Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1893-06-11 / 24. szám
XV. évfolyam. 24. szám. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ FIAfIZKTFSI í in : negyed évre 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 10 kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) Iflogjelcnilí minden viiMáruap. Szerkesztőség : Káptalan-utcza 20. sz.. alatt, (hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők). Kiadóhivatal: Gasparik-utcza 12. sz. alatt, (hová az előfizetési pénzek, hirdetések, reklamácziók küldendők). HIRDETÉSEK: jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Ny i 11.-t é r : sora ..................................................SO kr Bélyegilleték minden beiktatásnál SO kr. A magyar társadalom újjászervezése.*) I. Ezt a merész czimet tűztük magunk elé, midőn egy csekély feltűnést keltett szocziálpoli- tikai röpirat ismertetéséhez fogtunk, melynek az a czélja, hogy mozgalmat inditson a magyar társadalom újjászervezésében . . . Mikor az ember a tóba követ dob, valamelyes gyűrűk keletkeznek a viz sima tükrén, a sajtónak észre kellett volna ez apró hullámokat. Nem; a helyett az emberek azon tanakodnak: hogyan lehetne a bedobott követ a tóból kiemelni ? Mint minden emberi bajoknál szokás, úgy itt is a meglevő társadalmi betegség főtényezője, hogy az orvos a fenforgó diagnózist helyesen állapitsa meg. Ezt akarja dr. Bernát István, mikor » Változások küszöbén« czimű röpiratát világgá bocsátotta s vele Magyarország reorgani- sáczióját szokatlan hangon követeli. Feltárja leplezetlenül a sebeket, melyek a haza testén tátonganak, azaz még jó volna, ha a sebek szét nyiladozásait látni lehetne, olyan sorvasztó láz és gyötrelem leírását kísérli meg, melynek lefolyása egyértelmű volna, a végső megsemmisüléssel, határos volna az örök éjszakával,a honnan többé nincsen visszatérés, nincsen feltámadás. Lasciate ogni speranza ! A magyar nemzet fellendülését nem tagadja el a szerző, mint a hogy ez idő szerint nem is tagadhatja senki, szükségesnek látta azonban megjegyezni, hogy a baj fölötte veszélyes, miután Magyarország emelkedése egyoldalú, félszeg, azaz, hogyha a nemzet erkölcsi és értelmi te*) Reflexiók egy könyv olvasása közben. A „Yáczi Közlöny“ tárczája. A szív. Gyémánt trónusán ült a szív, Diadémmal fején, Arcza dicsfényt sugárzott szét A Jóság ünnepén. Körülötte fénylő könyek Löveltek sugarat, A hála és a szeretet. Képeztek sorfalat. Minden, mi szép, mi jó s igaz, Az mind karöltve járt, A lélek ez a nagy király, Szent küzdelemre várt. A szív országa égbe nyúlt, S virult e földön itt, Nem osztá bánat, fajdalom, Keserű könyeit. De ellene: a gyűlölet: Megirigyelte őt, S tövissel koszoruzta meg A fejedelmi főt. Kígyókat szórt a trónra fel, Megtépte biborát, Port«, tiporta a királyt, A drága koronát. Koldus mezt öltött most a szív, így lett földönfutó, Maga is árva, hontalan, Részvétet kolduló. Mindent elvesztett, a mit hirt, Országot, koronát, De fényes lelke most is ott Köríti homlokát. Király ö így is s az marad, Rongyokban is dicső! , kintetekben olyan progressióban emelkedett volna, j mint a hogy erről vagyoni szempontból beszél- ' hetünk, most nem volna okunk a desperáczióra. Pedig tulajdonkép nem is a vagyonszerzésről, mint inkább a vagyonszerzésre fordított igyekezet, a munka becséről van itt a szó, a melynek erkölcsi és értelmi súlyáról még nagyon kevesen emlékeztek meg nálunk. Olyan a magyar nemzet mint az a köny- nyelmű hajós, amely kincsekkel dúsgazdagon megterhelt hajóját a sima vizeken gyenge lelkű kormányosra bízta; a vitorla szinte dagad a duzzadó szelektől s a hajó népe között nem találkozik hazafi, a kinek elméjében a gondolat egy pillanatra megfogamzott volna, hogy hát ha a közel jövő viharokat támaszt? viharokat, melyek el- sülyedéssel fenyegetik az egész járművet! Csüggedő szívvel olvassuk át a tanulságos könyvet s már-már azt hívők: az időjós nem annyira maga érzi a veszedelem közeledését, mint inkább szelet akar vetni, hogy aztán vihart arathasson. Mint a legtöbb magyar ember reményeinek erős horgonyát ő is gróf Széchenyi Istvánnak lángelméjében keresi, ki annak idején, hogy szabadnak láthassa nemzetét, előbb gazdaggá akarta varázsolni azt s azért lebegett e czél az őt követők egész táborának lelki szemei előtt is, azzal a nagy különbséggel, hogy a javak Széchenyi előtt csupán eszköz számba mentek, az ő valódi eszményképe a szent szabadság elérése volt, melyet hívei politikai sikereiből akartak eltulajdonítani és nem üres szólamokból, melyeknek divata nemcsak a negyvenes években volt, hanem a hatvanas évek közepén is feltámadt és tart napjainkig a nélkül, hogy a nagy tömeg ezek eszméjével megbarátkozott volna. A szív nagysága szent s örök, Porban is tündöklő. E földön önző törpe had Dúló csatákat viv, Csak egy küzd hála könyekért: Egy óriás : a — szív ! Gerenday Kálmán. A frakk. — Monolog. — Végre hát mégis csak eszébe jutottam nagyságos szeniczei Szeniczky Gidának, — a szép Gidának, ahogy a hölgyek őt nevezik. A hálátlan! Hiszen ha én nem vagyok, én a legelegánsabb frakk, melyről csak egy vélemény van, az : hogy ime egy fekete posztóból készült költemény ! Igen azt mondják rólam és ime Gida ott felejt engem a ruhaszekény legelrejtettebb sarkában egy egész évig, ott hagy engem, a költeményt, a legprózaiabb ruhadarabok közt. Ó szinte pirulni tudnék a sok furcsa beszéden, amit azok a kimondhatatlanok folytatnak. Különösen az a Podmaniczky-féle nagy koczkás, az a nagy kópé. De mit törődöm én most ezekkel ; megszabadultam tőlük és ez a fődolog. De oh szabóm, teremtőm, mit látok én, avagy jobban, hogy nézek én ki. Na most látna engem a tündéri szép Stelluska (hisz még emlékeznek: a múlt évi bálkirálynő) tudom, vége volna azonnal a szép Gidának, mert engem meglátna, csak ő jutna eszibe. Jaj, jaj, hogy nézek én ki . . . akár egy aszalt szilva, melyet rovarporral hintettek be . . . Pedig hát már javában benne vagyunk a farsangban. No rajta Gida hivasd el a művészt, hadd legyek ismét a hires — fekete posztóból készült költemény . . . Óh és akkor! Igen akkor . . . Pedig magú a telt mindenkor, minden Demosthenesnél is szebben beszélt, s aztán csodalkozik-e valaki, ha ma az emberek szavai és cselekedetei közt nincs meg az összehangzat úgy annyira, hogy szinte becsét vesztették a törekvések és ezek összes személyesitői, midőn azok tiszták; mig ellenben az a divatos és kedvelt, a melyre a Kainbélyeg, úgy szólván reá van nyomva? Mikor egy hires angol nemzetgazda : Benthem, a maga elméletét kifejtette, a társadalom jólétét nem úgy fogta fel mint a hogy azt mi gyakorlatilag keresztül vinni szoktuk, hogy t. i. az elérhető legfőbb jót úgy osztjuk fel magunk közt, hogy abból minél kevesebb egyén, minél csekélyebb quantitásban részesülhessen, hanem megfordítva: hogy abból lehetőleg sokan, minél többet élvezhessenek. Frigyes porosz királyról említi a történelem, hogy mikor uralomra lépett azonnal maga elé tűzte, miszerint addig nem nyugszik, mig azt el nem éri, hogy vasárnaponként minden alattvalójának fazekában egy-egy kövér tyúk főjjön ebébre. Hol vannak a mi ideáljaink? Kezébe fogta dr. Bernát bölcs Diogenes kézi lámpáját és elment fényes nappal okos embereket keresni s bele is tévedt egy sötét és szűk sikátorba, melyből keresi a kijárót. Kíváncsian várjuk vájjon nem úgy-e, mint az oroszlánok barlangjából szokás a hová vezetnek ugyan nyomok befelé, hanem a honnan visszatérni bajos. Lássuk hogyan tűnik elénk jövő boldogulásunknak képe. F. I. Mily boldog emlékek fűződnek például e kék szal- laghoz, vagy e hervadt ... ha, ha, ha, . . . Hát önök azt hiszik, hogy én az időt ily haszontalan visszaemlékezésekkel akarom elpocsékolni; hogy ily elcsépelt és százszor elmondott dolgokat akarok ismét uj — de talán rosszabb — Sauléban feltalálni ? Nem . . . egészen mást akarok elmondani ; le akarom rántani a leplet, meg akarom magam boszulni Gidán és a többi Aladár, Zoltán, Jenő, Adolár és mit tudom én, miféle hangzatos nevű gavallérokon, hadd tudják ó bájos hölgyeim, ha bálban vannak mit beszél önöknek Gida, a szép Gida ... és mit hallok én a frakk, a fekete posztóból készült költemény. Csitt ! o . . Gida öltözködik . . . Elöl, hátul oldalt tükörbe néz . . . (persze, a férfiak soh’se néznek tükörbe) ... No most én is rajta vagyok már . . . gyerünk hisz már 10 óra múlt. Figyelmeztetem Gidát, jó lesz valami virágot a gomblyukba tűzni. . . . Igaz is, mi is a kedvencz virágai ? Azt hiszem gyöngyvirág? (gondolja pedig magában : hát nem bánom, legyen hát gyöngyvirág . . .) Szép lassan felmászunk a redoute lépcsőin (csak nem fogok sietni, elég jókor jövök). A terembe széjjel nézünk, mindenkit látunk a szép Stelluskát is, de (azért nem nézek oda, hadd boszankodjék egy kicsit). Végre meglátjuk, oda sietünk ... Az udvarláshoz Gida remekül ért és (megint, de sok bolondságot beszélek én itt össze-vissza — gondolja magában Gida) . . . Végig lebeg a redoute sima parquettjén és oda súg Stelluskának (ezek a ficzkók már bent vannak az éttermében én meg itt robottolok . . . ennyit hallottam — én). Vége a valczernek ... A levegőbe tudnám röpíteni azt a zenekart, hogy már abbahagyta a valczerl és (hála Istennek már vége van sietek is, merre is van a legröviddebb ut az étterembe)-------— — — — így bájos hölgyeim, megy az egész estén át ; egy szó sem igaz amit Gida önöknek mond, mindig mást gondol; önök pedig ó mily — — —• mindent, elhisznek és /
