Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1893-10-29 / 44. szám
XV. évfolyam. 44. szám. : Vácz, 1893. október 2 HELYI ES VIDÉKI ERDEKU HETILAP. KIjÖJEIBSETKSI í II : negyed évre 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: lO kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) Ulegjeleiiilí miniden vasárnap. Szerkesztőség : Káptálan-utcza 20. sz. alatt, (hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők). Kiadóhivatal: Gasparik-utcza 12. sz. alatt, (hová az előfizetési pénzek, hirdetések, reklamácziók küldendők). HlltDETKKEK : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Nyilt-t. ér: sora.................................. .... :tO kr. Bélyegilletélc minden beiktatásnál 150 kr. Az ezer évi ünnep rendezéséről. A magyar állam ezer évi fennállásának megünneplése iránt, a miniszterelnök nehány hét előtt a képvi- selőházhan Ígéretet tett, hogy az arra vonatkozó javaslatot még a folyó évben előterjeszti. Természetes dolog, hogy e tervezet inkább az országos megünneplésről, a törvényhozási testületeknek abban való részvételéről stb. fog szólani és ha tartalmazna is egyet-mást, ami az egyes városokban való megüneplést illeti, az csak igen tág kerete lehet ama legfőbb elveknek, melyek szerint a törvényhozás a milleniumot országszerte megünepeltetni kívánja. Ebből a felfogásból indultak ki ama városok is, melyek ha nem is dolgoztattak ki még teljes program- mot a milleniumra, egyes intézkedéseikkel már elébe vágtak a törvényhozás e tekintetben való megnyilatkozásának. Nem is lehet az ily eljárást elhamarkodottnak mondani, miután okszerűen senki sem fogja kívánhatni, hogy ama nagy ünnepet Debreczenben épen úgy üljék meg, mint például Fiúméban. Bármit rendeljen is el tehát a törvényhozás a millenium megünneplésére nézve, mindig lesz még sok intézkedni való az egyes városokban, — egészen függetlenül a felsőbb 'elhatározásoktól — de alkalmazkodva a specziális helyi viszonyokhoz és vagyoni helyzethez. Ily szempontból irtuk meg tehát a következő javaslatot, a milleniumnak Váczon való megünneplése tárgyában, melyhez hozzáadni még mindig lehet később valamit, ha netalán a törvényhozás általunk most előre nem látható és alig remélhető részletes intézkedések tételét rendelné el. Vácz Magyarország legrégibb katholikus püspökségei egyikének ősi székhelye. Városunk 1848-ig, illetőleg a földesúri jogok megszüntetéséig, nagy mértékben függött mindenkori püspökétől, ki földesúra, régibb időkben pedig a lakossáA teremtés nem egyéb, mint álom. Plammarion ü^a,:nci.illt©l. Doverből Calaisba jöttem Desfontaines barátommal, az Erős költemény szerzőjével. A tenger nyugodt volt, mint egy tó, a tiszta kék égen csak néhány felhő úszkált. A hajó födélzetén sétáltunk, bölcseletről és tudományról beszélgetve, midőn a szemhatáron megpillantottuk a várost s barátom, mintha saját gondolataira felelne, igy szólalt föl: — Oh, ez a Calais! Nem láttam, mióta nagybátyám elutazott s emléke kétszeresen drága nekem. — Igaz, válaszolám én, ön soha sem beszélte el nekem azt a calaisi történetet, melyre annyiszor tett czélzást. Azt hiszem, hogy nemcsak filozófiai emlék köti hozzá, jegyzém meg, látván nedves szemét. — Kettős emlék, felelt ő; nagybátyám, a kinek az a sajátságos elmélete volt a teremtésről ... És ő, a ki teljesen uralmat nyert szivemen. — Nos, még van egy jó félóránk. Nem tölthet- nők el jobban, mint úgy, hogy ön elmondaná emlékeit. Leültünk a hajófarra, mely ezüstös barázdát hasított a tengeren s barátom magkezdé elbeszélését. * * * •3fr Az eset, melyet elmondok, már nagyon régen történt. Minden oly sebesen múlik. Olyan este volt, mint a tegnapi, izgató viharos, villámos. Kijátszva szigorú családjának őrködését, eljött ez a rendkívüli teremtés, hogy egy teljes órát töltsön Ca- laisban, szembe szállva e néhány futó óráért még az ég viharával is. Talán nem kellett volna meghajolni ébredő szépsége előtt, nem kellett volna bátorítanom a heves ifjúkor meggondolatlan álmát. Dé az utolsó este, melyet Londonban együtt töltöttünk, oly bánatnak fegyvert is fogó és vitézi vértezetet felöltő véd- úra volt. Ma ugyan egészen más viszonyok uralkodnak úgy városunkban, mint szerte e hazában. Csakhogy ki mondhatja, miszerint semmit sem függ már Vácz püspökétől? A nagyszerű alapítványok és egyéb nagylelkű tettek, ha nem is tartják e város lakosságát ama hűbéri függésben, egyéb, inkább morális természetű kapcsok fűzik most a püspöki székkez. Elismerik e benső viszonyt nem a katholikus hit- felekezű polgártársaink is, minélfogva talán nem lesz kifogásunk az ellen, hogy a püspöknek és a kath. papságnak, — kik a városunk mindenkori történelmében gyökerező legrégibb testületét képezik, — oly kiválóan történelmi jellegű nemzeti ünnepnél mint a millenium, megfelelő szerep adassék. Gzélszerűnek véljük tehát: hogy midőn majd városunk képviselőtestülete, — mint ez másképen nem is lehet. — a millenium rendezésére, illetőleg előkészítésére külön ünneplő bizottságot küld ki, a püspök fölkéretnék : hogy szintén jelöljön ki a bizottságba nehány tagot, kikkel kiegészítve, a polgármester elnöklete alatt megalakul. Az ünneplő bizottság figyelmébe a következő eszméket ajánljuk: I. Emlékoszlop felállítása a városház tájékán. A városház tájékán felállítandó milleniumi emlékoszlopnak — a város szűk anyagi viszonyaira való tekintettel nem volna szabad háromezer forintnál többe kerülnie s ez összeg is 3 évi részletben tétetnék fo- lyóvá. Hogy aztán a tervező művész képes is legyen ebből a szerény összegből, monumentális jellegű művet előállítani, meg kellene engedni: hogy az oszlop talpát, lépcsőit és szárát (hasonlóan mint a nagytemplom oszlopcsarnokánál) naszáli homokkőből tervezhesse. Az tál váltunk el, hogy az istenhozzád nem lehetett igazi kezeimben tartván az ő kezét, feloldhatatlan köteléket éreztem kezünk és egész lényünk köré fonódni. Calais- ban laktam az egész szünidőn át és (óh szerelem vakmerősége !) látogatásának bejelentése épen nem lepett meg, a ki visszatértem óta gondolatomban oly erősen és csodás szilárdsággal ragaszkodtam hozzája. Ihlet! mondja ön. Ki tudja? Oh bűvös éjszakák! Miért repültetek el oly hamar? Nem hagytatok bennünk több bánatot, mint boldogságot? Miért nem volt lelkünk, kielégíthetetlen s miért oly mély a távoliét üressége, miért tűnnek oly gyorsan a gyönnyör órái, mint a villám? Desfonteines a tengerre tévesztő szemét s mint egy magában beszélt. l — Mily érzelgőség! — mondám, vállára téve kezemet. — Látszik, hogy ön költő. — Másnap reggel — folytató — a világitó toronyból kisérte szemmel annak a hajónak futását, mely elvitte magával azt a gyermeket, a ki egy pillanatra eltévedt egy más hazába, midőn épen lenn a csarnokban nagybátyámmal, Boe gróffal találkoztam, a kit az előtte való este elhagytam azzal az ürügygyei, hogy Párisba utazom s a ki maga is a világitó toronyba jött, hogy megpróbálja az uj távcsövet az angol partok láthatóságán. Sohasem szedtem még rá atyai érzelmét és fülig pirultam, midőn váratlan kelepczében láttam magamat. Jól tudta, hogy néha egy magános pavillonban laktam, távol lakásától, a mely nem mesz- sze a Guisek régi házától, a város közepén állott. De hát miért hoztam fel ürügyül ez elutazást ? — Hé! — kiáltott rám — hát nem vagy Parisban ? Es látván zavaromat, melyből nem voltam képes kivonakozni, igy szólt: — Te, szerelmes vagy, szép öcsém — mondá mosolyogva; jól van, nem bánom, csak is ez az igaz . . . és még . . . — Ah, nagybátyám! — kiáltám, hirtelen félbeszakítva a némaságot. oszlopfej azonban más, szebben kidolgozható tartós kőnemből készíttessék. Korlát talán mellőzhető. A honszerző hét magyar vezére emlékeztető 7 lépcső — (szintén naszáli homokkőből készítve) — venné körül az oszlopot; melynek elején bronz-szalagon a következő felirat olvasható : „A magyar állam 1000 évi fennállásának emlékezeteid emelte 1896-ban Vácz város közönsége. “ II. Az emlékoszlop leleplezése. Az előbb leirt emlékmű leleplezése volna a fömoz- zanata a milleniumi ünnepnek városunk területén. A leleplezést a székesegyházban ünnepi szent-beszéd és a püspök által mondott nagymise előzné meg. A nagytemplomból ezután egyházi és világi zászlókkal és az összes harangok zúgása között hódoló körmenet indul az emlékoszlophoz. Oda érkezve a polgármester történelmi jellegű beszédet tart és a lepelnek rendeletére történő lehullása után, háromszor élteti a királyt és hazát; azután pedig fölkéri a jelen lévő püspököt: hogy az emlékoszlopra — mint hazánk 1000 éves államiságának jelképi hirdetőjére — adja az egyház áldását. Megáldás közben mozsarak durrogása viszi szét a hirt a városban : hogy az ünnep tetőpontján van. Erre a közönség a himnusz eléneklésével visszatér a székes- egyházba, hogy ott a Te Deum-ban részt vegyen. III. Koszorúk letevése a kőkapunál. Az alattvalói hódolatnak kiváló emlékjele városunkban az a magas diadalív, melyet kőkapunak nevezünk. Ily építmény hazánkban máshol nincs, minélfogva egészen specziális jellegűvé válnék a millenium nálunk, ha a kőkaput is bevonjuk az ünnep keretébe. Ha az ezer évi ünnepen kegyelettel tisztelgünk a nemzet dicső voltának jelképe — az emlékoszlop — előtt, illő kötelességünk : hogy a nemzet úra, apostoli királyunk irányában is fejezzük ki alattvalói hódolaÉs nyakában ugorva, megcsókoltam mind a két arczát. — Érzelmed jó, — felelt nagybátyám — de fáradtnak látszol. Nem jönnél fel velem a lámpához, hogy megpróbáljuk ezt a távcsövet? De igaz, kedves barátom, még nem mutattam be önnnek nagybátyámat. * * * A bájos emlék ez esztendejében harminczadik évemet éltem, Boe gróf pedig már elérte az ötvenet. Ez a húsz évi különbség egyesitett és elválasztott bennünket. Mind a ketten egyizlésűek lévén, ugyanazon tanulmányok iránt lelkesülve, elméink is ugyanazt a tudományos utat követték. De korának felsőbbsége, midőn ő negyven éves volt, én meg húsz, bizonyos erkölcsi tekintélyt adott neki fölöttem. Voltaképen nem is voltunk rokonok, csak annyiban, hogy ő elvette egyik nagynénémet, a ki tudniillik egy valódi nagybátyámnak özvegye volt; de ismerettségünk első per- czétől fogva szeretett öcscsének hivott és megengedte, hogy bácsinak szólítsam. Calaisi lakása valóságos muzeum volt. Egy tágas öreg torony foglalt magában mindent. A földszinten, a tekézőteremben a calais-boulegnei tengerparton ásott ős állatok csontvázai voltak, valamint a tengerészek által hozott kitömött állatok, az első emeleten a szalon és az ebédlő egy kis parkra nyílt, a második emeleten a lakó szobák, a harmadikon a könyvtár, három négyezer kötettel; e fölött a csillagvizsgáló, a honnan egészen a tengerre lehetett látni. Szenvedélye volt a csillagászat és több nevezetesebb teleszkóp föltalálását köszönhetjük neki. Gyakran beszélgettünk vele nagy természettudományi kérdésekről, gyakrabban és bizalmasabban, mintha ugyanazon korban lettünk volna, mert fölfogásunkban és ítéletünkben volt valami olyan különbség, mely igen érdekessé tévé beszélgetésünket. Nejének halála óta, mely tiz évvel azelőtt történt, teljesen „Yáczi Közlöny“ tárczája.
