Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1893-10-15 / 42. szám

Ezek előrebocsájtása után fölemlíthetjük, hogy az emberi társadalmakban az erkölcsi érzés mindenkor hatalmas, erős válaszfalakat alkotott s ezeken belül mindenütt szigorú kasztszellem fejlődött ki, amely a szomszédos kasztok erkölcsi értékét kemény bírálat tárgyává tette s állandóan figyelemmel kisérvén, mai napig meg- állapitja a különféle lelkiismeretek különbségeit. Az erkölcsi törvények egyik legegyszerűbbje, például, az adott szó megtartásának kötelessége s az meglehetősen általános is a művelt társadalomban; de kasztok szerint sok a kivétel az alól. Az egyik fölfogás szerint e kötelesség megszűnik, ha akadályokba ütközik; más fölfogás szerint csakis a „vis major“ esete menthet föl az alól; mig a legkényesebb fölfogás azt tartja, hogy, aki a „vis major“ esetében is szavát megszegi, a becsületét veszti s legjobban teszi, ha meghal. És nem szabad feledni, hogy ezen fölfogás nemcsak a külön kasztokat alkotja meg, hanem e kasztok számára külön becsületet is teremt. Van tehát magában a polgári társadalomban is többféle becsület és bármit mondjon is a biró, nem hiszem el neki, hogy ha biró-kartársa kérne tőle becsületszóra száz forintot kölcsön, meg a volt inasa is, aki megházasodott, kiskereskedést nyitott és most talán hitelképesebb ember a bírónál, hogy a pénzt írás nélkül egyenlő lelki nyugalommal adná oda mind a kettőnek. Sőt az utóbbinak irás nélkül valószínűleg oda sem adná s ezzel azt bizonyítaná, hogy bizony más becsület fogalmat, tehát más becsületet föltételez az előbbinél, mint az utóbbinál.

A következtetés önmagától adja magát. Ha már a polgári becsület is többféle, a katonaság joggal mondja, hogy a katonabecsület különbözik a polgári becsülettől. Azt sem szabad tekinteten kívül hagyni, hogy amig a katonának külön büntető-törvénykönyve van, addig, jogilag is meghatározva e dolgot, külön becsülete van. Ez olyan igazság, amit érzékenykedéssel soha sem fogunk megdönthetni. Mert a mostani viszonyok közt a katona követhet el olyan tetteket, amelyek miatt a polgári büntető-törvények előtt becsületét veszíthetné, börtönt, fegyházat kaphatna mig a katonai büntető törvények fölmentik őt. Sőt néha parancsolják neki, hogy olyat tegyen.

Ha egy polgár verekedésbe bonyolódik és barátja, egy másik polgár, védelmére siet és e közben agyonüt, vagy leszúrt valakit, tiz évi börtönbüntetést kaphat; a katonatisztet ellenben hasonló körülmények közt rendesen fölmentik; sőt ha másként jár el s bajtársát nem védelmezte meg kellő erélylyel, — becsületvesztetté válik és kiszakítják őt a hadseregből. Jogilag tehát merőben tarthatatlan, téves állítás, hogy nálunk a katonának épen az a becsülete, amely a polgáré. Angliában a biró már inkább mondhatna ilyet, mert ott ugyanazon törvény egyenlő becsületet mér számukra. A m. kir. honvédelmi miniszternek sohasem jutna eszébe kifogásolni a polgári gentleman-becsület- fogalmaknak a katonai becsülettel való összehasonlítását. Mert a gentlemanság fogalma csak egy s ha megköveteljük ismerőseinktől, hogy azok legyenek s annak tartsák magokat, lássuk be, hogy a katonatiszteknek joguk van arra, miszerint őket gentlemaneknek tartsák. L. 31.

C S A R N O K.

A i r a.

— Rajz. —

Irta : Irx^re.

»Es törzsöm amaz Azrák, akik Meghalnak, ha — — —«

A fiatal leány lázasan ugrott fel a zongora mellől, az énekes felé ment, kezét vállára téve, és miközben rózsás arczán komolyság honolt, átszellemülten mondá:

valóról. A nagy küzdelem egész megviselte, zilált arczán észrevehető nyomokat hagyott.

De sűrű léptek s közbe hangos beszéd s nagy sürgés-forgás hangzott át szobájába a tágas kastély folyosóiból.

Hallgatódzott.

Félelmes kíváncsisággal lassan nyitotta fel a szoba ajtaját, de oly hamar csukta vissza, mikor egész garmadája a podgyászoknak éktelenkedett a szemközti folyosón. Erre aztán ismét összerezzent a halvány Petra nyúlánk termete. Arczán ismét csak valami epedő fájdalom tükre villant fel. Szemei újból könyektől dagadtak meg.

Pét—rá! —rá! sze—retsz? — rikácsolta a madár e közben.

Könyes szemekkel emelte ki szorította magához a dédelgetett állatot úrnője.

— Drága jószágom te! az „ő“ emlékezete, ugy-e kedves, ugy-e? — mikor elhoztak téged, az „ő“ ajándékát.

Pét—rá ! —• elrikácsolta ismét a madár, elülve úrnőjének végső szavait.

Ugy-e kedves ? ugy-e ?

Magába fojtott felindultsága nem engedte tovább beszélni, hanem visszatette kaliczkájába a kis jószágot s ujjaival végigsimitott néhányszor zománczos hátán.

A vastagodó homály a verandába csalta ki ismét. Innen nézte a szürkületet. De ennek nézésével csakhamar betelt. Izgatottságával már nem érezte magát szabadnak itt, észrevétlenül osont ki a homálylepte parkba.

Azóta az alkony rózsaszín koszorúja is eltűnt már az ég övéről. Estére borult. Vastag szürke palást borította a környező láthatárt. A fülemüle fenn dalolt már a közeli bokorban — elhallgatott. Titokzatos csend szállta meg a parkot, csak a pitypalaty nótázott. valahol ütemes áriákban.

Egy csillag már fel is pattant a lomhán feltápász— Megvizsgáltam és helyeslem ! Uram, önnek ilyen tehetséggel nem volna szabad oly elzárkozottan élnie. Torkának hiú aranyát nem szabadna rézpénzzé változtatni, hagyja ezt másokra, azokra, kiket Isten is gyűlöl, a tanítókra és kövesse egy női maeczenás szavait, kinek csak 17 éves tapasztalata van. Menjen Budapestre, tanuljon ott, képezze hangját és művész lesz Önből.

A hangjegylapot az énekes kezében tartván, a leány bátorító szavára mintha lekötötték volna, úgy állott, hangja megtagadta a szolgálatot és jövőjét, mely elé oly kétségesen tekintett, egy pillanat alatt átváltozva látta. E próbánál pompás hangot csalt ki, még kemény és érczeset ugyan, mely a kezdőhang sajátsága, de azért mégis — impozáns erejűt.

A fiatal leány egy erdei séta alkalmával fedezte föl e kincset, midőn a többiek a tikkasztó meleg miatt siestát tartottak, az alatt a fiatal falusi tanító szorgalmasan gyakorolta magát. Megtörtént a vizsga, nagyobb eredménynyel, mint bármikor; a ház lakói nem tudtak aludni, az iskola tanítóját veszté benne ugyan, de Appolló isten felkent papjává tette és szellemét beirá könyvébe.

Adél kisasszony büszkén, felemelt fővel távozott szobájába s elgondolta magában, hogy nehány percz- czel ezelőtt egy fiatal ember mondott neki forró köszönetét, kezét ajkához szorítva, lábai előtt térdelve, mint a múzsa felkentje.

* ~

*

A gyógyteremben ünnepélyes hangulat uralkodott, a hölgyek kifogástalan toillettben jelentek meg, várakozásteljes suttogások hallatszottak, sőt még az urak is otthagyták a tarokkozást, bogy a hangversenyt hallhassák. A várakozás már hosszas volt és sokan in corpore kétségbeestek, midőn a fürdő-orvos megmentette őket. Diadalmas arczczal, mintha valamely forrás vizét elemezné, jelenté, hogy Baltavári Elemér hírneves tenorista fog fellépni, ki évekkel ezelőtt még az abc-ét és a négy alapműveletet tanitá.

Délután megjelent az ünnepelt s remélhető volt, hogy itt a művészi rátartósságot félretéve, bűvös hangjával az érzéketleneket is felfogja villanyozni. De ez nem sikerült úgy, miként hitték. A fürdő-igazgató, az orvos, sőt még a szomszéd földbirtokosnő hiába könyörögtek, a szorongatott művész végre kijelentette hogy :

— Nem énekelhetek, mert kísérőm Budapesten maradt. Duzzogva vonultak vissza a csalódottak. Ekkor a művész háta mögött egy női hang szólalt meg, mely oly ismerősnek tűnt fel előtte, mintha hallotta volna valahol. A hang mondá:

— Akar-e velem énekelni a múltkori próba után?

A művész megismerte a fiatal leányt és mélyen

meghajolva viszonzá:

— Múzsám évek múlva ismét megjelent, örömest engedek fölszólitásának.

A zongorán szanaszét hevertek a kóták. A fiatal leány valamit látszott keresni, végre bájos mosoly kíséretében nyújtott át egy füzetet a művésznek.

— Mit gondol, ne ismételjük Azrát?

— Kívánja hallani előhaladásomat ?

— Talán.

Az ének megkezdődött.

Művészetének varázsától áthatott hallgatók lassan- kint megtöltők a gyógy termet. Feltűnni látszottak bűvös hangjára a délibáb, kelet virágos kertjei és a szultána megállt a kútnál, hogy a művészpárt láthassa és gyönyörködhessék bűbájos hangjában.

Sőt még a fiatal leány se tarthatta vissza csodálkozását s zongorájával e pompás hang hallatára repülni kezdett, messze délfelé az örökzöld tartományokba, oly hatalmasnak tűnt fel előtte és önkénytelenül gondolt vissza a múltra és összehasonlította a jelennel, mely dicskoszorut tett a művész fejére. Az üde férfi hang, melynek ő alapította meg szerencséjét, nem úgy tűnt fel előtte, mint ünnepelt művészé, hanem mint

kodó hold közelében, melynek gyenge fénye éppen birkózni próbált a szürkülettel, a nélkül, hogy a táj szürke képét teljes fényében megbirta volna füröszteni.

Ellenállhatlan vágy támadt benne ez alkalommal széjjeltekinteni a parkban, melyhez a múlt boldogabb, valami kedves emlékei s mosolygó ábrándképei fűzték.

A puha homokkal, meg apró kavicscsal kirakott utakon a fák sötét árnyai közt észrevétlenül rakta lábait.

Szinte szabadabban lélegzett fel, mikor a park közepén egyedül találta magát nem kisérve társalkodónőjétől.

Egy nehéz sóhaj tört ki belőle, mikor a park alsó részének sárgára festett léczes kerítéséhez ért.

Onkénytelen sutogásra mozdultak meg ajkai:

Ő is itt volt éppen, itt — akkor — utoljára.

Itt biztonságban érezte magát; ráomlott arra a sárgaléczes kerítésre és sirt. Mereven nézte azt a helyet, a melyhez oly kedves emlék fűzte, megnézte újból és újból.

Aztán elmélyedt gondolatai közt. Zavartalanul tehette, senkitől sem háborítva — egyedül.

* *

A grófi nyaraló kápolnájának kis harangja ijesz- tőleg futotta be érczes hangjával az összes termeket. A komorságba öltözött falak valóságos rémes alakokként tünedeztek elő.

A komor őszi naphoz hozzáillő tornyos épület lehangoltságlepte képe szinte ijesztőleg hatott.

Hosszan hangzott bele lélekharangja a kiszáradott virágnak, ki a tengertuli cziprus illatos Palermo üdítő légében gyógyírra nem találhatott.

Pét—rá—a ! Er—vin ! Er—vin ! — rikácsolta a zománczszinű papagály teletorokból a verandába nyíló szobában. Aztán mereven, s szinte leverten nézett maga elé az okos jószág s mikor beléunt annak a szobának szokatlan csendjébe, megrázta néhányszor díszes tollazatát s újból kezdte:

Pét—rá—rá! Pét—rá! Lelkes Nándor.

szeretett férfiúé, kinek fényes jövője biztos alapra van fektetve.

Az emlékezés oly megható volt, hogy a szórakozott fiatal leány a művész sikerét könnyen elronthatta volna, ha ez a legszebb ritartandét énekelve: „És törzsöm amaz Azrák, akik meghalnak, ha-----------“

A fiatal leány felugrott, mi közben zajos tetszéssel üdvözlé a művészt.

— Bocsánat, azt hittem, most is úgy. lesz, mint a múltkor, midőn . . .

— Nehány hang képezte egész művészetemet.

— És ma ily büszke vagyok önre.

Mint akkor, most is ajkához emelé kezét és ugyanazokat mondá:

— Maradjon az én Múzsám ezentúl is hű hozzám!

* * *

Gyönge gyertyafény áradt szét a csöndes szobában, fiatal szerelmeseket várva. Virág illat terjedt szét és mély csend honolt mindenütt.

E pillanatban kinyílt az ajtó, melynek küszöbén a művész jelent meg, karján fiatal nejével, kit ma vezetett oltárhoz.

Boldogan haladtak végig a barátságos szobákon s az utolsóban nevetve állt meg a fiatal asszony a zongora mellett, kérő hangon mondván:

— Énekeld még egyszer kedves dalunkat.

A művész vonakodott, de a pajkos asszonyka kezébe nyomta a kottát. Helyet foglalt a zongora előtti guggonyon, fehér atlasz ruhájának csipkefátyol hullámai lengettek karcsú termetén. Az ének megkezdődött, telve érzéssel és szerelemmel s minden hangnál szivök repesett örömükben.

Ha hangversenyben vagy színházban énekelt volna, még akkor se tetszett volna oly csengőnek, oly zeng- zetesnek, mint most. Oly magasztosnak tűnt fel, mintha nejének menyasszonyi dalát énekelte volna.

Az is volt, a szerelem édes szaván énekelve, Ugyanazon állás helyezkedett, mint már két Ízben történt; e részletnél azonban: „És törzsöm amaz Azrák, akik meghalnak ha — — —“ halk sikoly reszketteté meg a levegőt, puha kar öleié át a művész nyakát, a myr- tus illatozva lebegett fejők fölött és az asszony ujjongva suttogá:

— Oh ne halj meg szerelmedben, szeress és élj — értem.

Várost es vidéki hírek.

— Szolnok díszpolgára. E hónap hatodikén fogadta dr. Schuster Konstantin megyés püspök Szolnok város küldöttségét, a mely neki a város díszpolgári oklevelét nyújtotta át. A küldöttség tagjai voltak: Kiss Ferencz nagybirtokos, Karkecz Alajos plébános, Kerekes Géza ügyész, szórai Horánszky István, Schmidt Pál, Megyesi Géza és Juhász Ignácz. A gyönyörűen kiállított oklevelet Kiss Ferencz szép beszéd kíséretében adta át s egyszersmind meghívta a nevéről elnevezett Konstantin népiskola ünnepies megnyitására. Az agg főpap könyezve köszönte meg a nem keresett kitüntetést, melyet élete dicsőségének, feje koronájának nevez. Az üdvözlő szónok szavaira czélozva, kijelenté, hogy neki egyik életelve a takarékosság, a haza oltáráról szedi jövedelmét, de ezt ő úgy fogja fel, hogy leszámítva belőle azt, mi szerény igényei kielégítésére kell, visszaadja hazájának, nemzetének. A hol szükségét látja fenforogni, siet adni, amennyi tőle telik s jövőben is, a meddig Isten engedi, úgy fog cselekedni. Ezután a küldöttséggel hosszasan társalgott, de a meghívást, tekintettel agg korára, nem fogadta el.

== A váczi egyházmegye papi nyugdíjintézetének központi bizottságába beválasztattak' a káptalan részéről: Dr. Virter Lajos nagyprépost, ez. püspök, Spóner József apátkanonok, Újhelyi István kanonok. A külső papság részéről: Szvacsina György ez. kanonok, herédi plébános, Huszár Antal abonyi, Bogyó Pál kecskeméti, Agócs János félegyházi, dr. Uhlár István szentesi apátplebános, Gyurinka Antal nagykőrösi, Szabad József p.-hatvani, Odrai János gödöllői esperes-plebánosok. A központi papság részéről: Balás Lajos püspöki titkár, Bucsek István theol. tanár. Póttagokul: Paulovits Mihály ez. kanonok, kerepesi plébános, Kossitzky Lajos bujáki esperes- plebános. Ezen bizottságot a püspök ő exciája megerősítette s elnökévé Spóner József apát-kanonokot nevezte ki.

= Kerületi jegyzők kinevezése. Kerületi

jegyzőkké kineveztettek: A romhányi esperesi kerületben : Krier József a.-sápi h. plébános, az ecsegi esp. kerületben: Schloszár János szőllősi h. plébános.

= Esküvő. Gróf Battyányi László a múlt csütörtökön lépett házasságra Bécsben Varga Adriennel, Varga János volt váczi orsz. fegyintézeti igazgató bájos leányával.

= Domaniczky István nyugalmazott honvéd- ezredes, — ki a had műszaki ügyeknek 1869-től előadója volt a honvédelmi minisztériumban és ki hosszas betegsége miatt az imént nyugalmaztatok — e hó 3-án állandó tartózkodásra Váczra érkezett és a „Margitlak“- nevű körúti 1 számú házába be is költözött.

= Rendelet, a melynek foganatosítását nem látjuk. Lukács Béla közlekedésügyi miniszter utasítást adott ki, hogy tekintettel a Váczon eddig tapasztalt nagy forgalomra, az érkező vonatok külön li-od és III. osztályú kupékat tartsanak fel a váczi utazóknak. Minthogy pedig főleg a postavonatok oly nagy közönséget szállítanak, hogy mikorra Váczra érnek, minden kocsi zsúfolásig meg van tömve, a miniszteri rendeletet még eddig nem tudták végrehajtani.

= Hymen. Láng Irma kisasszonyt, a helybeli haladópárti izraelita népisko'0 kézimunka-tanitonőjét, eljegyezte Schönfeld Arnold, ugyancsak helybeli néptanító.

= Iskolaszéki gyűlés. A múlt vasárnap tartott iskolaszéki gyűlésben jelentette elnök, hogy a tankötelesek a középvárosban elég tűrhető számmal