Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1893-01-29 / 5. szám

kot* * (4.320,000 év) négy részre osztja. Az első az istenele korszaka, midőn az igazság, mint a napfény ragyogott, az erkölcs szeplőtelen volt, az emberek testvérek voltak s a testvérek egyek testben és lélekben. A második az áldozatok korszaka, midőn az igazságot már rossz szemmel nézték, de a megbotlott ember, félvén a rettenetes bosszútól, sietett kiengesztelni istenét; áldozott és imádkozott. Az emberek jóbarátok s a testvérek rokonok. A harmadik a kétely korszaka, midőn az igazságot megsértették és kiengesztelni vonakodtak. Mert hátha isten nem fogadja kedvesen az áldozatot és haszontalan lesz a fáradság? Az emberek meghide- gülnek egymás iránt, a testvérek közönyösek. A negyedik a bűn korszaka, midőn az igazságot lábbal tapodják. Az ember követelésekkel áll elő istennel szemben s ha kívánsága nem teljesül, megtagadja őt. A felebarát társával szemben vadállat („lupus homo homini, non homo!“), testvér és testvér két egymásnak szemét kikaparó áspiskígyó. A hinduk azt tartják, hogy a három első kor lejárt és most a negyedik járja. Tehát bűn korszakában élünk, a vaskorszakban.

A művelődés terén szintén három korszakot kellett átlépnünk, mig itt is a negyedikhez a vaskorszakhoz jutottunk. A kőkorban az ember az állatokkal együtt lakik, minden tehetsége kezébe székel, minden törekvésének czélja az önfentartás. Majd a szükség felébreszti találékonyságát. A kezeügyébe eső kőből eszközöket farag, még tovább megy: ezeket kicsiszolja s hogy az önvédelmet megkönnyitse czölöpépitménye- ket emel. A második kor a rézkor, mely szorosan összefügg a harmadikkal a bronzkorral. Az ember fémből késziti, tökéletesíti eszközeit s csak most kezd valóban uralkodni a „tenger halain, az ég madarain és minden állatokon, melyek mozognak a földön.“ A jólétnek jele a fényűzés kezdete, az ékszerek divatja. E korban már erős léptekkel törekszik az ember a műveltség felé. Az utolsó a vaskor, mely tart napjainkig. A földi teremtés koronája csodákat művel, uvalkodik az elemeken; átfúrja a hegyeket, megszelídíti és htjából eltereli a folyamokat, „gőzön nyargal, villámmal ir. “ A vaskor a műveltség kora.

Bűn és műveltség együtt. Ez a vaskor átka. Az észt istenitik és Istent semmibe se veszik. És a műveltség oka ennek? Mert ha a műveltség a bűnös, akkor térjünk vissza az ősi sötétségbe, meg se álljunk addig, mig majommódra a fákon nem ugrálunk négy- kézlább. Ékkor nem leszünk műveltek, de talán a legnagyobb mértékben erkölcsösek.

A műveltséget azonban nem okozhatjuk, mert ez magában a legártatlanabb kincs. De okoznunk kell a vaskor emberét, ki szelleme erejében, — látva vívmányait, — annyira elbizakodik, hogy olyan országokba akar behatolni, melyekben a nagy fény mellett az ész világossága mint porszemnyi pislogó parázs elenyészik. Az igy magára hagyott ember, mert nem lát semmit elkiáltja, hogy: „Nincs Isten, nincs túlvilág!“ A hol pedig igy beszélnek ott — bátran kimondhatjuk — nincs erkölcsös élet. Okoznunk kell másodszor is a vaskor emberét, ki visszaél az eszközeivel. A kutató tudósnak rögös, veszély pályáján leghatalmasabb ösztönzője a kétely. „Semmit se fogadjunk el igaznak, mit nyilvánvalóan annak nem ismerünk !“ — szól Descartes első alapelve. A kételkedés mindenesetre sok vaskori vívmány oka, de midőn ezt a hit terére vitték, ahol használni nem lehet, az embertömeg, mely erőnek-erejével itt is hasznát akarta venni eszközének önmagát sebesité meg fegyverével. Okoznunk kell harmadszor is a vaskori embert, ki a műveltséget a kényelemért becsüli. Irtózik a munkától és az unalom elől az élvezet karjaiba rohan, hol elkábulva elfelejti emberi méltóEgy közönséges arczu, éltes nő volt az, a nép alsóbb, de jobb érzésű osztályából. A nő egyik szeme be volt kötve.

A rendőrtiszt bizalmasan üdvözölte, aztán hirtelen a fülébe súgott:

„Ha megcsal, megbánja !“

A nő bizalmasan vissza mosolygott s aztán távozott a „kedvese“ karján.

Odakünn elmondta, hogy ő a kintornás „felesége.“ A napokban úgy megverte az ura, hogy aligha el nem veszti az egyik szemét. Ő hát most „bemó- zerolja“ (feladja) az urát. Ha többet akar tudni, menjen Ó-Budára, „Réztányér“-ba, ott kérdezősködjék a „Veres Náczi“ után. Jelszó: „Mind a hárman.“

A nyomozó tiszt most ágról szakadt csavargónak öltözött, egy csomó bankjegyet s egy agyonütő husángot vett magához, úgy indult Ó-Budára.

A Réztányér egy veszedelmes lebuj volt; gyűl - helye minden napvilágot kerülő elemnek. A java ismeretes volt a rendőrség előtt.

A jelszónak csodása hatása volt. Veres Náczi lépre ment s a vélt betörő társnak felfedezte az aranyműves bolt titkait.

Az a Veres Náczi pedig nem volt más, mint maga a féllábú kintornás, a kit tolvajnéven a veres orráról neveztek igy. A vándorlegény és a dudorodásos homloka vásárló itt mint közönséges verklislegények mutatkoztak be. Mindakettőt. a toilettjüknél lepte meg. Pompásan értettek a metamorfózishoz. A derék emberek ma egy-egy csimborásszót varázsoltak a hátuk közepére — változatosság okáért.

Az „uj tag“ bőven szórta a pénzt s a legdrágább borokat hordatta fel. Egy zsivány lebujbán minden kapható.

A lebuj tulajdonosa egy süket vén zsidó asszony volt, a ki csodálatos módon visszanyerte a hallását, ha pénzt látott. Különben vak is volt, szükség esetén.

Ez a furfangos zsidó asszony hidakat tömött, azzal kereskedett. Ez volt az ő nappali foglalkozása. A hízott, hidak voltak az ő közvetítői és hírmondói közte és meghitt emberei közt.

A „ludrnáj “ azt jelentette, hogy egy újabb

ságát. Végre okoznunk kell ama vaskori farizeusi csoportot, mely tele kiabálja a társadalom fülét erkölcsi axiómákkal, felfújja annak hibáit, felpiszkálja sebeit és kiabálja: „a társadalom beteg, a társadalom nagyon beteg!“ Utczahosszat kiáltja: „Ég, ég!“ a helyett, hogy sietne oltani, még nagyobb zavart csinál. Majd haza térve önelégülten, mint a ki kötelességét teljesité, áldoz szenvedélyeinek s nem veszi észre, hogy maga a legnagyobb erkölcsi szörny.

Igen az erkölcsi világban az öregek és népek vaskora, mely akkor kezdődött, mikor az első ember lábát a földre tette és akkor fog végződni, mikor az utolsó eszkimó éhen hal. . . a . . .

Zöldoltványok nagyban való előállítása az iskolában.

Nem az erénytelenség, hanem az igazság nyilatkozata részünkről, ha azt állítjuk, hogy a „Szőlőszeti és Borászati Lap“ a phylloxera elleni harezban az első volt, mely az amerikai szőlőfajok, főkép az ellentálló alanyoknak alkalmas fajok tenyészetét ismertette és ajánlotta; mely — daczára a sok ellenségeskedésnek — kezdettől fogva azok művelése mellett tántoríthat - lanul harczolt; mely a külömböző oltási és művelési módokat folyton tárgyilagosan közölte és a különféle fajoknak tulajdonságaira való tekintettel a nézeteket tisztázta. Egyszóval lapunk a rekonstruktió nagy munkájának minden egyes mozzanatát valódi értéke szerint tárgyalta és olvasóit tevékenységre, kitartásra, ügyszeretetre buzdította.

Mindezek után nagy megnyugvásunkra registrál- hatjuk azon tényt, hogy termelőinknél az amerikai fajok iránti bizalom állandó gyökeret vert.

A phylloxera elleni harcz közös ! Annyival nagyobb örömünkre szolgál konstatálhatnunk, hogy a magánérdek harcza hazánk szőlőszetének rekonstruálása terén már megszűnt. Mindnyájan ösinerjük a York Madeira kitűnő tulajdonságait, tudjuk hogy a Ripária fajok jó alanyt szolgáltatnak; tisztázva van a Jacquez értéke; nincs többé harcz a zöldoltás ellen; a fás oltás fontosságát mindenki becsüli ; kizárólagos oltási mód nem létezik. De jól ösmerjük az angol nyelves oltást, az ékelést, a párosítást stb. is. Saját tapasztalatainkból tudjuk, hogy az oltott tőkék mily szép termést adnak, valamint annak tudatától át vagyunk hatva, hogy szőlőművelés nélkül Magyarország nem létezhetik, s hogy hazánk szőlőszetét nemcsak azelőtti fontosságra, de sokkal magasabb fokra emelni édes mindnyájunk hazafiúi kötelessége.

E nagy munkában volt és lesz lapunk a jövőben is olvasóinak hű tanácsadója.

Mindnyájan tudjuk, hogy mily nehézséggel jár az oltványok elöállitása, különösen ha azoknak ezrek és százezrekre menő szükségét látjuk. Azért nem mulaszthatjuk el ügyetlen egy körülményt is említés nélkül hagyni, mely által azon helyzetbe juthatunk, hogy rövid idő alatt minél több oltványt bírjunk előállítani.

Jelenleg is ennek egy újabb módját akarjuk bemutatni t. olvasóinknak s ez a zöldoltás alkalmazása az iskolában. Eddig csak az anyatőkék zölden való oltását ösmertük.

Hol venyigét termesztünk és azokat szétvágjuk, osztályozzuk, iskoláztatjuk és oltjuk. Jól tudjuk, hogy ott hulladék venyigék is vannak nagy mennyiségben. Hulladék venyigéknek nevezzük azon rövidebb venyigéket, melyek a rendes hosszúság méretét már meg nem ütik ; tehát 50 czmtnél rövidebbek. Ezen venyigék legalkalmasabbak az iskolában való zöld oltásra.

Sajátságos, hogy ezen rövid, eddig már csak hulgazdag zsákmányra van kilátás, ellenben ha „friss ludaprólék“ után kérdezősködtek, annak az volt az értelme, hogy vigyázz; a rendőrség „szimatol.“

Olyankor szétrebbentek a baglyok, a vércsék és a denevérek. A lebuj tisztára ki volt söpörve.

Ennek a „ludzsirban dolgozó“ dámának a lakásán voltak elrejtve a kirabolt aranyműves bolt kincsei.

Az a lakás a város végén volt, egy még vénebb zsidó órásnál, a ki két „segéd“-del reparálta az idő megromlott kerekét.

Most is nagy munkában voltak. Egy halom aranyóra feküdt előttük.

A szoba inkább egy szűk kamra volt s a ronda- ság és a rendetlenség otthonos volt abban, hanem a piszok alatt annál nagyobb volt a pénz. Csak egy rongyos bőrkanapét kellett félre tolni s rögtön szembe tűnt a csapó-ajtó. A lopott kincsek tárháza.

Ha ezután valami nagyobb lopás történt Pesten, azok tetteseit rendesen Ó-Budán kereste a rendőrség. A Réztányér mindenkor bő kontingenst szolgáltatott.

Mint számtalan esetben, úgy itt is a boszuálló nő, a mellőzött szerető adta a rendőrség kezébe az Ariad ne-fonalat.

Gerenday Kálmán.

Hulló csillag.

A szépséges kis Margheritának ez a története:

Valahol a kék egű Itáliában született s már jócskán felcseperedett, mikor egyszer a válaszúton két emberrel találkozott. Az egyiket Beppónak hívták, a másik nem mondta meg a nevét, de nagy úr lehetett mert tinóm ruhát viselt s az ujjai telistele voltak drágaköves gyűrűkkel.

Beppó pásztorfiú volt s ő tudott valamennyi társa közt a legszebben tilinkózni.

A másik idegenből jött; nem tudni, mi végből; hanem hogy a kis Margheritát megpillantotta, rajta feledte szemeit s elkezdett neki soha nem hallott csodás dolgokról beszélni.

ladék számba ment venyigék, ha iskoláztatjuk s kissé gondozzuk, kitűnő oltási alanyanyagot szolgáltatnak; sőt ha iskolánkat ekként akarjuk berendezni, de hulladék venyigéink nincsenek, ez esetben a rendes venyigéket kétfelé, 25—30 czmt. hosszúságra szétvágjuk s úgy rakjuk el.

Hogy ily rövid venyigék kis gondozás mellett oly feltűnő szépen diszlenek, annak magyarázatát abban találjuk, hogy gyökereik, miután a venyigék rövidek, a talaj felső tápdus rétegében képződnek és tenyésznek és itt elegendő táplálékot találva, erős növekedésnek indulnak.

Igen természetes, a gondozás első főkelléke abból áll, hogy állandóan száraz időjárásban megöntözzük ültetésünket s kapálás által a talajt folyton nyitva s gyommentesen tartjuk.

Hogy az eredmény minél tökéletesebb legyen, az iskolának szánt helyen oly képen választjuk meg, hogy közel legyen valamely vízhez, valamint jól müveit trágyázott föld legyen.

Az iskoláztatásnál elegendő, ha a venyige 2 — 3 rügyes; ha a rügyek sűrűén volnának, 4 rügyes is lehet. Az iskolában, mint rendesen 60—70 cm távolra csináljuk egymástól a sorokat s 8—10 cinre teszünk be egy-egy venyigét. A venyige alsó részéhez a földet ültető fával kissé oda szorítjuk. A venyige felső rügye a földdel színei jen, avagy 1—2- cmrel feljebb is lehet, és homokkal a kiszáradás ellen megóvandó, betakarjuk.

Az első évben más dolgunk nincs, mint szükség szerint a földet a gyomtól tisztán tartani, ha nagy volna a szárazság, jól megöntözni, őszszel a tőidet kissé felhúzni, vagyis betakarni, fedni.

A második év tavaszán az iskolát felnyitjuk s a venyigéket egy szemre megmetszük. Ha már hajtanak, letisztítjuk és csak egy hajtást, a legerősebbet hagyjuk meg. Midőn már annyira megnőttek, hogy 25-35 cm magasságban beolthatok, sorban mindeniket zöl- ben beoltjuk, majd két-hároin hét múlva, ha a nemes szem már zsendül, az alanyon az eddig kifejlődött hónaljhajtásokat kitörjük.

Az oltást már májusban kezdjük s júniusban is folytatjuk, mely időben az első oltásnál meg nem eredt alanyra újra, az erőteljesen fejlődő oldalhajtásba másodszor oltunk. Júniusban ez oil ás még elég jókor van, hogy őszig be is érjen.

Ha a Ripáriák hajtásai vékonyak volnának, talán 2—3 milliméter vastagok, — akkor azok beoltásához az európai tőkék honaljhajtásai is alkalmasak. Ily vékony vesszők legjobb oltásmódja a párosítás, melyet a „Szőlőszeti és Borászati Lap“ 1890. év 15—16 számaiban körülményesen s rajzokkal kisérve Írtak le.

Hogy megfogant zöldoltványaink minél tökéletesebben fejlődjenek, nem szabad elmulasztanunk azok felkötését. E czélra legczélszerübb a sorok hosszában 20—25 cm magasságban sodronyt, vagy vékony ru- dakif, 1-éezeket huzni.

A megfogant oltványoknál az alanyon fejlődő honaljhajtásokat ismételve letördeljük, a hányszor csak újak fejlődnek.

Késő ősszel, úgy novemberben, az iskolát kiszedjük, az oltványokat a vadvesszőktől elkülönítve csomóba kötjük s megfagyás s kiszáradás elleni megóvás szempontjából pinezében, vagy melegágyban elvermeljük.

Az eredmény az lehet, hogy az 1893. év tavaszán iskoláztatott rövid Ripária dugványokból már 1894: évi ősszel kiültetésre alkalmas olványokat nyerhetünk.

Hinni merjük, hogy ezen mód hazánkban rövid idő alatt általánosságban el fog terjedni s főkép a kereskedelmi telepeken nagy mennyiségű zöldoltványok előállítására nagyban fog alkalmaztatni. Maurer János.

Azt mondta, hogy ő ezermester, aki mindenhez tud. Ismeri a módját, mint lehet eljutni arra a mesés ösvényre, melyen a kisleányokat hir, szerencse kiséri messze fel egész a csillagokig. A mely kislá ny oda talál, annak az útjában a legszebb virágok nyílnak, ölébe mesés drágaságok, karbunkulusok, gyémántok hullanak, mosolyáért deli princzek, élnek-halnak. Menjen hát vele, elvezeti szívesen: meglássa, mi gyönyörűség, boldogság vár reája.

Igyen beszélt az idegen s Margherita- úgy hallgatta, mintha öregszülője tündérországról mesélne neki.

Hanem Beppó is ott volt még.

— Nézzed, Margherita, szólt a fiú, végig mutatva a verőfényben úszó völgy négy tájékán. Nézzed a mi szülőföldünket, kis falunkat, az én árva hajlékomat és mondd, nem fájna-e a szived itt hagyni mindezeket?

Margherita végig hordozta nagy, fekete szemeit a dalos mezőkön fényes levelű babérfákon, kristálytiszta patakokon, mosolygós égen; elsurant tekintete a kis kunyhón, virágos kei'ién, czimtromfáján és nem voll reájuk semmi szava. Hiába, mindenütt csak azt a varázslatos ösvényt látta, mely karbunkulusokkal, gyémántokkal van kikövezve, a legszebb virágokkal szegé- gélyezve. Nem értette meg a fiút, nem érezte a c/üromfa. illatát, nem hallotta a bogárkák zümmögését, nem a forrás csobogását; lelke már messze fönn bolyongott a fényes csillagok közt.

Beppó tilinkója pedig azután még szebben, még bánatosabban szólt az Abruzzok lejtőjén.

* *•

*

Az ezermesternek igaza volt; a varázslatos ösvény csakugyan a magasba, a csillagok, a czirkuszcsillagok közé vezetett.

Este volt s a töméntelen népséget alig bírta nyelni az óriási kerek alkotmány.

Mikor a bordeaux draperiás páholyok, piros la- pétás padsorok, szürke karzati ülőhelyek már roskada- sig megteltek a tarka-barka néppel, egyszerre a villamos napok hirtelen kigyultak s te1 "'szórták sugaraikká u roppant czirkusz minden zugát.

Káprázatos ragyogás támadt erre köröskörül min-