűnkben rég a tél sejtelme dermed, Legdrágább kincsünk veszte fenyeget, De itt körödben apostoli Felség! Eloszlatod a bántó felleget. Isten és király úgy összefér szivünkben, Fz összhangot miért zavarni meg ? Ha az Istent elüldözik a szívből, Minden tekintély rögtön megremeg. Légy üdvözölt hát Szent István utóda, Te nemes lélek, nagy fejedelem, Népünk reménye csak beléd helyezve, Kezedben még a végső kegyelem! lm hódolattal járulunk Elédbe, Hogy a közelben lássad népedet S ha Te is értesz a szeretet nyelvim, Sold sem, felejtjük ezt az ünnepet. Viz Zoltán. sóul látszassanakazért a nagyravágyás leghatalmasabb eszköze a tettetés. Egyébiránt, mint mondók, minden attól függ, hogy mi a nagyravágyás indító oka; ha nem anyagi haszon vagy Önérdek az ember tetteinek lúgója, sőt ellenkezőleg valamely nemes és magasztos czél: ez mindig épületes és leg- kevésbbé sem megrovandó dolog. Nem csekély fontosságú tehát, hogy ha e hibában szenvedünk, jól figyeljük meg az indító okot, mely bennünket a nagyravágyásra sarkal. A nagyra vágyásnak legtermészetesebb okát képezi azon megelégedettségnek és benső békének hiánya, mely az embert képessé teszi arra, hogy saját kis körében jól érezze magát és ne vágyjék elérhetetlen dolgok után. Valóban, ha körültekintünk a világon, lehetetlen, hogy szembe ne tűnjék mindenütt az általános elégedetlenség. És ez ismét egy oly hiba, melynek gyökere úgy a korszellemben, mint a divatos nevelésben rejlik. Úgyszólván a társadalom minden rétege úgy neveli gyermekeit, hogy azok már kis koruktól sokkal nagyobb igényeket táplálnak, mint a milyenek őket megilletik, — ime kész csirája a nagyravágyásnak. A felnőtteknél már . ennek gyümölcsei is sűrűn mutatkoznak. Mesterember-osztályunkat jóformán az teszi tönkre, hogy leányaikat urakhoz akarják férjhez adni s a szegény, de becsületes iparos- segédet restellik házukba befogadni. E korhiba magyarázza meg azt is, hogy miért találkozunk oly ritkán főleg az ifjúságot annyira ékesítő szép erénynyel — a szerénységgel. A ki többre vágyik, mint kellene, nem mulasztja el ennek kifejezést is adni s többnyire úgy viseli magát, mintha ő többet érne s előbbre való volna másoknál. Pedig tudjuk, hogy amennyire kedves mindenki előtt a szerény ember, épúgy nincs kiállhatatlanabb s megvetendőbb a szerénytelen, vagy mint mondani szokás, a henczegő embernél. CSARNOK. A báli riporter. Irta : Csík Sándor. Világra szóló esemény történt Léczfalván. Elhatározták ugyanis, hogy búcsú-bált rendeznek. A rendező bizottság megalakult. Én is bejutottam. De minek és hogy ? Hiszen frakkom örök időktől fogva zálogházban aluszsza álmait, klakkomat pedig az egerek bérelték ki hosszú időre. (Jó szellős lakás az.) De mégis bejutottam. Még pedig úgy, hogy egy vidéki hetilapban tárczákat Írtam, a miért ugyan még egy kurta szivarral se kínált meg a szerkesztő, sőt a sajt és szalonna becsomagolása való tiszteletpéldányt sem adta meg. De hírre vergődtem : mint Írót ismert az egész környék, igy jutott hírem Léczfalvára is, és Egy 1859-iki légionárius irataiból. Olaszországban és Afrikában irt naplójegyzetek. Közli: Csík Sándor. (Folytatás.) Fújták reggeli 4-kor a riadót, egyszerre talpon voltunk valamennyien, a párolgó kávé nagy üstökben már készen állott. Reggeli után sátort bontottunk és sorakoztunk, kiadatott az ordre. Zászlóaljunkból a négy füsiliere század Philippevillén maradt, voltigeurek Setifbe, gránátosok pedig Bordjbonareridjbe vezényel- tettek. Három zászlóalj Constantáiéra indult. Kását Philippevillén, Szabót és Galambost Setiíben hagytam s folytattam gránátos társammal az utat Bordjra. Útközben a mindig veszekedő spanyol piká- dor Ponsen osztatott századunkhoz. Valamennyiünket rémület fogott el. Tudtuk, hogy Ponsen lelkiismeretlen alattomos ember, ki egy czigarettáért kész volt valakit orozva meggyilkolni. Az arabsokkal, kiknek nyelvét értette már, pajtáskodott, azoknak töltényt adogatott el titokban ; később egy hasonló tette majdnem végzetessé vált reánk nézve. Elkülönítve magyar bajtársaimtól tizenkét napi járásra a kikötőtől, egy rémtel- jes helyre, mint Bordjbonareridj vezényelve — hozzá Ponsent hálótársul bírni, — ez szép kezdet volt Afrikában. Bordjbonareridj kétezer német-svájezi és olasz által lakott csinos kolónia. Házai részben európai styl szerint épitvék. Van ezenfelül a külvárosban körülbelül kétezer mór és beduin, ezek földmivelésből és pásztorkodásból élnek, a néhány tuniszi zsidó aranyműves vagy sáfár. Ä várostól nem messze fekszik a kasba, ebben a nyilvános épületek, úgy mint a távirda, a posta, a katonai iroda és a kórházak. A katonai irodának feladata volt az adóbehajtás, a törvénykezés a benszü- löttek s a gyarmatosok felett, egy szóval a katonai főparancsnok a város totumfaktuma volt. A várostól egy órányira egy római telepitvény még meglehetősen fenntartott maradványai, egy körülbelül 36 négyszögölnyi nagyságú remeken kirakott és majdnem teljes mert báli tudósitó kellett, meghívtak egy kis. zóna utazásra. A nagy nap megérkezett. Csipke tüllanglais, olló, ezérna, keményítő, pomádé, sütővas, lökni, vukedli megtették a szolgálatot, a bálterem ajtaján angyaliabb- nál angyaliabb alakok surranták be. Az ajtó mellett két sorban felállítva várt a rendezőség. Háromnak frakkja és fehér mellénye volt, ezek legelői állottak, a szalonkabátosok hátra szorultak; a kiknek pedig szalon kabátjuk se volt, azok a bőgő háta mögé bújtak. Következett a bemutatás Kalocsa Róza illemtana szerint, mi közben az a mindennapi dolog történt, hogy Papityi Feri Kukityi Róza őnagy- ságának a sarkára hágott. Bagolyi Jani pedig Otil mama slepjére lépett. Valami tiz rőfnyi fodrot le is gázolt róla, a mi egyébiránt sem volt nagy baj, mert még mindig maradt rajta elég. Megkezdődött a táncz. Az első négyest negyven pár tánczolta. Újabb baj. A harmadik figuránál annyira összezavarodtak a párok, hogy nem tudtak kibontakozni. Segített rajta Petyi, a czigányprimás, a ki is átvette a rendezőséget. Elérkezett a szünóra, s én megkezdtem a működésemet. Felütöttem a riporteri tanyát. Hat árkus papirost, nyolez kihegyezett plajbászt, két kalamárist tettem az asztalra. Lássa a világ: én vagyok a báli tudósító. Meg is süvegeitek. — No gyerekek diktáljatok! Ki diktál? Répási Bandi vállalta el a tisztséget. — Hát ird ! „Léczfalván a „tarka Zsiraff" czimü vendéglő nagytermében rendezett bál nagyszerűen sikerült.“ — Tovább! „Az első négyest negyven pár tánczolta.“ — Nem igaz, voltak negyvenegyen, zenyim fele- sigem is ott volt, volt rajta ostyepka szinti ruha, tulipán díszítéssel, lábán volt atlasz czipő, — vágott közbe Pospitsil gazdag brinzaturó-kereskedő. — Jó, jó Pospitsil papa, — csitítottám az öreget, — majd bele teszszük a újságba. Az öreg eltávozott. Egyszerre valami különös szag terjedt szét a teremben, a mi arra engedett következtetni, hogy Pospitsil bátyánk a vacsora megtakarításának szempontjából brinza túrót és kvarglit evett, egy darab az asztalon hevert még. — Ej, ej! maga itt van? — szólalt meg Otil mama. — Irén, Fáni, álljatok ide! Forduljatok egyet! Ugy-e szép az én két lányom? Hanem aztán szépet Írjon ám róluk az újságba! A ruhákat Pestről hozattam, kétszáz forint volt az ára, a sárga pettyes tiszta selyem. — Jó lesz, — válaszoltam, — a szép asszony két lányáról a legszebbet referálom. Mások jöttek, valamennyien kérve, ki czirogatva, ki szakálamat csintalanul megczibálva. Riporteri tisztemmel meg lehettem elégedve. Boldogan távoztam el. A Jegközelebbi vonattal visszautaztam. Reggeli három órakor érkeztem meg, azonnal a szerkesztőségbe hajtattam. Még fenn voltak. Addig rimánkodtam a faktornak, mig a két kutyanyelvre való báli tudósítást fel nem vette. Haza érve lefeküdtem. Álmodtam mindenféléről: szép asszonyokról, vukedlis kisasszonyokról. Pospitsil bácsi feleségének az ostyepka szinti ruhájáról, meg a brinza túróról is. Arra ébredtem fel, a mint az ajtómon rugdalództak. Ijedten ugrottam fel. Kinyitom az ajtót. Pospitsil bácsi állt előttem úti ruhában. Kezében az újság. Épen most érkezett meg. Az öreg fújt mint egy épségben levő mozaik-udvar, a leggyönyörűbb virágábrákkal, távolabb a rómaiak idejéből származó sirkert számos római feliratú kövekkel, dombormű-faragással ellátva. Az egykori Numidia bővelkedik ily romokkal. A semmit meg nem becsülő berber rabló-állam is kegyelettel őrizte azokat. Most a francziák minden pusztítást a legszigorúbban büntetnek. A számos ásatás által sok föld alá temetett emléket mentettek meg a végelpusztulástól. A bordjbonareridji kasbába érkeztünkkor egy század zuáv és egy szakasz lovas-chasseur várt reánk. Véletlenül a zuávoknak majd fele elszászi fiú volt. Gránátos-századunk háromnegyed része württem- bergiekből és pfalzi bajorokból állott,.a lovas-chasseurök közt is volt néhány elszászi német. Nagy volt tehát az öröm a németek közt, mert még olyan elszászi zuáv is lévén, ki a szomszédos Bajorpfalzban mindennapos volt, igy a legióbeli ismerőseikkel is találkoztak. Sem franczia, sem pedig olasz gránátos századunknál nem volt, ekkép kénytelen voltam a németekkel tartani. Egy ideig a legjobban ment a sorsunk. A gyár-, matosok is németek voltak, volt tehát szives vendéglátás. Volt dupla lénung, dupla porczió bor és kávé, teendőnk egy kis gyakorlaton és czélba lövésen kívül nem volt. Egyszerre azzal a hírrel leptek meg, hogy az Atlasz hegy mentében lakó kabylok közt kitört a lázadás. Gránátos-századunk és egy osztály zuáv ordre-t kapott a lázadás leküzdésére. Néhány napi fáradalmas ut után a lázadás főfészkébe, Tahsmaltba érkeztünk meg. De ideje is volt már, mert a tahsmalti khasbába rendelt zuávkapitány a tiz lovas spahi katonával a lenyakaztatás sorsát alig kerülhette volna ki. A thas- malti khasbát azonnal körülfogtuk. Az este közeledtekor a váratlan meglepetést és a szappan nélküli nyakborotválást kikerülendő : a sátrak előtt gúlába rakott fegyver-sor előtt egy Örs állíttatott ki. A tett út fáradalma és a nap melege olyannyira ellankasztott, hogy esti 10 óra felé már mindenki a legmélyebben aludt.
