Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1893-09-17 / 38. szám

XV. évfolyam. 38. szám. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ I:LÖFI/J:tÍ:SI AlU: negyed évre i fii 50 kr. Egyes szám ára : lO kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossulh-tér (Gyürky Inlz.) Megjelenik iuiu<leii vasárnap. Szerkesztőség : Káptalan-utcza 20. sz. alatt, (hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők). Kiadóhivatal: GaspariJc-utcza 12. sz. alatt, (hová az előfizetési pénzek, hirdetések, reklamácziók küldendők). HIltDETÉSEK: jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Nyíl t-t ér: sora 30 kr Bélyegűleték minden beiktatásnál 30 kr. Főváros és vidéke. Budapest legalább annyi joggal nevezhető Magyarország szivének, mint Páris Franczia- országénak. A czentralizáczió, a fővárosnak minden tekintetben való központtá tétele, talán sehol sincs oly szigorú következetességgel, oly úgyszólván kivételt nem ismerő általánosságban keresztül vive, mint nálunk. A közigazgatás, tör­vénykezés, kereskedelem, ipar, a társadalmi és politikai élet összes erei csomóba folynak össze s ez a csomó a főváros. Nagyobb mozgalomnak, bármily irányú legyen is, egyéb kiinduló pontja alig képzelhető a fővárosnál. Itt székei minden, ami fő, erre fordiLtatik minden, ami egy várost széppé és nagygyá tehet. S a nagy Széchenyi álma megvalósulásnak indul. Budapest azon a ponton van, hogy világ­várossá fejlődjék, — a túlcsapongó lokálpatrio­tizmus azt mondja, hogy már is az. Igazán rossz hazafi volna, aki szive mélyé­ből nem örülne őszintén a magyar főváros ilye­tén felvirágzásának. Jogos büszkeséggel töltenek el minden magyar embert azok a lelkes ovácziók, melyekkel a külföldnek esetleg fővárosunkban időző jelesebbjei Budapestet megtisztelni szokták. A bennünket gyanús és sokszor rossz szemmel méregető külföld immár kénytelen elismerni, hogy Budapest nemcsak egy haladó, törekvő országnak, de egyszersmind a kultúrának, a czivilizacziónak is egyik imporiuma, nemcsak a monarchiának, nemcsak a Dunának, de az egész müveit világnak egyik ragyogó gyöngye. Az irá­nyunkban újabban általánosan nyilvánuló szim­pátiák megszerzésének dicsőségéből a fővárost kétségtelenül az oroszlánrész illeti meg. Az egész ország, ennek minden vidéke a megelégedés és büszkeséggel tekint a kiterjedés­ben, lakosságban, csinban és fényben egyre gyarapodó főváros felé. Ä „Yáczi Közlöny“ tárczája. Irigy világ . . . Irigy világ, gonosz világ, Alig van benn’ egy szál virág. Ha akad is hej ! mi haszna, Nem az enyém, más szakasztja. A virágot más szakasztja, Nekem csak a tövist hagyja. De nem bánom, minek volna Vérző szívre piros rózsa? Ö 8 z k o r. Sárgán hull a rózsa lombja, Búcsút zeng a csalogány ; Kérdi ez a barna kis lány, Az arczom mért balovány. Ne, ne kérdezd barna kis lány, Az arczom mért balovány, Halgass oda, elzokogja, Elsírja a csalogány. Bordó. A zugliget lilioma. — Ereil éti tárcza. — Talán a természet, is megváltozott ma már, mint az emberek: elhagyta azt a régi jó szokását, hogy rendszert tartson az évadok fordultában. A tavaszt követte a nyál’, ennek nyomába lépett az ősz, s aztán jött a zimankós tél; ma napság már sem tavasz, sem ősz nincsen, csak a nyakunkba szakad a, forró nyár, amint a tél fagya felolvad. Furcsa időjárás, de mit tehetünk ellene, meg kell nyugodnunk benne, mert nem változtathatunk rajta; legfeljebb szép hölgyeink Ámde a nélkül, hogy önzéssel vádoltathat- nánk, — konstatálnunk szabad, sőt kell is, hogy ez a büszkeség, ez az öröm nem egészen tiszta. Beléje vegyül egy csekélyke része annak a ke­serű érzelemnek, melyre az »irigységnél« gyen- gédebb kifejezést hiában keresünk a szótárban. Roppantul éles a külöbség a főváros és a vidék között, iszonyúan mély az űr, mely a kettő között tátong. A fővárosnak minden bőven, — a vidéknek igen ritkán egy-egy csekélyke valami. A jólla- káshoz közeinek egy dúsan terített asztal, az éhezőnek egy kenyérmorzsa, mely véletlenül hullott oda, mert nem talált helyet a fényes lako­mánál. Ez nem aukszezis, ez valóság. Az intenziv fény mellett annál sötétebbnek tűnik fel az ár­nyék. A főváros élénk fényének sötét árnyéka a vidéket boritja. Itt a vidéken magunk között megvallhatjuk, hogy fővárosunk nagyobb mali- czia nélkül a vidékre nézve összehasonlító a Potemkin festett faluival, melyek mögött a hátra­maradás sötét képe rejtőzik. A vidék haladása sehogy sincs arányban a fővároséval. Pedig az általános haladás, az or­szágos haladás csak úgy lehetne valódi, ha ez a vidékre is kiterjedne. A főváros fejlődésének tulajdonkép hű tükrének kellene lennie, mely mutatná mikép halad az egész ország. De a vidék fejlesztésére vajmi kevés gond­juk van azoknak, kik a fővárost egyre gyara- pitják és emelik. Ez mig, egyrészt mérhetlen kárára van a vidéknek, addig másrészt félre nem ismerhető veszélyt rejt magában, magára a fő­városra nézve is. Nagyon félő, hogy a főváros­ban túltengés fog bekövetkezni, melynek aggasztó jelei már is sok téren mutatkoznak. Legyünk tehát a főváros mellett a vidékre is aránylagos gonddal. Legyen Magyarországnak zúgolódnak kissé, hogy most már nem lehet tavaszi, nyári, őszi s téli öltözéket változtatni ; hanem a nehéz bársony köpenyt levetve azonnal fel kell ölteni azokat a lenge öltönyöket, melyek a nap szúró heve ellen hűsen tartják a hattyú nyakakat. Ilyen gondolatokkal eltelve, jártam végig tavaly júniusban a Zugligetet, elmenekülve a fő- akkor még nem székváros falai közül, hogy a zöldkoszorús tölgyek árnyában üdülhessek. Mindennapi sétám a „Szép Juhászné“-tól a Disznó­főig tartott, folyton a mezőségen haladva. Nem volt nap, melyen egy leánykával nem talál­koztam volna sétám közben. Első alkalommal jóformán meg se néztem, második, harmadik nap azonban már feltűnt, hogy mindig hó­fehér ruhában, derekán széles kék szalaggal átkötve volt öltözve. Szótlanul ment egy villától a szép ju- hászné közelében levő nagy tölgyfáig, onnét visszatért a villába. Ez volt mindennapi sétája. Számításom szerint a leányka 15—10 éves lehetett Haja aranyszőke, szemei nefelejts kékek s arcza?! Oh, ez az arcz nem tüntette fel az ifjúság rózsaszínét, nem volt az feselő piros rózsabimbó, halvány liliom volt az. Az ajkakon mosoly helyett fájdalom ült. Már két hét óta volt vizsgálódásom tárgya e hal­vány leányka a nélkül, hogy kilétét tudtam volna. Egyik szép nap délutánján Béla barátom látogatott meg, vele együtt tettem meg rendes sétámat. A tölgy közelében találkoztunk a fehérruhás leány nyal s midőn elhaladt mellettünk, Béla halkan szólt: „Szegény Zug­liget lilioma, még ki sem nyílt s már is el fog her­vadni.“ — Ismered-e leányt? fordultam az eltitkolhatatlan kíváncsiság hangján Bélához. — Nem ismerem, csak annyit tudok, hogy a Zug­liget nyaralói a „Zugliget liliomának“ nevezik, talán is kifejlett városi élete a vidéken is, mint a művelt külföldnek. S akkor kétszeresen lehetünk majd büszkék a fővárosra, mert igy dicsősége reánk nézve meglehetősen olcsó. Múzeumai, jó színházai, könyvtárai, ipar­telepei, magasabb iskolái, tekintélyes köz- és pénzintézetei, majdnem kizárólag csak a fővá­rosnak vannak ; létesítsenek ilyeneket a vidéken is csak is ez utón emelkedhetik a vidék szellemi és anyagi viszonya. Nem kívánhatunk semmit oly mértekben, mint az a fővárosnak van, de a méltányos és kellő arány életszükséglete a vidéknek, ha az univerziális haladásban számot tevő tényező akar lenni. Erre pedig hivatva van. E hivatást nem tagadhatja senki, adjanak tehát fejlesztésére esz­közöket. Virágozzék, növekedjék, emelkedjék a fő­város egyre tovább. De ne legyen mellette hamu­pipőke, a vidék, mely könnyes szemmel nézi az aranyos czifraságot, mig ő, az elnyomott mosto­hatestvér rongyokban jár. E. V. A színházból. Múlt szombaton Verő György Szultán ez. operet- teje került szilire. Meséjénél többet ér a zenéje, a melyből leszámítva egy kis reminiszczencziát, kedves dallamú. A váczi közönség kiváncsi volt az előadásra s meglehetősen töltötték meg a színházat. A szereplők közöl Szőllösy Ilona (Roxelane) igen kedves franczia leány volt, különösen pedig az első felvonásban a naiv kis leány első szerelmét mutatta be kedvesen. Guthy Sarolta Selim szultán szerepében határozott sikert aratott. Kipi-kopi kedves dallamú keringőt háromszor kellett elénekelnie, a mit pedig a mi közönségünk nem igen követel, hacsak jó szereplővel nincs szemben. Tisz­tái Bimbasi a rettenetes, Réthy Bülbül a kellemes pa­sákat adták, mindkettő sokszor nevetésre fakasztotta a közönséget. Réthy kuplékat is énekelt. Itt csak azt hi­báztatjuk, hogy Réthynek a közönség rokonszenvét azért, mert mindig fehérben jár, lehet azért, mert arcza oly halvány, mint a liliom. — Nem tudod nevét? — Egy alkalommal egy tisztes, előbbre haladt korú nő társaságában láttam sétálni, lehet az anyja volt; ez „ Alice “-nek szólitá s igy ez lesz a neve, azt is tudom, hogy abban a villában nyaralnak, mely ide látszik, mert azt a tisztes nőt mindig a villa verendá- ján látom a mig a leány sétáját teszi. — E tisztes nőt én is minden nap látom a ve- rendán s e perezben oda tekintettem a villára, a fehér ruhás leány éppen akkor érkezett oda s leült a tisztes nő mellé. Mi tovább haladtunk. — Úgy látom, téged érdekel a „Zugliget lilioma,“ szólt Béla hozzám. — Érdekel, feleltem én, mert szenvedni látszik a leány s engem minden szenvedő érdekel. — Csak azért érdekel, mert szenved? — „Csak“ vetém oda ezt az egyetlen szót, jóllehet éreztem, hogy a feltett kérdés kissé zavarba húzott. Béla nem kérdezett többet, befejeztük sétánkat, haza mentem, lefeküdtem, de pihenni nem tudtam, folyton Béla kérdése lebegett előttem. Nyugtalan éjje­lem volt, másnap későn keltem s elindultam rendes sétámra. Épp akkor mentem el az ő villájuk előtt, mikor a „Zugliget lilioma“ anyjával együtt, — mert én anyjá­nak hittem a tisztes nőt, — éppen kilépett a villából. A hirtelen találkozás zavarba hozott s feledve hogy a hölgyeknek bemutatva nem vagyok, levettem kalapomat s köszöntem. Alice gyöngéd fejbólintással viszonozta köszön­tésemet, mig az anya előzékenyen fogadta azt, szólt: azt hiszem szomszédok vagyunk, mert naponta látom önt a szomszéd villába bemenni s onnét kijönni. Felette megörültem a megszólításnak s igenlőleg felelve, siettem magamat bemutatni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom