Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1893-06-18 / 25. szám
XV. évfolyam. 25. szám. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ u:i.OFIZr/rí:sa í K t: negyed évre I frt 50 kr. Egyes szitui lira : lO kr. Kapható : KISS EKNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyfirky ház.) lílvgji'lcnilt iniit<1 on vasárnap. Szerkesztőség : Kdptalan-utcm 20. sz. alatt, (hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők). Kiadóhivatal: Gasparih-utcza 12. sz. alatt, (hová az előfizetési pénzek, hirdetések, reklamácziók küldendők). HIKDETÉNEU: jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. IV y i I 1-1 & r : sora.........................................................30 kr Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. i A magyar társadalom újjászervezése. II. Minden nemzet valódi értéke: a munka megbecsüléséből áll. Apáinkat — az igazat megvallva — keveset sarkalta a haladás után való ellenállhatlan vágy; a tejjel-mézzel folyó magyar Alföld ellátta az ország állhatatlan népét mindennel, a mire szüksége volt, igy támadt a mondás: »Extra Hungáriám non est vita, si est vita non est ita!« úgy hogy száz esztendővel ennek előtte igy fakadt ki a jó öreg báró Sennyey László: »Csak nincs furcsább nemzet a magyar nemzetnél ! Ötét, mint valami választott népét kihozta az Úristen ScythiábóJ erre a tejjel-mézzel folyó földre és azt mondotta : »No ! egyél, igyál! eb-ugatta magyarja! itt van a jó tokaji bor, fejér miskolezi kenyér, kövér debreczeni szalonna!« De ez neki nem tetszik; ki megy az országból és külső nemzeteknél fecsérli pénzét. Azután vezette őtet az Isten szent István királynak hitére, mondván: No! üdvözülj: eb szánkázza meg a lelkedet! De ez sem tetszett neki; ő külső-országi svájezer és franczia hitet hozott be magának és azt nevezte: Magyar hitnek. Már úgy lévén a dolog; mit tudott vele tenni az Úristen? adott neki tehát becsületes kalpagos prédikátorokat, mint ime ! (és itt rámutatott : —Szilágyi Sámuel uram! De ez sem tetszik neki .... azt gondolja: hogy lovagolni se tudna, ha csak anglus praeceptort nem fogad magának. Boldog Isten!« S éppen az által, hogy őseink a külföldet látogatták, tűnt eléjök az a hátramaradás, a melybe jutottunk, úgy, hogy egy Bessenyeinek az iskolázatlan természetes paraszt esze elég volt, hogy felrázza a tespedésben sinylődő alu- székony országot lethargiájából. Változtak az idők, változtak a fogalmak is. Valamikor az egyik herczeg Eszterházynak juhásza is több volt, mint annak az angol mágnásnak, a ki előtte juharnak megszámlálhatatlan sokaságával dicsekedett; hanem azért a vetélkedés mégis Nagy-Brittánia javára ütött ki; mert, mint Anglia nagyhatalmi állása mutatja, a nap abban soha le nem nyugszik s a terület, a mely őt uralja ma több mint huszonöt millió négyszög kilométerre rúg. Leghelyesebb azért, ha a tudomány minden ember, sőt az összes társadalom értékének igazi mérővesszője gyanánt a teljesített, az elvégzett munka becséi tekinti; azt a munkát természetesen, a melyet az ember a tisztességes köz- gazdasági javak elérése szempontjából kifejt. Azt az állitást, mintha a munka teher volna a művelt nyugat rég dőreségnek deklarálta. Angolország testben és lélekben ép és egészséges fiakat nevel; a munkát mint az élvezetek utolérhetetlen nemét tekinti; sőt rákényszeri- tette a nőket is, a kiket nem tart az érzékiség kielégítésére szolgáló eszköz bizonyos nemének, mint a hogy azt a keleti renyheséghez szokott népek dekretálták. Nem az improduktív foglalkozás kell tehát, hanem az olyan, a mely az embert nemesid, a mely a család fennmaradását, megszilárdulását biztositja. Hazánkban valamikor csak a földbirtokos osztály, a nemesség rendje számított; az úri nép bolondi lett volna dolgozni, mikor mindene bőven termett s 1848 előtt fizetni se réven, se vámon nem tartozott; magyar iparnak, művészetnek és kereskedelemnek — úgy szólván — hire-hamva se volt s a földmivelő magyar jobbágynak itthon sok esetben annyi becsülete se volt, mint az oláhnak, meg a tótnak! Most elvégre, miután már a magyar állam annyi vagyonnal rendelkezik, hogy saját exisz- tencziánkat a nemzeti vagyon koczkáztatása nélkül megszilárdítani képesek vagyunk : legfőbb követelményünk legyen, hogy azokat az axiómákat siessünk érvényre emelni, a melyektől jövő boldogulásunknak, mi több haladásunknak alapfeltételei függnek. Budapestnek, a magyar fő- és székvárosnak megteremtése nagyon szép és nagyon üdvös intézmény volt; — de vájjon meggondolta-e a kormány, hogy ennek megalkotása által mennyi életképes erőt vont el s absorbeált az egyszerű örömökhöz szokott provincziális társadalomtól ? fontolóra vett-e maga a magyar társasélet, hogy ezen az úton az ország közgazdasági politikája minden programúi és elővigyázat nélkül éppen a fő- és székvárosban konczentrált nagy tőkének és iparvállalatoknak járt a kezére? — Nyilván a nélkül, hogy ez által saját létfenntartását megóvta, megoltalmazta volna? A mérlegnek két mérő serpenyője van; gondoljuk meg vájjon azok igazságosan van- nak-e elhelyezve, vájjon nem billen-e fel valamelyik ? Hogy Magyarországon tulajdonképeni középbirtok már nincs is, éppen a napokban hirdették a lapok; azt, hogy a közgazdasági élet sokszor mesterségesen fejlődött: ki-ki tapaszj Á „Váczi Közlöny“ tárczája. A két árva. — Rajz a fővárosi életből. — Irta: ILvdla-rtonff^ Ixrvre. Mikor tizennegyedik évüket betöltötték, mindketten távoztak az árvaházból, hol nem nevezték őket máskép, mint a „szép két testvérinek. Ez elnevezésben rejlett valami gúnyos, gonosz mellék-iz, mintha az nevetséges és hallatlan merészség volna, szépnek lenni oly házban, hol minden egyhangú, örömtelen, sivár és borús. A két szegény szív mily eped ve vágyott a szabadság után, mily világos és nagy volt nekik a világ a szürke falakhoz képest. Egy borús és szeles márcziusi napon a rég vágyott szabadságot elérték. Mindketten jómódú polgár családoknál találtak helyet, oly családoknál, melyek megválogatják a cselédeket és csakis árvaházból kilépett leányokat fogadnak fel. — Én már itt vagyok Juliska, — mondá Mariska vidáman, nyúlánk sötétszemű testvéréhez fordulva, miközben csinos ház előtt álltak meg a József-utczában. — Tehát Isten veled, majd gyakran összejövünk ugy-e? Juliska nevetett és fejével biczczentett a távozó felé. Mariska pedig vidáman ugrált fel a lépcsőkön s boldog volt, hogy jó helyet kaphatott. Elemién gyakran látták egymást, lía szabad délután jók volt, kimentek a temetőbe és szüleik elhanyagolt sírját virágokkal diszkették föl, majd titokban esténként a Buzal.ka-lánczterem hullámzó tömegében lejtettek fel s alá. Sorsuk azonban egyforma maradt, sok-sok munka, kevés öröm, a szerelem derűje nélkül. Juliska okos, aranyos fejecskéjében az a gondolat támadt, hogy jobb helyet keres magának. Mariska midőn erről egyik vasárnap értesült, megijedt s kérdé, hogy miért mondott föl. — Hova akarsz most menni? --- kérdé aggódva. — Hova? Mily furcsa kérdés! Magasabbra vágyom. Bár ennél többet maga sem tudott. Két hét múlva, mely idő alatt a testvérek nem látták egymást, Mariska levelet kapott Juliskától. A levél tele volt ékezeti hibákkal és helyesírási botlásokkal, úgy, hogy más nevetve dobta volna félre. De nem úgy Mariska. Sirt a bohó leány elhatározása miatt. Juliska ugyanis megírta neki, hogy „kitűnő helyet“ kapott. Komornája lett egy „igen finom hölgy“-nek, ki „hírneves“ orfeumi énekesnő. Neve Caginszky Olga s ki másnap elutazik Budapestről, valószínűleg Bécsbe, vagy Párisba, — mert a kisasszony maga se tudja hová. „Ne haragudjál rám, a miért nem búcsúztam el tőled, de nincs időm, majd irok legközelebb“ — mondá a levél végén. De az a „majd,“ melyet Mariska oly türelmetlenül várt, nem jött. Napok, hetek, hónapok tűntek el fájdalmas kétségek közt, sőt évek múltak el, de Mariska hiába várta a „majd“-ot. Talán a be nem teljesedett vágy, vagy a lassú szomorúság tették a leány rózsás arczát oly bájossá? Nem tudom, de szépen kifejlődött, kedves és bájos lön s éppenséggel nem mondta volna senki, hogy szobaleány. A táneztermeket sűrűbben látogatta és szívesen keringett a fiatal emberekkel s nemsokára arra a tu - datra ébredt, hogy szerelmes. Kedvese csinos, becsületes legény volt; egy czi- pész-segéd. Antal — igy hívták a fiút — remélte, hogy nemsokára mesterré lehet és akkor feleségül veszi Mariskát. Egy napon gazdája azzal lepte meg Mariskát, hogy házassági ajánlatot tőn neki, biztosította forró szerelméről, magasztalta szépségét, barna haját és fekete szemeit és kijelentette, hogy nélküle nem akar élni. Bármily hízelgő is volt ez ajánlat, Mariska mégis megijedt. — Mit tevő legyek most? — kérdé egy este kedvesétől. — Ily körülmények közt nem maradhatok tovább ! — Természetesen, hogy nem! Azt tanácslom, végy magadnak bérbe egy kis bútorozott szobát, megtakarított pénzeden varrógépet szerezz és varrj mások részére, mig clvehetlek feleségül. ügy is történt. Kis, de egyszerű tiszta szobában, melynek egyedüli diszét az ablakban levő nehány virág képezte, szorgalmasan dolgozott a leányka. A jövő lebegett szeme előtt és folyton munkálkodva éldegélt napról-napra nyugodt magányában. Egy tavaszi napon, mely azonban, igen fukarkodott még a melegséggel, gyors lépéseket hallott ajtaja előtt. Nemsokára kinyílt az ajtó és úgy tetszett neki, mintha moschus és gyöngyvirágillattal töltötték volna be szobácskáját. A szorgalmas varrónő felkapta fejét munkájáról és az ajtó felé pillantott. — Mariska, — kiáltott feléje egy vig, rég nem hallott hang. — Juliska! Csakugyan te vagy ? Fel akar kelni, hogy testvére nyakába boruljon, de önkénytelenül ülve marad — és hallgat. Juliska csodálatosan megváltozott. Drága, illatos selyem ruhái, vakító ragyogásu ékszerei, bájos karcsú termete, divatos kalapja, fodoritott hajfürtéi, az egyszerű leánykát egészen kiforgatták lényéből. Nem csoda, ha Mariska szótlanul bámulta. De Juliska se talált szavakat, némán ült testvérével szemben, fehér kezét a varrógépre tévé és a fénylő drágaköves gyűrűt a nap sugaraiban ragyogtatta. Mariska, a mint testvére arczába tekintett, ruháját szemlélte s hallotta, mily vidáman tud csevegni, mennyi pikáns adomát sorol elő, kimondhatlan fájó érzés szorította össze szivét. Érezte, hogy valami bántja lelkét. Se ölelés, se csók nem kisérte az ajtóig Juliskát, épugy ment, mint jött. Az utczán jót nevetett s büszkén lépdelt tovább, Mariska pedig ezalatt munkájára hajolt és halkan zokogott. Juliska nem újította meg többé látogatását. Négy hét múlva Mariska megtartotta esküvőjét szeretett Antaljával, ki mesterré lett. Házasélete se változott: dolgozik és boldog. Evek múltán, ha egy szegény, öreges arcú, kopott ruhájú nő kopogna ajtaján és testvérének szólítaná, IÁ/ o
