Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1893-07-16 / 29. szám

Gazdasági munkás-kérdés. )

Az utóbbi években bár gyakrabban, de legtöbbször egyoldalú szempontból, avagy meglehetős könnyedséggel tárgyalták e kérdést, pedig lépten-nyomon látjuk, hogy ez gazdasági életünkkel szoros összefüggésben van s előbb-utóbb rendezést kíván.

Elismerjük hallgatagon, hogy a munkáskérdés közvetett hatása egész társadalmunkat érinti s éppen ezért ki kell jelölni a munkakereső s a munkaadóknak amaz utat, melyen haladniok kell.

A földmivelő nép kivándorlási hajlama éppen úgy nem alapulhat baczillus-teorián, a mint nem a föld- birtokosok nagy részének hivatalszerzés utáni vágya s a tőkepénzesek „érzéketlensége“, idegenkedése a mező- gazdaság iránt.

Mindazonáltal egyelőre nem kell félnünk, hogy a anyaföldnek ne akadna gazdája. Bizonyára akad, de csak rövid bérletek alakjában, melynek káros visszahatása elmaradhatlan.

Ez utóbbit megakadályozandó, elfogulatlanságra s megvalósithatásra való tekintettel, következő két kérdést kell tárgyalás alapjául felvenni:

1. Mit kívánhat a munkás-nép? s továbbá, mit

2. -a földbirtokos, vagy bérlő ?

Mezőgazdaságunkban észlelhető s egyelőre változhatlan egyoldalú gabonatermelés csakis a nyári évszakra biztosit munkát s keresetet; a többi három évszakban még csak a kilátás is nem kecsegtető, mert nincs mellékkereset. Világos tehát ebből, hogy a jövőre nézve gondoskodni kellene azon módozatokról, melyek mellékkeresetet nyújtanak. Csak igy lehetne reményünk, hogy munkásaink nagyobb nyugalommal s higgadtsággal néznének az aratás elé, tudván azt, hogy az arató-rész évi jövedelmüknek csak egyhánya- dát s nem egész összegét képezi.

E tekintetben a parányinak látszó tételek is nagy jelentőséggel bírnak s a jelenlegi természetszerütlen kép, ama külön-külön tekintve csak csekély többlet által is igen előnyösen változnék.

Mi sem lenne tehát indokoltabb, mint érvényre juttatni a földmivelők jövedelménél is ama aranymondást: „hozzunk be helyesebb arányokat.“

Hadd látnánk nemcsak a papiroson, hanem a valóságban, ama sokszor emlegetett fonómunka, seprő- és kosárkészités, baromfi és méhészet, faragó-munka keretében oly eredményt, minőt a selyemtenyésztés terén egyetlenegy férfiú lelkesedése s munkássága létesített.

Nem egyszer hallottam ugyan már mondani hogy a magyar paraszt embernek nincs azokhoz kellő érzéke, elhiszem eme állítást éppen úgy, miként azt, hogy a parlagon hagyott föld gyomot s dudvát és nem kultúrnövényt terem.

A mi ez ideig a földmivesek érdekében történt, az vajmi kevés volt és annak is olyan forma a története, „hogy előbb készült el a ruha s azután a mértékvétel.“ És a tapasztalat sajnosán igazolja, hogy ez sehogy sem szokott sikerülni.

De midőn egyrészről a földmivesek szerény bevételeit konstatáljuk, ugyanakkor kötelességszerüleg figyelnünk kellene arra, hogyan történik annak felhasználása. Mert hisz jól tudjuk, hogy a megélhetés nem tisztán a jövedelem nagyságától függ, hanem annak okosan való felhasználásától; figyelnünk kellene tehát a fogyasztási s beszerzési viszonyokra, a takarékossági érzés felköltésére s annak kútforrására : a községi hitelszövetkezetekre.

Balzsam tehát van, csak fel kell használni, any- nyival inkább, mert azoknak erőssége a mi javunkra is szolgál és megfordítva. Nem említem a morális kötelességet, csak azt, hogy a mulasztás megboszulhatja magát.

*) Bernát István »Szövetkezés« czimü folyóiratából.

lyen őt magamhoz fűzhetem, büszkén tekintek vissza erre a szenvedésteli múltra s annál jobban meg tudom becsülni a jelent s az elnyert ideál birhatását.

Elment. De arcza, az a szomorú bánatos arcz az itt maradt a szivében. Hiába akarta azt kiűzni onnét, hiába akarta feledni, nem bírta.

Akkor elfogta a dacz. „Jól van, állok szavamnak.“ S a szülék és rokonok unszolása és keserű könyei szemrehányásai ellenére felölté a fátylat.

*

* *

Másnap reggel nem birt felkelni. A láz lenyűgözte végkép ágyához. Nem jött magához. Társnői ott imádkoztak ágya körül. Ő pedig egyre védekezett aszott karjaival az ellen a láthatatlan szomorú arcz ellen.

Végre a láz győzedelmeskedni látszott a gyenge test felett. Az orvos oda súgta az egyik ápoló testvérnek :

— Menthetetlen, az estét már nem éri meg. Az utolsó órákra aszistenscmet fogom elküldeni magam helyett.

A hanyatló nap sugarai játszadoznak a nagy beteg fehér ágyán. S mintha a legnyugvó nappal a lélek is készülne elszállani a gyenge testből, a láz alább hagyott.

Fölnyitja szemeit s révetegen körültekint. Az egyik ápolónő megigazítja párnáját. Szemeit ráveti az ajtóra, mintha onnét várná menybéli angyaltársát, ki lelkét felvezeti égi arájához.

S az ajtó nyílik. Egy fekete ruhás alak közeledik az ágy felé halóvány szomorú arczaf ráveti a betegre s meg fogja annak gyenge kezét.

A beteg a jkai körül égi mosoly játszadozik s keble utolsói emelkedik. Az orvos pedig térdre rogy elvesztett A'oror >Sabina tetemei mellett.

Vargha Géza György.

Államférfiaink egyik legelőkelőbbje azt mondotta

csak a közel múltban: Magyarországon nincs szocziá- lizmusz.*) Hogy most nincs, egyelőre elhiszem, de egy rossz aratás után nem lehetne kételkedni felette. S megnyugvást erre vonatkozólag a hatalom tudata nem adhat, mert a tizenkilenczedik század társadalmától el lehet várni éppen úgy, mint az iskolai tanítótól, hogy rendet teremtsen és pedig humánus eszközök útján.

De, ha az eddigiekben teljesen elismerjük a mezei munkások jogos kívánságát, azt hiszem, nem szabad elzárkózni a földbirtokosok méltányos óhajai elől sem; a szükséges munka olcsóbb legyen a jelenleginél és könnyebben beszerezhető. Mert bocsánatot kérünk, de a munkásokra való tekintettel nem lehet abba belenyugodni, hogy az aratás oly hosszan tartson, mint az jelenleg is tapasztalható. Óriási vesztességgel jár ez; az elpergett, megázott s túléredett szemben okozott kárt: 2, 3°/0 véve fel, oly összeget képez, mely megérdemli, hogy meggátlásán feltétlenül fáradozzunk.

E czélból:

1. Teljes elismerést érdemel ama törekvés, mely a „Köztelekéből indult ki, hogy a mezei munkások evi- dencziában tartassanak. Ennek útján a felsőbb megyeiek a korábban arató alföldön jó szolgálatot tehetnek, a mi mellett saját helyzetük is lényegesen javulna.

2. Be kell ismernünk, hogy a katonák szabadságolása szintén javitólag hatna a szorgos munkák menetére, mert a legmunkaképesebb embereket a katonaság foglalja magában.

3. Az arató gépek terjesztésének ügye hasonlólag lényeges pont, feltéve, hogy azok szolid gyárban készültek. E czélból üdvös lenne, ha a magyar állam gépgyára is foglalkoznék arató gépek készítésével; nem a teljes szükséglet fedezését, hanem az egészséges verseny inicziálását vélem ez úton elérhetni.

4. Nem hagyhatom említés nélkül országos vásáraink káros hatását az aratás tartama alatt. Az Iparügy ele lapja szerint vásárokra 1 ér alatt körülbelül 14 millió gyalog-napszám s egy félmillió fogat vétetik igénybe. Eközben pedig halljuk, hogy mily tetemes kézi s igás erőhiány van a gazdaság terén. Ez idő szerint tehát, midőn fogalmaink az országos vásárok tartásánál különben is módosult, határozottan merjük mondani, hogy a nyári időszak alatti országos vásárokat mellőzendőnek véljük. Ne legyen megadva az alkalom, hogy akkor, midőn az idő drága pénzt jelent: a munkások haszontalanul fecsérelhessék el.

Utolsó sorban bár, de mindenesetre számításba veendőnek tartom a kerületi börtönökben levő fegyen- czeket. Az agrikol Magyarországon, hol természetesen a fegyenczek nem kis számát a földmivelők is lényegesen emelik, talán természetszerű lenne, ha legalább aratáskor a gazdasági munkákhoz rendeltetnének. A mezőn hiányt pótolnának azok, kik ez idő szerint a kisiparnak akarnak áldatlan konkurencziát.

Az elősorolt pontokat melegen ajánlom figyelmébe azoknak, kik a munkáskérdés érdekében akarnak s tudnak is lendíteni. y.

Biztosítás feletti elmélkedés.

Azon idő óta, melyben még Európa nyugoti országaiban a fejedelmek és kormányférfiak szükségesnek látták szigorú rendeletekkel, sőt parlamenti utón is betiltatni az életbiztosítást — a mai napig, nagyon megváltoztak e nézetek a biztosítás ezen ága felől a társadalom minden rétegében. A közönség kezdi belátni, sőt mi több, érezni a biztosítás közgazdasági és társadalmi fontosságát s ennek fényes bizonyítéka az, hogy nálunk Magyarországon az első biztositó társulatot Deák Ferencz és br. Eötvös József alapítja meg, tehát nem magánpénzintézet „mely a közönség izzadva gyűjtött garasain akar vagyont szerezni“, hanem egy megfontolt s évtizedeken keresztül hazafias lelkesüléssel, becsületes fáradozással újjá alkotott közgazdasági politikának eredménye volt, jobban mondva, segítő eszközéül alapittatott.

Mint mindennek, a biztosításnak is vannak ellenei s az összes biztosítási ágak közt leghevesebben támadják meg az életbiztosítást. A meggyőződés hangján idézik II. Fülöp rendeletét 1570-ből, mely Hollandia területén eltiltotta az életbiztosítást; idézik a ge- nuai tanács 1578-iki rendeletét, az 1598-iki amster- dami ordonáncz XXIV. czikkét, az 1681-iki franczia tengerészeti szabályzatot, sőt azt is, hogy 1773-ban Angliában parlamenti utón tiltották be az életbiztosítást, — azt mondják, ha ennyi támadást irányítanak komoly férfiak egy intézmény ellen, van abban bizonynyal kivetendő.

Pedig e nézet ellen a nemzetgazdaságtan történetében két hatalmas érv van. Az első, hogy e korlátozó rendeleteket nehány év múlva visszavonták, mint el- hibázottakat s már magában Angliában a XVIII. század utolsó éveiben öt nagy biztositó intézet alakul: „Amicable“, „Royal Exchange“, „London Assurance“, „Equitable“ és „Pelican“ sőt Spanyolországban, Dániában, Hollandiában, Németországban is, részint ton- tinák, részint más alapokra fektetett biztositó intézetek; a másik s még fontosabb érv az, hogy az utolsó évtized legnagyobb államférfiai foglalkoztak a gondolattal, hogy az életbiztosítást általánosan kötelezővé tegyék s csak a kivitel nehézsége, az ellenőrzés lehetetlensége, az államra háramló közigazgatási kiadások óriási növekedése, akadályozta ezt meg.

A nemzetgazdasági irók e kérdés felett már Ítéltek s az életbiztosítás fontosságát madjnem valameny- nyien elismerték. Ellentétes nézet ma már csak a közönség köréből merül fel s ott sem az ügy komoly tanulmányozásának eredményeként, hanem azok köré*) Németország pár évtized elölt szintén dicsekedett és nem tett ellene semmit. Most már nem dicsekszik és tenne is ellene de bizonyos fokig már későn.

bői, kik az egészben járatlanok, valószínűség számításoknak s a halálozási statistikának soha hírét sem halloták, vagy ha tán igen, úgy azoknak semmi fontosságot sem tulajdonítanak, az alapokat, melyeken valamely életbiztosító társulat felépül nem ismerik, sőt mi több, nem is akarják ismerni, mert megelégesznek azon „meggyőződésükkel“, hogy „minden életbiztosítás rosszabb a lutrinál“.

A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a nők kevésbbé barátjai az életbiztosításnak, mint a férfiak. Az okot megmagyarázni könnyű is, nehéz is, a szerint, a mint magyarázattal megelégszünk. A pénzt, melyet a kötvény után fizetni kell, holt tőkének tekintik s ez alapon rendületlen hívei a takarékpénztáraknak. Másrészt a férj és családfentartó halálára gondolni sem akarnak, annak bekövetkezhetése oly borzasztó előttük, hogy ellene óvintézkedéseket tenni nem mernek s szivükbe jut a példaszó az ördögről és falrafestésről. De az álmoknak szép kora lejárt s a XIX. század lázas kíváncsisággal izgatja azokat a sebeket, melyek a szívnek legjobban fájnak. Az örömök közt is a nervus rerum a pénz, első rangú tényező és a gondtalan jelen mögött ott áll mindig a bizonytalan aggkor réme. S ha egy nő, egy hitves, egy anya, úgy hajthatja a fejét nyugalomra, hogy nemcsak a holnapiról van gondoskodva, hanem azon legnagyobb csapás esetére is, midőn a kenyérkereső, a férj, az apa, kidől, nem látja-e biztosabbnak a családi életet, nem örülhet-e jobban örömeinek, nem viseli-e könnyebben csápásait? Az életbiztosítás legnagyobb áldása nem az, hogy a férfi munkaképtelenség esetén járadékot kap, hanem az özvegyek biztosított jövője s az első angol biztositó társulat alapitó levelében, mint főczel ez van megjelölve.

A nő özvegységében magára van hagyva s ha még a megélhetés gondjai is nyomják — nem csoda ha az élet harczaiban elfárad s lélekben megtörve, elveszti azt, mit egy nagy filosofus úgy fejez ki : „Der Wille zum Leben“.

Ez a mozgató erő az emberi társadalomban s azért, ki előre gondoskodik arról, hogy a sors nehéz csapásai daczára is biztosítva legyen jövője, az a társadalomnak hasznos tagja, s hazája érdekében cselekedett.

Arra a kérdésre pedig, hogy takarékpénztár, vagy életbiztosítás, azt felelhetem : „nem bánom, akár melyik, de egyik okvetlenül.“ S ép ez az, amiért én határozottan az életbiztosításnak adok előnyt. Emberek vagyunk s örömeink közt a jólétben alig gondolunk az első ősz hajszálra, az első komoly, életveszélyes betegségre. S azt a tőkét, amit takarékpénztárba kellene tennünk, még a legkomolyabb férfiú is néha-néha a mindennapi életben felmerülő előre nem látott kiadások fedezésére használja fel, de az életbiztosítás után fizetendő évi dij egy normál budget jellegével bir s ahhoz a pénzhez semmi körülmények közt hozzá nem nyúlunk. A takarítás tehát nem szűnik meg a körülmények időnkénti rosszabbodásával sem; ha máskép nem megy, redukáljuk egyéb kiadásainkat, de a biztosítási dijat idején megfizetjük. Már pedig, hogy a takarékpénztárba is ily következetesen fizessünk be, ahhoz akkora lelki erő kell, amekkorát magunkon feltételezni nem szabad.

A takarékpénztárakban a befizetett tőke a mienk s vele minden perezben rendelkezhetünk. Ezzel szoktak érvelni a takarékpénztár mellett. Ebben az előnyben nagy hátrány rejlik, mert egész lelki nyugalommal fogjuk kivenni gyűjtött tőkénket a legcsekélyebb kényszerű körülmény folytán is s azt ismét összegyűjteni, hosszú évek izzasztó munkája, ki tudja, megér- jük-e? De az életbiztosításnál a befizetett díjhoz egykönnyen nem fogunk hozzá nyúlni, mert azt mindig bizonyos nimbusz veszi körül, egy biztosított jövő boldogító tudata s azt az összeget csak lelki küzdelmek árán fogjuk redukálni, mikor nincs más út, mikor már az az utolsó szalmaszál.

Persze lesznek, kik mosolyognak ezen kényszeri- tett takarítás felett, de az az igazi férfiú, ki számot vet emberi gyarlóságaival s midőn tudatára ébred köteleségének, melylyel saját maga és családja iránt tartozik, nem bízik lelkének erejében, hanem saját magát oly lánczokba veri, melyeket viselni nem nehéz, és megszerzik számára éjeinek nyugalmát, lelkének függetlenségét. S. 0.

Értesítők.

Mint minden évben, úgy ez idén is ismertetjük Vác város ikoláinak értesítőit, egyrészt, hogy azok, kik el nem olvashatják, legalább vázlatosan ismerkedjenek meg velők, másrészt pedig főleg azért, hogy Vác és vidéke tudomást szerezhessen a tanügy állapotáról.

1.

Értesítő a kegyes-tanitórendiek váczi fögimnásimáról az 1892—93. tanévben.

(Közli: Halmi László igazgató. 78 old.)

A váczi iskolák legelsője a kegyes-tanitórendiek által vezetett főgimnázium, mely ez idei értesítőjében T. I. bevezető értekezést c czimen irt: Magyarország középiskoláinál ismertetése a földrajz és statisztika alapján. Szakavatott tollal, szorgalmas anyaggyűjtéssel irt értekezés ez s tekintve, hogy Magyarország középiskoláinak ismertetése földrajz és statisztika alapján még nincs, valóban figyelmet érdemel. Az első magyar királytól napjainkig röviden érinti középiskoláink történelmét, azután statisztika alapján mutatja ki, hogy hány iskolája van minden egyes megyének és hány négyszögkilométerre és hány emberre esik egy iskola. A középiskolák száma jelenleg 183, mely Magyarország 125 városában van elhelyezve és amelyekben körülbelül 45 ezer ifjú nyer oktatást. Az iskolák közül teljesen magyar 139, a többiekben a tanítási nyelv német, román, tót és egyben olasz.

Tanári kar az idén 13 tagból állott. Rendkívüli tantárgyakat Back Domonkos fegyintézeti tanító (fran-