Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1893-11-12 / 46. szám
■" Tr""rr' ...... ’ • " XV. évfolyam. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP. 46. szám. Váez, 1893. novemb .. EKŐEEKETÉSI ÁRA: negyed évre 1 frt 50 kr. Egyes szám ára ÍO kr. Kapható : KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) Regjeienik minden vasárnap. Szerkesztőség : Káptalan-utcza 20. sz. alatt, (hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők). Kiadóhivatal: Gasparik-utcza 12. sz. alatt, (hová az előfizetési pénzek, hirdetések, reklamácziók küldendők). fll IKRET ÉSEli : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. IV y i 1 t-t é r : sora ..............................150 kr. Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. Egyházi festményeink többszörösitéséröl. Vácz, november 11. A nyugat-európai államokhoz képest csak kevés oly templom van az országban, mely egészen stílszerűen van építve és építészeti műbecscsel is bir. Egyházi festmények dolgában azonban nálunk már kedvezőbbek a viszonyok, mert nemcsak városunkban, hanem gyakran kisebb helyeken egészen közönséges külsejű templomokban is, nem ritkán oly értékes festményeket találunk, melyek esetleg a legfényesebb székesegyháznak is díszére válnának és melyek láttán csodálkoznunk kell, hogy még az úgynevezett müértö közönség is alig bir tudomással létezésükről. A műbecscsel bíró egyházi jó festményeknek több- szörösités útján való megismertetése a közönséggel, nem csekély mértékben járulna hozzá az ily műkincseket rejtő templomaink átalános külső tiszteltetéséhez. Nemcsak az egyházi művészetet, hanem bizonyos tekintetben a vallásosságot is előmozdító vállalat volna tehát, ha művésziesebb oltárképeink és egyéb egyházi festményeink (freskók stb.), országszerte kiszemel- tetnének és gyűjteménybe foglalás végett, oly tiszta fotolitografokban lemásolva adatnának ki, mint amilyenek például Divald eperjesi műtermében készülnek. Magától értetődik, hogy e képekhez rövid magyarázó szöveget is kellene Íratni. Ily érdemes mű azonban csak főpapjaink hathatós pártfogásával létesülhet; de méltó eszme és tárgy is volna az arra, főleg ha a közeledő millenium alkalmából létesítik. E gyűjtemény ama magasztos időpontban kiadva, amint egyrészt nemzeti kultúránk bírálatához kedvező adatokat nyújtana, másrészt kiválóan fokozhatná az 1896-iki kiállítás fényét és érdekességét. A legkedvezőbb világításba helyezné továbbá fő„VáGzi Közlöny“ tárczája. Az ájtatosnak, Az Isten ! Ej no, mennyi gondot Okoz neked, a jó, a nagy! Hozzá repül a vágy szivedben, Hozzá száll minden gondolat. Lemondás a te egész élted, Alázat, tűrés, szendeség, Bár gond felhője vesse árnyát: Neked mindég derült az ég. Szelid szemed tekintetében A nagy megnyugvás andalít. Csak most, hogy fénye rám sugárzott, Csak most tudom, hogy mi a hit. Elkábulok ! De sőt, mióta Klastromba készülsz angyalom, Megesik még csuhát, hogy öltök S a fejem’ is megnyiratom. S az Isten? Ej, mig igy kisértjük, S gondot okoz a jó, a nagy : Megúnja buzgó zaklatásunk, És szép szerével — cserbe hagy ! Prém József. A Tisza forrásánál. Jer kedves olvasó, elvezetlek képzeletben szép vidékre, messzi tájra, hol korábban kel föl a nap s hol két ország ölelkezik : szép honunk és Galiczia. Itt, e tájon fenyvesek közt egy havasnak oldalából jön világra a Tisza. Ez leszen a mesének tárgya. Hárman valánk az Urban, egy kath., egy ref., egy unitárius, kik egyetérténk a tervben, hogy a Tisza forrásából igyunk. Találkoztunk is valahol a szép Szilágyban. Innen vágtunk neki a nagy Tisza mély völgyének, mely a gyönyörködni vágyó lelket extázisba hozza fenséges panorámájával. Jobbra, balra magasba nyúló őserdők borítják a hegyet; itt egy szűk szorulat sötét komolysága hat rémesen a lélekre, amott az oldalon mintha emberkéz papjaink finom műérzékét is ; végre pedig az egyházi festészetre hajlammal biró művészeink figyelmét és tanulmánykedvét a régibb mestereknek — hazai szentélyeinket ékesítő — sikerültebb műalkotásaira irányozva, nem csekély mértékben járulhatna hozzá egyházi festészetünknek oly kívánatos föllendüléséhez. D. I. A váczi csodadoktorról. Ámbár két év előtt hallottam, a nyár folyamán saját szemeimmel láttam, hogy Argenti mar csak élő halott, mégis mikor megtudtam az újságokból halálhírét, megdöbbentem, szivem megtelt fájdalommal, szemem könyekkel, mintha csak valami közeli rokonom halt volna meg. Az a lehangoló érzés vett rajtam erőt, a mely máskor is, ha egy-egy nagy férfiú dől ki az élők sorából, szokta szivemet szorongatni s önkéntelenül tör ki belőlem a remény és a kétkedés szava: lesz-e, a ki helyét betöltse ? Nagy alak volt; jótevője az emberiségnek, Vácz- nak büszkesége. Nagy érdemeit méltatni mások hivatvák ugyan, de hallgatni, én a szenvedő emberiség üdvét ezélzó tudományának legigénytelenebb eszköze, hallgatni még sem tudok. A megboldogult 12 év előtt, mint a váczi kispapok infirmáriusát, „kolléga úr“ meg nem érdemlett czimmel szokott volt megtisztelni. Soha sem hittem volna, hogy ebben a czimben csak távolról is legyen, valaha is lehessen némi valóság. A kollégasságra összes érdemem abból állott, hogy Argenti megérkezéséig én néztem ki a könyvből valami orvosságot, még pedig oly véletlen szerencsével, hogy rendesen helyben hagyta. Ez a lehetetlenségnek látszó dolog — bár igen szerény alakban — megtörtént! Az érdem nem az enyém, hanem a megboldogulté. rakta volna — sávonként pompáznak a külön-külön szin- vegyületű s alkatú fák, hol vidám, hol komoly képet öltve, már a mint a nap kegyének sugarait osztogatja. Minden részlet egy kész egész, minden lépés egy új világ. ilyen a Tisza völgye Trebusa és Rahó között. Rahón háltunk meg. Másnap, midőn még minden pihent, csupán a Tisza csacsogott házunk előtt, útra keltünk Kőrösmező felé. Ez éjen kemény tusája volt az égnek a földdel. Végre is a tettetés, a színlelés e hazája, a föld engedett: szinleg, felszínében meglágyult az ég csendes könyeitől. Elég volt ez nekem, kinek már otthon rongyos volt czipőm, Verpeléten meg kifordult lábamból, itt pedig a sárral s vízzel lépett szövetségre, hogy bosszút álljon a lábon, mely őt annyit rugdossa előre. Éhesek voltunk és fáztunk. Előtte való napi jó kedvünk „kitombolt, megszűnt, elenyészet“, — utolsó maradványát is tönkre tette a prózai éhség. Egy útszéli korcsmái kerestünk. És az orosz (igy hívják a ruthént) megértett minket, mi szintén meg az ő magasztos : horim ! horim! (fölebb ! fölebb!) lelkesítését. En is biztattam fájós lábamat : csak tovább, tovább! De végre is kitűnt, hogy a hadadi csizmadia nem tud jól foltozni, én meg nem mehetek tovább. Egy szekérhez kötém tehát sorsomat, sorsunkat. Lábunk nem fájt többé; mert a természetet megcsalni nem lehet, lakolt tovább a fej s az orr. Igen, mert a szekérnek ernyője is vala. Nem a nap sugarai ellen — hiszen vaczogtak fogaink a hideg miatt. — Hanem vala ama szekérnek ernyője azért, hogy én gyakorta bele üssem a fejemet. De végre is — mondjuk — beleütögettük a fejünket az ernyőbe minden negyed órában egyszer s éreztük a fájdalmat 2—2 perczig, még akkor is maradt volna 13 — 13 perez a háborítatlan élvezetre. Igen, ha szekeres gazdánk nem lett volna lengyel zsidó s ha valaki fel nem fedezte volna a fokhagymát. De az a valaki felfedezte, lengyel zsidónk élvezte, orrunk pedig érezte. Időnapelőtt megugrottunk tehát a társaságból, hogy a szél átjárja ruhánkat s kiűzze belőle a kemény illatárt, mielőtt emberek közé lépnénk. Argenti a sokágú orvosi ismereteket oly egyszerűen adja elő e nemben páratlan könyvében, hogy azt a laikus is megértheti. A homoeopathát ugyan Hahnemann találta föl, de Argenti népszerűsítette, tette közkincscsé. Jól tudom, hogy sok ellensége van még mindig a homeopathiának. Hasonló valami ez a katolicziz- mussal: az anyagias ész nem tűri. A durva anyagra támaszkodó materializmussal csak úgy meg nem fér a homoeopathia elmélete, mint a finomabb felfogást és nemesebb érzést igénylő katoliczizmusé. Ez áll a gyakorlat terén. Ha az aleopathia hívei a homoeopathia sikerét látják, csak oly hitetlenek és érzéketlenek maradnak, mint az anyag embere a katoliczismus legszembeötlőbb csodái láttára. Évekkel ezelőtt kolléga czimmel tüntetett ki Argenti, de érdemetlenül, mert — őszintén megvallom — nem sokat bíztam azokban a parányi adagokban, hogy komoly baj esetén is sikerrel működjenek. Hanem a tapasztalat megtanított hinni. Mint papot hívtak egy házhoz, a hol 3 gyermek feküdt difteritiszben, a negyediket pedig előtte való napon temettük. A betegek látása meghatott, kivált mikor megmondták az ápolók, hogy a szülők nincsenek itthon, vagy 100 kilométernyi távolságban vannak és a tegnap eltemetett kedven ez haláláról még mit sem tudnak, mikorra hazaérnek, egy gyermeküket sem találják életben. Valószínűnek láttam ezt, mert hogy 3—4 gyermeket vigyen el egy házból a difteritisz, nem is ritka esetek közé tartozott városunkban. Ekkor megemlékeztem Argenti gyógyítási módjáról. Elővettem a könyvét és annak utasítása szerint kezeltem a betegeket és egy kivételével mégis gyógyultak. S ámbár szigorúan meghagytam a házbelieknek, hogy senkinek se szóljanak, azért titok pecsétje alatt mégis elmondták az utczabelieknek és Kőrösmezőre értünk, ez leendett kiindulási pontunk a Tisza-forráshoz. Egy fél napot pihenve itt, másnap a jó Stefanovics bácsi s kedves fia társaságában keltünk útra. A jó kemény országút, mely eddig ide vezetett, Kőrösmezőn kétfelé ágazik. A jártabb dél-keletre megy „Lengyelbe“, a másik ág pedig észak-nyugatra tart, ezen kellett mennünk. Jó két óráig gyalogoltunk s még mindig benn voltunk a községben. (A fuvaros, ki Kőrösmezőre mén, a község szélén egyszer etet lovaival, mert 20 kim. hosszú a falu.) Kellemes út volt. Tüdőnk csak úgy szívta magába az ózondús, szűz levegőt, a szem pedig nem volt képes betelni a vidék pompájának nézésével. A magas hegyek s mély völgyek fenyőkkel boritvák, néhol oly sűrűn, hogy csak a vad verte nyom vezet a rengetegbe be. Amott messzi nagy darab területen fehérre meszelt fenyők meredeznek az ég felé. Isten csudája ! Kinek s miért volna kedve a rengetegben ily rengeteg munkát végezni? ! Közelebb érve látható, hogy garmadában hevernek óriás fenyők, kidülve az egyenetlen tusában, melyet a viharral küzdöttek. Kiszáradt, héjuktól megfosztott fenyők a többiek, melyek — miként a gyász vitézek — csak azért állnak még kopasz fejükkel, hogy a hatalmasabb erejét hirdessék. Reggel 9 óra felé a Kőrösmezőtől 20 kim.-nyíre levő hires rüfogóhoz értünk. Itt a Tisza már oly kicsiny, hogy a hetenkénti kétszeri fausztatáshoz vizét meg kell gyűjteni. A beszterczebányai vizfogó után a második ez. E vizzárdától, vagy mint ott nevezik: uszagáttól, mintegy 5 klm.-nyi lőtávolban ered a Fekete-Tisza az Okola nevű előhavas oldalán 1229 in. magasságban. Tiscsorának hívja az orosz e kis folyót, a havast pedig, melyből ered: Okola-nak (akala), mert azt köriíl- folyja. A Tiscsora nevet a Lazescsinával való egyesülésig (Kőrösmezőnél) meg is tartja s csak azután veszi fel a Tisza nevet. Mily könnyen halad az ember papíron! Egy pillanatban a vizfogónál, aztán a forrásnál, s ugyanakkor Kőrösmezőn is! Nem úgy volt az akkor! Ama félnapi út egy félesztendő volt épen. 30 klm.-nyi útban sehol
