Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1893-10-01 / 40. szám
XV. évfolyam. 40. szám. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP. I'MiÖFIZICTBOSa ÁK 4: negyed évre 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 10 kr. Kapható : KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség : Káptalan-utcza 20. sz. alatt, (hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők). Kiadóhivatal: Gasparik-utcza 12. sz. alatt, (hová az előfizetési pénzek, hirdetések, reklamácziók küldendők). 11IRD£TÉSEK : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Nyíl t,-t ér: sora.........................................................30 kr Bélyegilletélc minden beiktatásnál 30 kr. Ideges állapotok. Nem ép és egészséges állapotok ezek ma már. A politikai tünetek elektromos íluiduma úszik a levegőben. Minden mozzanatra megráz- kodunk mint az ideg-beteg ember s följajdulunk, lármázunk, mintha valami nehéz álom nyomna bennünket. Szét akarnánk tépni minden köteléket és gátat, mely egy tátongó örvénytől visszatart. Azt hiszszük, ha azt a halálugrást megresz- kirozzuk, segitünk magunkon és megszabadulunk. Nem ! A beteges állapot nem volt soha sem jó tanácsadó s az idegeskedés csak katasztrófához vezet rendesen. Ne fessük folyton az ördögöt a falra, ne képzeljük azt mindég magunk elé, mint a félénk gyermek. Szólamok, beszédek ne okozzanak bennünk babonás ijedelmet. Legyünk férfiak, kik nem hallgatnak dajka-mesékre, aczélozza öntudatunkat kitartó, nyugodt megfontolás. Ne legyünk tétovázók, hanem legyen »bi- zalmunk az ősi erényben«, mely egy évezreden át annyi viszontagság között fentartoíta hazánkat. Egyetértve királyunkkal, bízva Istenben dolgozzunk hazánkért, hogy megőrizzük alkotmányosságunkat és ne kelljen félnünk semmitől. De ezek ellenében mit látunk? Fészkelő- dést, elégedetlenkedéseket, félremagyarázásokat, észszerűben, megfontolatlan mozgalmakat, melyek hitelünket úgy itt a hazában, mint a külföldön, de különösen ellenségeink előtt teljesen megingatják. Erőt, tápot és' bátorságot nyernek a nemzetiségi mozgalmak és erkölcsi értékünk mindjobban sülyed. Különös áramlatok jutottak felszínre, mint mikor a csendes tó iszapját fölkavarják. És mi éppen igy igyekszünk felkavarni, feldúlni mindent. Mikor pedig a felség királyi szava ezeknek vétót mond, fellármázzuk az egész kontingenst és politizál rajtuk boldog, boldogtalan, még azok is, kiknek sohasem volt hivatásuk, hogy ilyesmibe beleavatkozzanak, kiknek értelmiségük egy gyalupad mellett forgácsolódik szét, ott hagyják a műhelyt, felcsapnak diplomatáknak és osztogatnak tanácsokat, hogy hogyan is kellene országokat kormányozni! De igy van ez, mikor minden kötelék meglazul, a gyarló ember nagyot képzel magáról és nem ismer tiszteletet sem Isten, sem ember iránt. De hiába, művelődünk, még az utolsó háziszolga a csizmakefélés mellett is arról szenveleg magában, hogy benne egy államtudós veszett el. Ez többé nem szabadság és egyenlőség sze- retete, ez hipokrizis! Ez nem szabadság utáni vágy, hanem a véres forradalmak előestéje, mikor az emberben felébred az elégedetlenség bestiája, hogy aztán egymást pusztítsák. A szabadság igen tág fogalom, de mindenkor csak odáig terjedhet, mig a törvény tisztelete előtt meghajol. És sajnos, de ezt a szabadságszeretetet — úgy látszik — akarják fölébresztgni azok a népbarátok, kiknek jelszavuk : » Mindent a népért.« Ezek aztán — talán a jó erkölcsök ápolásáért (?) — olyan véresre festett gyilkos és öngyilkossági képeket tárnak az olvasók elé, hogy a hátbor- sódzás még a legsimább hatás, amit elérnek. Igen oda állítják az embert vak szenvedélyeiben, mint fúriát, — mert ez hat — és valószínűleg nagyszerű példaadás a szemlélőre nézve, hogy hasonlóhoz mihamarább kedvet kapjon. Az ilyenek és folytonos izgalmak hozzák ellentétbe az embert mindazon tényezőkkel, melyek eddig közerkölcsiségét, jóindulatát, vallási meggyőződését fokozták és ápolták. így romlik le a kegyelet, válik gúnynyá a tisztelet és igy hiúsítják meg az emberiség erkölcsi szabadságát, tűrhető jólétét, mely neki tisztes polgári jogokat biztosit. A zsidók társadalmi helyzete. Ezen czim alatt a „Felvidéki Híradó“ közöl egy czikket, mely a már mindég megszokott tendencziákkal követel tiszteletet, kiméletességet, elismerést, rokonszenvet az Űr választott népének. Ezt tőlük — panaszok nem lehet — ugyan vajmi kevéssé tagadta meg a magyar társadalom. De azért mi mégis átvesszük a „Felvidéki Híradó“ Loreley-át, — hanem, hogy a czikk annál érdekesebbé váljék közöljük válaszul ugyancsak egy kiváló politikus a pozsonymegyei közgyűlésen tartott feltűnést keltett beszédjének ide vonatkozó részét. íme a „Felvidéki Híradó“ közleménye: A zsidógyülölet nem mai keletű. Azon percztől fogva, midőn századok előtt ezen, bár számra csekély, de elég független nemzet egysége felbomlott és tagjai földönfutókká téve a szélrózsa minden irányában el- széledtek, azon percztől érezniök kelle a megvetést, melylyel az emberiség a szerencsétleneket sújtani szokta. Bármerre mentek is, joggal méltányossággal sehol sem találkoztak, mint idegenek zaklatásoknak voltak kitéve mindenütt. Az elvesztett szabadságot és függetlenséget gyászoló nép elzárkozottsága, másoktól való tartózkodása méginkább elnyomást, sőt gyűlöletet szült mindenfelé. Sajátságos, de való, hogy e nép sehol sem szenvedett annyit, mint épen keresztény államokban. Valószínűleg azért, mert a kereszténységnek mindent asszimiláló ereje a zsidók makacs vallási ragaszkodásán hajótörést szenvedett. Következtek a tervszerű üldözések és az inkviziczió kínjai. Hasztalan! A zsidókat sem más népbe beleolvasztani, sem kiirtani nem lehetett. Az elnyomás és üldözés azonban századról századra tovább tartott. Ily kétségbeejtő körülmények között mi maradt nekik más hátra, mint a minden bajban vigaszul szolgáló vallás felé fordulni. A földi élet örömeiről rég lemondottak már, a földöntiili boldogabb lét reménye edzette őket szenvedéseik ellen. A megtört ember könyeit törölte. . . . S most itt élek hosszú évek óta, pokoli gyötrelmek közt, mert a gonosz csábitónak koránt sem volt olyan szép a lelke, mint a külseje. Az a csillogó kigyóbőr egy hozzá méltó fekete lelket takart. Oh én iszonyúan bűnhődtem!! . . . Gyermekeim egymásután elhaltak; most temettük a negyediket, bűnös szerelmünk utolsó gyümölcsét. A gonoszlelkű asszony tovább csábított s én még csak szemrehányásokat sem tehettem neki, mert hiszen én is elhagytam azokat, a kik nekem drágák és kedvesek voltak. A sors keze nehéz, de igazságos . . . Barátom kifizette a bort s mi szótalanul távoztunk. Midőn pár nap múlva meglátogattam a bánat emberét, egy szomorú meglepetés várt reám. Az ágyban egy csontig lesoványodott, beesett arczú beteg nő feküdt, az öreg suszter csehországi felesége ... Betegen tette meg a nagy utat, hogy szeretett férje karjaiban halhasson meg. Élni már nem kívánt; csak halni akart. A szegény asszony a halállal vívódott. S családi tűzhely szétrombolója, a bűnös Circe, ott dobzódott a mellék szobában. Ivott, dalolt és ka- czagott. Tehette! Hiszen démon volt s a démonok ott kaczagnak a legszívesebben, a hol könyek folynak. De angyala, nemtője is volt a gyászba borult háznak : a beteg asszony bájos tündér Ilonája mennyei “fényt árasztott szét a szomorú lakban. Ez a kedves gyermek volt a boszuló kerubin. Angyali lénye kiűzte a gonoszt a szentelt helyről s az áldás szelleme újból felépítette a családi tűzhelyt. A szeretett hitves elköltözött, de egy boldog apa s egy gyermek fogták fel a haldokló utolsó sóhaját. Egy fényes köny rezegett a szegény kiszenvedett halott szemében. Az a köny bizonyára a legszebb gyöngy, mert az a megváltás könye volt. Gerenday Kálmán. Ä „Váczi Közlöny“ íárczája. Két rózsabimbó. Két kis ikerbimbó fakadt Egy rózsatőnek dús ölén. Az egyik még helyén virul, A más letépve hervad Egy ifjú lányka kebelén. A két virág közül vájjon, Melyik lehet a boldogabb ? Az-e, a mely helyén virul, Vagy az, a melynek hervadást A lányka szivmelege ad ? Balázs István. Egy kis patak partja mellett. Egy kis patak partja mellett Nefelejtset szedtem neked, Égő szivem nefelejtse Tanítson a szerelemre. Nemcsak virág, a mit adtam A lelkem is bent van abban: Rácsókoltam szerelmemet . . . Ha nem szeretsz . . . széttépheted. Derecskéi Gyula. Régi pesti történetek, Könyek. . . . Volt én nekem egy öreg suszter ismerősöm, a ki úgy szakadt ide valahonnan Csehországból. Itt megtanult magyarul s igen jól ment a dolga. Az én suszteromnak volt egy beteges lánykája, a kit mód nélkül szeretett. Ez a szegény gyermek nem bírta tovább a szenvedést s egy napon csendesen el- szenderült. Az apja fájdalma leirhatlan volt; alig tudtam megvigasztalni. Temetés után betértünk egy pohár borra. — Egy titkot kell önnel közölnöm, mely már régen nyomja a szivemet, — sóhajtott mélyen az öreg.-- Egy titkot? — Igen, igen . . . Nekem nőm és gyermekeim vannak Csehországban . . . — S az itteni neje? — Törvénytelen. Azonban hallgassa meg a történetemet. . . . Fiatal, vígkedvű legény voltam, midőn otthon az első nőmmel megismerkedtem. Hamar megszerettük egymást s mert a leánynak egy kis pénze is volt, csakhamar egybekeltünk. — Nőm igen szelíd és áldott egy teremtés volt. Az isten meg is segített bennünket; az üzlet napról, napra jobban ment, úgy, hogy alig győztem a sok megrendelést. Hogy boldogságunk teljes legyen, az ég egy kedves szép gyermekkel áldotta meg frigyünket, hanem ez a boldogság sok volt egy emberfiának: az irigység elküldte hozzánk a paradicsombeli kígyót, egy szép asz- szony képében . . . Az öreg barátom újra egy nagyot sóhajtott. J ... A szép asszony özvegy nő volt, egy vagyonos korcsmáros kaczkiás és kaczér özvegye. Ez az asszony többször eljött hozzánk s nőmet kiválóan kitüntette ; apró csecsebecsékkel tette szorosabbá a barátságot. Én kerültem a szép csábitót; éreztem, hogy ő házi boldogságunk könyörtelen végzete. De a villogó szemű démon már nagyon is befészkelte magát nálunk. Szivem vérzett, lelkem remegett s nem volt erőm, . hogy az édesen ölelő karok közül kiszakítsam magamat. ... A romlás óriási léptekkel közeledett. Tudtam, hogy nem sokára bekövetkezik a katasztrófa, melynek ajtót .kaput nyitottunk. Egy éjjel hálójába font az angyali ördög s én elhagytam szeretett nőmet, gyermekemet. Ide szöktünk Magyarországba . . .
