Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1892-05-22 / 21. szám
városházi ünnepélyt Dr. Freysinger Lajos királyi közjegyző záró beszéde fejezte be, melyet többek kívánságára egész terjedelmében közlünk : „ Tisztelt ünneplő Jcözönség ! Elhangzott az ünnepi szó, átadva az ajándékok, melyeken érczbe véste a szeretet elismerése nyilvánu- lását, s az ünnepély végén, mivel tetézzem én a közszeretetnek az ünnepedhez intézett szózatát? Dicsérjem-e újból érdemeit? tudom, hogy tiltja ezt szerénysége, mely az ünnepeltetést mindég félte, sohasem kereste! Szóljak-e újra a mai nap öröméről ? Avagy arról, hogy a jubileumok kétes értékű ünnepek, tömjén füstjök mögött ott olálkodik a múlandóság érzete arra intve az ünnepeltet, hogy nagy utat tett meg.az élet ország utján arra felé, honnan nincs többé visszatérés! A pálya kezdetén még a remény a boldogító útmutató, végén már csak az emlék az egyedüli útitárs! Óh szép az ifjúság himes álma, magasra törő lelkesedése, nekem mégis szebbnek, dicsőbbnek tetszik a férfikor küzdése és becsülettel megállott munkája után a készülő öregség nyugodt önérzete és lelkiismeretének tisztasága! — Midőn az ember hasonló lesz a forró égöv havasaihoz, melyek mint Humbold írja — mind a három égalj jellemző tulajdonságaival ékeskednek. Lábuknál még a forró égöv búja növényzete, felebb a mérsékelt égalj virágai nyílnak, fejükön pedig a tél havának örök tisztasága ragyog. Az embernek szivében még az ifjú lelkesedés, értelmében a hosszú pályán szerzett tapasztalás termi gyümölcsét — mig fején a tél hava fehérük a becsület tisztaságában hirdetve, hogy az öregség legszebb ékessége az erény. Mi az erény ünneplésére gyűltünk ide össze s ha nem ülünk is országos ünnepet érezzük, hogy itt lüktet és lelkesedik bennünk Magyarország egy darabja. Annak a kit ünnepiünk, nem vette szárnyára működését a hir, még is tudjuk, hogy ma itt a hazafiság ünnepe van, s az a negyedszázados zajtalan, becsületes működés, melyet ünnepelünk, igaz kincsekkel gyarapította Magyaroszág erkölcsi tőkéjét! — Mert nem rendkívüli művekben és alkotásokban nyilatkozik meg mindég az emberi jelesség! Nem az a mit rendkívüli erőfeszítéssel bir, hanem a mit a mindennapi életben végez, próbája az ember derék voltának, a minthogy a természet nagyságát és erejét sem a Vulkánok kitörése sem a tengerek vészei bizonyítják a gondolkodó bölcsnek, hanem termő ereje, mely uj életet alkot megfoghatatlan módon az élettelen anyagból. Az emberi jelességnek is a mindennapi élet az igaz mértéke. Phidiászi szobrot alkotni, rafaeli képet festeni, homéri művet Írni, emberek sorsát intéző csatákat nyerni nem minden embernek adott módot a sors, de helyette lehetővé tette mindenkinek jót tenni, s becsülettel teljesíteni reá szabott kötelességét. És bár mily szerény legyen is az a kör, melyet valakire ruházott a végzet, ha jól betölté azt, jelesebb leszen a hatalmasnál, ki nem felel meg hivatásának! Mert sokfélék a talentumok s mint az irás mondja, nem egyformán osztja ki az Úr az ő ajándékát; más-más helyre és alkalomra rendel mindenkit, de a végbeszámolásnál mindenkinek gyarapítva kell bemutatni a rá bízott talentumokat, s a ki 2 helyett 3-at hoz elő derekabb, mint a ki a kapott 1000 helyett csak egygyel is kevesebbet. Épp ezért nem az egyesek lángeszében, hanem a polgárok egyéni jellemében és erkölcsében rejlik valamely ország ereje. De erre csak példák nevelik a népet. És itt van a kötelesség tudásnak és a becsületes munkának nemzeti hatása. Példájának szemlélése nemesíti és követésére indítja a többit, mert az élet és a társadalom mindég csak a szemléleti oktatás módszerét követi s az utánzás hatalmas erejével hódítja magához az egyest. így gyarapítja, bármily szerény körben álljon is, a nemes hoz tért; felkapaszkodott s a sziklákba fogózva remegve vánszorgott a bejáratig vissza. — És még sem tudom őt elhagyni, rebegte. A sülyesztőre állt és ismét lebocsátkozott a sötét folyosóba. A szörnyeket nem látta, iszonyattal gondolt arra, hogy azon nap tartama alatt mig ő távol volt, talán megölhették azt, kit ő oly gonddal ápolt. Futott befele. Ott bennt meglátta őket. A férfi éppen csókot tűzött a másik nőnek az ajkára, ez nem vigyázott nem tartá fel a gyöngyöt a szörnyek rájuk rohantak. A férfi saját testével védte a nőt, és annyival több sebet kapott, hogy fájdalmában leroskadt. Adisának ez iszonyú látvány volt, csak most tudta, érezte irazán, hogy nagyon szereli azt a szerencsétlen embert. Odarohant, oda ült a kőre, lábukhoz, hogy ő vigyázzon a szörnyekre, csakhogy boldog lehessen az, akit. szeretett. Megesküdött Isis istennő nevére, hogy többet nem fog szenvedni az az ember. Ali, de miként őrizze meg őt ? midőn már talizmánjától, a gyöngysortól is meg van fosztva ! Ideje se maradt gondolkozni, midőn az óriás szörny már felnyujtá sárkány fejét, kiölté hosszú fullánkját a férfi felé. Adisa oda hajolt, anélkül, hogy szólhatott volna, fedezni akarta a sebesültet. A fullánk az ő szivét találta, a szörny dühösen vergődött, mert fullánkja beleszakadt Adisa szivébe; maga a szörny aztán elterült a földön. Adisa kedvesének lábaihoz roskadt, haldokolva susogta: Ú többé nem fog szenvedni, Isis gyöngye örök boldog mámorban tartja őket. Óh csak fölém hajolna, hogy még egyszer szemeibe nézhetnék! De nem hajolt fölé senki, szemei üvegesedni kezdtek s nem látott semmit. példa az ország erkölcsi tőkéjét. És ha az önkormányzat a népnek nevelője, polikai iskolája, az önkormányzati tisztviselő jelessége és nemes viselkedése egy iskolában maga legyen a kész oktatás és szemléltető példaadás. Es ma, közerkölcseink lazulása idején kétszeresen fontos a tisztes jellem eszményi példaadása, kétszeresen szükséges, hogy minden tisztviselő maga legyen a becsület kimetszett bélyege. Tudja és érezze hogy abban a körben, melybe állítva van, egy darabját épiti Magyarország épületének, tudja, hogy ebben a tisztében egyetlen erénye legyen a kötelesség hű teljesítése! Fides ad extremum ! Pedig hány van, a kinek lénye puszta hivalgás, a semmiségbe csakhamar eltűnő látszat, feltűnő szerepelni akarás minden áron, de nem a komoly munka. Hányán kik csak az anyagi előnyökre gondolnak és a saját hasznukat vadászszák, kikről megírta a költő: »Van fájdalom, kinek ezégér hona, Ki tözsér alkusz és gálámbkuf'ár, Ki innen, e hely az Ur temploma, Rátok az ostor pattogása vár.« A kik ezt nem érzik, nem tudják becsét a kötelesség tudásnak és zajtalan munkának a nemzetek életében ! És egy teljes negyedszázadon át a közügy szolgálatában szerényen, de becsülettel teljesíteni kötelességét, feltűnést, hirt, kitüntetést soha nem hajhászva, előléptetést nem keresve, s helyette megelégedni a közbizalommal, mely őt öt tisztujitás során egyhangúlag megválasztotta : ez lehet csekélység a nyegle előtt, de magasztos mielőttünk és mindenki előtt, ki az erkölcsi valót előbbre teszi a hiúság látszatánál. Ez lelkesedő örömünknek kútfeje. Mert tudjuk és bizonyítjuk, hogy talpig derék, a kit ünnepiünk! 0 jó és hiv vala minden körülmény között, pályája futását nem szennyező be soha álnokság, vagy szennyes kapzsiság, helyette ékessé tette azt, mint otthoni kertet az élő virágok — szivének virága: a jóság és igaz emberszeretet, melyre hivatkozva elmondhatja egykor pályája végén Kölcseyvel: „Nem könyörgök bocsánatért, jól érezvén, hogy mit az ember vétett akaratlanul, úgy is bocsátva lesz, mit pedig a tisztviselő vétett akaratból, azt semmi bocsánat el nem törli — szivén ekszik az égetve mindvégig s a végórán kétszeres ánggal lobban fel! “ Ezért a szeretetért fogadja cserébe szeretetünket, mely az átadott ércznél erősebben van vésve szivünkbe, fogadja hálánkat az értünk áldozott múltért s bizalmunkat a jövőre, hogy még soká a miénknek vallhassuk ! A szeretetnek e lelkesedő öröme mellé múló árnyul feltűnik előttem a múlandóságnak az ünnepelt szavaiban is idézett képe ! Azok közül kiket negyed század előtt a közbizalom vele egy pályára szólított s vele az esküt letették, s kik tőlük mint alkotmányosan először választottaktól 18G7. évi ápril 30-án az esküt kivették : alig van már valaki éleiben. A halál örökké tartó ölelése lön osztályrészük. Egy egész uj nemzedék nőtt fel azóta. Megváltozott azóta a megye is, elvesztette hatalmának egyik felét, a bíróit, de a kezén visszamaradt közigazgatás régi egyszerű formáiból, bonyodalmas gépezetté nőtt a nemzeti élet gyarapodásával! És az ünnepelt most is oly serényen és híven végzi kötelességét, munkálva napestig, mint ifjúsága delén s e változott viszonyok között a régi szorgalommal sáfárkodik a reá bízott talentumokkal! Ezért ne is legyen a mai ünnepély a lelkesen megfutott pálya határköve, hanem biztató a jövőre, és polgártársainak a múltra szóló köszöneté mellett fogadja az ünnepelt azok jövendő ragaszkodásának is biztosítékát. A mai ünnep záloga ennek. Mindnyájunk szeretete és lelkesedése kisérje tovább pályáján, melynek a jövendőben minél több kedves emléke csatlakozzék a maihoz, és melyet mennél hosszabbra intézHanem fájdalmát nem érezte, csak azt, hogy mély álom nehezül rá s ez neki jól esik. Ott maradt a földön a másik kettő távozott, ki a világba. A többi szörny magától elpusztult, a mint a sárkány fejű dermedten lezuhant, mintha mind ahoz tartozó tagok lettek volna. Egy idő múlva mialatt a Nilus már háromszor is kiöntött medréből, a férfi megtörve fáradtan tért vissza a földalatti barlangba. Minden nő egyforma, megcsalt ez is, nyomorult mind, letéptem nyakáról Isis gyöngyét, nem érdemli meg. Bedobtam a gyöngyszemeket a Nílusba. Most valami tömegben megbotlott. Adisa feküdt ott delejes álomban.- Te vagy az? Óh bocsáss meg nekem Isis, ez az egy nő mégis igaz volt hozzám. Nem minden nő egyforma. Felemelte, a mohos nyugágyra lelte; fölé hajolt, nézte, merően. Adisa ekkor felnyitá szemeit. Visszatérté], tehát mégis szeretsz? Most már betelt küldetésem, meghalhatok, boldogan. — Többé nem választ el tőled semmi; boldogságod az enyém is, felelt a férfi. És karjaiba szorította Adisát. Fájdalom nélkül, mosolyogva szenderültek abba az örök álomba, melyből többé nincs fölébredés. A férfi megbánta a mit az istenek ellen vétett, a büntetés ideje letelt, az élettel leszámolt. Isis megjelent, megérintő őket. Csodás virágokká változtak azonnal. Isis istennő felszedte c virágokat s a szabad ég alatt a Nilus partján elszórta. Ott gyökereket vertek, s valahányszor a Nilus kiönt, a termékeny talajon kihajtanak és üdén virágoznak. Kevesen törődnek vele, kevesen keresik fel az igaz szeretet ezen virágát, de akik megérintik vagy szirmából ereklyeként hordanak magukkal Isis virágából, azok a boldogok. zen az isteni gondviselés ! Téged pedig ünnepelt barátun Isten tartson és oltalmazzon!“ A városházi ünnepélyt a lőházban déli 1 órakor diszlakoma követte, melyen 200-nál többen vettek részt. A lakomán az első felköszöntőt — a királyra — JBe- niczlcy Ferencz főispán mondotta, utána Földváry Mihály alispán lelkes szavakban éltette az ünnepeltet, majd Szabad József püspökhatvani esperes-plebános mondotta el következő pohárköszöntőjét : „Mélyen tisztelt ünneplő vendégeli! Hölgyeim — Uraim! Az ünnepelt érdem ünnepélyes méltatást kíván e közös áldomásnál is, melyet tiszteletére tartunk s végezünk teljes ünnepi díszben, ünnepi hangulatban. Midőn igy ünnepiünk: általában az emberiség legnemesebb szokásának hódolunk; különösen pedig valódi magyar nemzeti erkölcsöt gyakorlunk; s ez által az érdemszerző nemes tevékenység tiszteletére s követésére buzdulunk. A történet tanúságai szerint a népek és nemzetek, sőt a szükebbkörű törzsek és családok is érdemdús férfiakat, kik közhasznú munkálkodás által tüntették ki önmagokat, különféle magasztalásokban szokták és szerették időnként részesíteni, hazai krónikásaink pedig megírták, hogy itt nálunk minden kiválóbb alkalomra more patrio fecerunt magnum áldomás az elismert érdem kitüntetésére, tiszteletére. Ez az emberi közérzésnek oly jóravaló, oly életrevaló nyilvánu- lása, hogy e tekintetben az itt-ott netán mutatkozó közöny, érzéktelenség vagy háládatlanság — csak elvonuló árnyékok a népcsaládok régi képein vagy újabb fotográfiáin ... Az érdemek kultusza, tisztelete minden téren a társadalmi erények megvetője, melyekből az érdem uj meg uj kalászai nőnek örvendetes aratásra; Igazolásul legyen szabad csak nehány klasszikus mondást idéznem. Horatius az ő kedves lantján ked- veltjeiről nem egyszer zengi játszi örömmel: „Non ego te ineis immunem meditor tingere poculis“, a mit ez ünnepélyes alkalommal talán igy is fordíthatok magyarra: Nem kerüli el, a kit tisztelünk, szeretünk — pohárköszöntéseinket. Az ünnepélyes elismerés hangján szól ismét Lolliushoz: „Non ego te meis chartisin orna- tum silebo.“ „írásaimban nem hallgatlak el a dicséret dísze nélkül.“ S vájjon miért nem? Mi végből dicsőíti ? Mert nemcsak egy évben volt consul, hanem hosszú évek során kitüntetett nemes, hős közhasznú tevékenységét nem engedheti át az irigy feledékenység- nek. S mi végből jegyzi fel az emlékezet könyvébe? A végből — mint maga mondja mivel: „Paulum sepultae distat inertiae celata virtus“, mert kevéssé különbözik a holt tétlenségtől az eltakart erényes tevékenység s hozzá teszem az érdem. Ki kell azt tüntetni! oly végből is, mert, mint Ovidius bizonyítja: „Laudataque virtus ereseit et immen- sum gloria calcar habet“. A dicséretre méltatott erény tett, becse nő s a dicsőségnek végtelen buzdító a hatása. E buzdítás annyira szükséges, mikép Shakespeare a nagy angol bölcs és költő kereken kimondja: hogy a jótett, mely magasló dicséret nélkül hal el, megölője ezer másnak, miket még létre hozhatnak. Ezek szerint lehet az érdemet tehát elismerni, tisztelni, sőt magasztalni, mig egyrészről erkölcsi kötelesség, másrészről leghatásosabb ösztön, buzdítás és lelkesítés érdemes kitartó munkálkodásra minden téren, az élet bárminő pályáján. E gondolat benyomása alatt álltam fel, hogy a vácz-felsőjárási lelkészkedő kath. papság, kedves kartársaim nevében s megbízásából megyénknek e páratlan negyedszázados, fényes múltú, érdemekben és áldásokban is gazdag főszolgabíróját, tok. Kemény Gusztáv urat közigazgatási tisztkedésének emlékezetes 25-ik évfordulóján újból üdvözölve, tiszteletteljesen felkö- szöntsem. Akit épen ez okból most itt ünnepélyesen körülveszünk, mintegy élőkoszorú gyanánt körülfonunk örömünk, közelismerésünk, nagyrabecsülésünk és szeretetünk egész melegével és fényével. Az üdvözlő beszédek után megvilágított fényben áll előttünk a 25 éves dicső pálya, mely ünnepeltün- ket mai szép napjához vezette. Közigazgatási működése megyénkben ott érvényesült, hol a völgyi patakok mentén e járás községeiben, templomaikkal s iskoláikkal együtt a nemzetünk élete mintegy kezdetét veszi, tehát ott, hol azok az éltető vércsöppek kezdődnek, melyek a nemzettest erein keresztül a haza szivébe hatolnak, hogy verését egészséges működésben tartsák;' — vagy ellenkezőleg. Szerintem, főleg ide vonatkozhatik ismét a klasszikus mondás: Hic labor, hic opus est. Mert ez a valódi honszülői, apai munkafáradozás, nemes feladat, magasztos hivatás. S itten azért valamint az ország hatalmát, gazdagságát, dicsőségét hajóin büszkén végig hordozó Dunának joggal mondhatják a kisebb folyók s csevegő patakok : „vizünkben az erőt mi szolgáltatjuk neked“, hasonlóképen a járások községeinek lelkes vezetése, igazgatása az a forrás, melyből nemzeti jólétünk s dicsőségünk emelkedik vagy apad. Köszönet, hála ünnepelt Főszolgahiránknak azon odaadó munkásságért, melyet — közelismerés szerint — 25 éven keresztül oly nemesen kifejtett. Közigazgatási működése ma nyitott könyv, melyet aztán diszkötésben helyezünk el kegyeletes megemlékezésünk könyvtárába, hogy belőle az ifjabb nemzedék is olvashasson, buzdulhasson. S épen e végből engedjék meg kérem t. uraim, hogy a — szerintem — legszebb emléklapok néhányát még egyszer felmutathassam örvendetes tudomásul. Amit ünnepelt Főszolgabiránk közhasznú működéséből különösen ki kell emelnem : az a nemes önérzet, jószívűség, melyet járásának minden honpolgára mi lelkészek is, — tapasztalhattak. A hajdan rendi alkotmány korában a főszolgabíró : Index nobilium volt, hivatal:.: nobile officium ; s valóban a nemes családok legképzettebb féríiai vállalkoztak rév, a mi annyi balszerencse közt s oly sok viszály után egyik biztosítéka volt nemzeti létünknek.
