Váczi Közlöny, 1893 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1893-07-09 / 28. szám
í i XV. évfolyam. 28. szám. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ .OFI/iliT JÉSI ÁRA: negyed évre I frt 50 kr Szerkesztőség : Kdptalan-utcza 20. sz. alatt, Egyes szám ára: IO kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) Megjelenik minden vasárnap. (hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők). Kiadóhivatal: Gasparik-utcza 12. sz. alatt, (hová az előfizetési pénzek, hirdetések, reklamácziók küldendők). HIUOETFJEK: jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. Nyíl (-lér: sora.........................................................»O kr Bélyegilleték minden beiktatásnál SO kr. A magyar társadalom újjászervezése. V. Fejtegetésünk legvégére értünk. Hol van a punktum szaliensz? 1871-ben Apulejus: »Nyugot-Európa és Hazánk« czimű röpiratában felelevenítette a nemzet reformtörekvéseinek azt a sarkigazságát, meiy szerint azt követelte, hogy a magyar társadalomban erős közszellem legyen. Erős közszellem tartsa össze, igazgassa a társadalmat, a mely egyáltalában összetart és igazgat minden társadalmat, melyek feltételei kereszténység s humanizmusz. Örökös versenygésben álljon az ész, az ember értelme, a szivvel ? elviselhetetlen állapot; még kevésbbé viselhető el, ha a kereszténységet zavarja a humanizmusz. Nem a valódi humaniz- muszt értjük, a mely más, mint keresztény, nem is lehet; hanem azt a humanizmust, a melyet azért gyakorolnak némelyek, hogy általa bizonyos czélokat érjenek el s egyéni felboldogulásuk feltételeit minél könnyebben, minél kényelmesebben mások hátrányával eszközölhessék. Vannak családok, melyek vagyona szédítő magasságra szaporodott; vannak városok, intézetek, egyesületek, melyek a jólét kétségbe alig vonható színvonalán állanak, a boldogság előfeltételei, a kevéssel való megelégedés érzete nélkül; lőkepénzeik mennyisége megszámlálhatatlan ; egyházi, közművelődési czélokra azonban nem adnak egy batkát! — százezreket ez idő szerint csak a zsidóság költ a maga templomaira a kereszténység egy-egy emberöltő óta alig emelt oltárt Istenének s ha teszi, azt is egyéni hiúságból, mellékes körülmények szerint, álsze- meremből teszi. Pogányok lettünk újra; úgy cselekszünk mint az a bálványimádó, a ki, ha vágyai nem teljesültek, megkorbácsölta a maga faragott képét s annak minden szentjeit, hogy mért nem érvényesítették a legnagyobb engedelmességgel tehetségeiket? »Szállj le a keresztről« — mondá a hitetlen a felfeszitett Üdvözítőnek mikor az az összes emberiségért a haláltusát vívta, — »ha fia vagy Istennek«: szállj le ! . . . Hasonlóképen cselekszünk mi is: be nem teljesülhető vágyak után sóvárgunk ; ha a természetadta ösztön nem nvujt nekünk ingert, izgatjuk. magunkat mesterséges utakon; a sikert, vagy legalább ennek látszatát kierőszakoljuk mesterséges módok által, mikor ezzel önkényt adózni elmulasztotta a közvélemény; sőt egész tábora van a lelketlen embereknek, a kik a gyengék, a kislelkűek kizsákmányolására szövetkeztek ; egész ármádiája van azoknak, a kik a látszat után kapkodok szemfényvesztéséből tőkét faragnak maguknak. Valóságos blaszfémia, káromlása Istennek! Divatos szólamok kaptak lábra, úgy mint: az exigencziák tudománya, egyenlőség Isten és törvény előtt, vallás-szabadság, demokráczia, polgári házasság, kulturállam, »nemzeti« társadalom, szoczializmus, szövetkezetek stb. ezeknek józan deíinicziói nélkül, »elvben«, ingatag alapon és sehogy. Gróf Széchenyi István nagynak akarta látni a nemzetet s a hazát., hanem nem úgy, hogy Magyarország csak nagynak látszassák! 1825-től 18T8-ig egyengettük, igaz, a töretlen utat valahogy ; 1867. óta azonban megfeneklettünk, jobban mondva, csak experimentálunk mindennel, mint az az orvos, a ki a betegnek azt mondja, mikor okát adni nem tudja a betegségnek, hogy »vérszegény« mintha bizony az anyatermészetnél úgy osztályoznák az embereket, mint a hivatalnokokat »napidij« fokozatok szerint. A haladás szükségérzetét s annak első éltető elemeit be kell vinni a magyar társadalomba, melynek ez idő szerint a polgári elem a letéteményese. Szabadságról addig komolyan nem beszélhet senki, mig a reális alapokon nyugvó vélemények önálló formálására kinek-kinek joga nem lesz. Ha azt akarjuk, hogy a nemzet szellemi ereje valami nemeset alkothasson: inspirácziöra van szüksége; meg kell engedni, sőt elősegíteni minden áron, hogy az egyén az ideálok jótékony hatása által megtermékenyitessék s nyíljék alkalma megvalósítani legdicsőbb vágyait — társadalmi téren. A kaszinók és olvasókörök kizárták alapszabályaikból a politikát, jól van ; de vigyék oda be a közszellem után való vágy legélénkebb érzetét; különösen akkor, mikor az ott még csak vendég; hívatlan vendég, a kinek ajtó megett jelölnek parányi helyet. A mit csinálunk ne »ötlegszemleg« tegyük. Az egyéni benyomások ugyanis annyira gyengék, legalább a nép bizonyos osztályánál annyira erőtlenek, hogy azok a megfeszülés alkalmával egészen elernyednek s az összemérközéskor meglazulnak, hogy szinte szerepet cserél az illető. Az erély már erőszakoskodás, garázdálkodás számba megy és megfordítva. A magyar nemzet bosszú évszázadokon keresztül, válságos körülményei daczára diadalmasan ellenszegült két ádáz nagyhatalom hódítási vágyainak s ma észrevétlenül, titkon, elkezdett Ausztria népeinek felfogásához, érzületeihez, szokásaihoz veszedelmesen hasonlítani: holott azt nem nevelték, nem kormányozták bölcsőjétől fogva alkotmányos fogalmak szerint, mint bennünket s mi abban az időszakban, a mely a magyar szabadságharcz leveretése után reánk nehezült, az abszolutisztikus törekvésekbe úgy bele találtuk magunkat, miszerint ha a nép, mely sorsunk hajóját vezette elég élelmes lett volna bizonyos engedmények árán velünk alkuba bocsátkozni, talán ki se eresztett volna egy könnyen befolyása alól. Az elhatározás időpontja tehát itt volna. A késedelmező várakozás egyértelmű a jóra való serkentés ignorálásával. Meg kell magyaráznunk, sőt a füleibe kell dörgenünk kinek-kinek polgári kötelességeit: az egyház, a haza, a nemzet, a közügy, de különösen a család iránt. »Bele kell oltani, minden polgárba azt, hogy törekvéseivel, tehetségeivel részét képezi az államnak s felelős nem csupán azokért a közvéleményekért, melyeket cselekvése reá nézve maga után vonnak, hanem azokért is, melyek belőle az államra hárulnak« — úgy mond a »Változások küszöbén« szellemes írója. Erélyre s a meggyőződés bátorságára van tehát a magyar demokracziának égető szüksége, melyek annak éltető elemei közül hiányoztak. Gyűljenek össze a jók, a legjobbak, azok a kiknek nem tetszik a sivár jelen, hányják és vessék meg mi által, mi módon lehetne kieszközölni, hogy a magyar társadalom ege fölé, a majdan megkezdendő második évezredkor vidámabb jövő derüljön! A meggyőződés s az adott példa ereje szóban és tettekben rejlik. Tűzzük magunk elé az eszményképeket szűzies tisztaságban a maga ártatlanságában, melléktekintetek, önérdek nélkül; azokat, a melyek fajunk sajátlagosságának legjobban megfelelnek; mérjük össze erőnket azok megvalósításához; zárjuk ki társadalmunkból a »henye« jelzőt, azt, a mely a haladást elősegíteni nemcsak nem akarja, sőt ellenkezőleg útjában áll a haladás, a nemzet jövő boldogulásának . . . Nagy hátránya az élénken tartott röpirat- nak, hogy a »modus vivendi« részletes leírása: a programm, hiányzik belőle; nagy vigasztalásunkra szolgál azonban, hogy egy »Hazánk«, czimü nagy irodalmi és nyomdai részvény-tár saság van keletkezőben, melynek vezérférfiai közt ott van gróf Károlyi Sándor s egész légiója az agráriusoknak, a kik a technológia s mechanika valamennyi bajnokával egészítették ki a keretet, a melylyel sorompóba állnak s ez az akczió: a programm. Szándékunk volt jelen fejtegetéseink fonalán a saját álláspontunkat is megmagyarázni, a szives olvasó azonban reméljük, felment bennünket ennek részletes előadása alul, miután reflexiónk egy vidéki lap keretében úgy is szokatlanul hosszúra nyúlt. F. I. Az 1896-iki ezredéves országos kiállítás történelmi csoportjának programmja. A honfoglalás ezredéves megünneplése alkalmából, 1896-ban Budapesten rendezendő országos kiállítás kimagasló részét a történelmi főcsoportnak kell képeznie, mely Magyarország kulturális fejlődésének főmozzanatait : történeti, műemléki és művészi megvilágításában mutatja be. Szemlélhetővé kell tennünk, hogy minő kulturális állapotban volt mai hazánk a IX. században, a mikor őseink azt elfoglalták s minő kulturális mozzanatok magaslanak ki a honfoglalást követő századokban egész a legújabb időkig. A történelmi főcsoport retropektiv jellege követeli meg. hogy a rendelkezésre álló anyagot hazánk történetének korszakai szerint csoportosítsuk, kiváló tekintettel az egyházi életre, a közszellem nyilvánulá- sára, a magánélet viszonyaira és a hadviselésre. A történelmi kiállítás anyaga a nemzeti fejlődés egyes szakaszainak megfelelő következő 8 időszak szerint osztatik be: I. A honfoglalás és a vezérek kora, Szent-Istvánig. II. Szent-Istvántól, az árpádházi királyok kihaltáig (1000-1301.) III. A vegyesházbeli királyok (hazánk fénykora: Nagy Lajos, Hunyadiak) a mohácsi vészig (1301—1526.) IV. A mohácsi vésztől (a török hódoltság kora) a törökök kiűzetéséig (1526— 1699.) V. Az újabbkor, a nyugati befolyások uralomra jutásáig (Rákóczy) 1700—1750. VI. A nyugati befolyások kora, gr. Széchenyi István felléptéig (1750—1825.) VII. Nemzeti fellendülés, szabadságharcz, az alkotmány visszaállítása (1825—1867.) VIII. Legujabbkor, alkotmányos élet, a királykoronázás jubileumáig (1867—1892.) Minden egyes szakaszban történeti Írott emlékeink eredetiben, vagy legalább sikerült fac-simile-ben, továbbá a műemlékek gazdag sorozata, a legnagyobb szabású alkotásoktól kezdve le a kisebb művészetek (ötvösség, szüvészet stb.) legapróbb tárgyáig, királyaink érmei- és pecsétéig, szóval mindaz bemutat- tatnék, a mi alkalmas, hogy a megfelelő időszakokról lehetőleg teljes és hű képet nyújtson. Tekintettel arra, hogy némely, kivált az első századokból reánk maradott emlékek csak hézagosak és kultúránkról kimerítő képet nyújtani alig elégséges: az egyes korszakok kimagasló történeti és kulturális eseményeit