Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1892-03-13 / 11. szám
XIV. évfolyam. IX. szám. Vácz, >8:2. II HXÓFIZETÉSI AlU: negyed évre I frt 50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára: SO kr. íapható : KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.) SííKKlíIdSÄ10SÍíG ídS Kr.41>ÓIIIVATAli: Vácz, Gasparik-utcza 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk visíza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. III Ifil>I4TÉKEK : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek. i\ y i 1 t-t é r : sora...........................................................30 kr. Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr. fdárczius idusán. Az élet hullámain az iránytű, a vezércsillag íz eszmény. Élet, melynek nincs eszméje: •osszabb a halálnál. Nemzetnek, melynek eszméje nincs, mely Megelégszik azon keskeny pallóval a jövő partja elé, melyet a jelen képvisel: gyáván kell ta- togatóznia abbeli félelmében, hogy a habokba :uhan. A jövő felé széles hidat kell épiteni : tadd járjunk bátran és nagyobb tömegben. A íemzetnek minél szélesebb rétege keresse ne :sak a mindennapi lét eszközeit, de a jövendő ltját is! Mikor volt nemesebb a nemzet, mikor fe- edte pártharczait, mikor egyesitette a hazafiság, iá nem akkor, midőn az eszmék felé irányzott ízemeket elvarázslá ezeknek feje, hogy a lelkesedés egyszerre dobbant meg milliók szivében, 1848. márczius 15! Századok súlya alatt isszeverődött felhőlömegből tört ki a nap egy ugara; melegétől a dermesztő burkolat szét- epedt, s ez egyetlen nap fényözönében lombbá akadt a régen alvó rügy. Egyetlen nap alatt nagygyá nőtt a nemzet. 5 napon érte meg hazánk hosszú éjszakájának Imulását. Az álom megszűnt e nagy virradat- ian. A fásult tagokba tetterő költözött. A szív ;ábuítságát eloszlatta a szent hazaszeretet va- ázsa. Magyarország talpra állott és részt kért a üggetlen, a szabad népek soraiban. E dicső napon szabadult föl a sajtó, ekkor 3tt szabaddá téve a gondolat! Lánglelkű költőnk, Petőfi Sándor, épen e nagy nap hőse, — szent lelkesedéssel kiáltott föl: »Magyar történet múzsája! Vésőd soká nyugodott: Vedd föl azt s örök tábládra. Vésd föl ezt a nagy napot.» És valóban! e nap dicsősége örök és halhatatlan ! Méltó e nap arra, hogy a tudós odahagyja szobáját, hogy az iparos letegye bőrkötényét és ünnepi ruhába öltözzék, hogy bezárja a kereskedő boltját, a tanuló ifjú meg félre tegye könyveit és eljöjjön az együtt érző emberek csoportjába, hogy megtanuljon hazafi és polgár lenni, hogy tanuljon emlékezni a nagy ősök tetteire ! A terjedő közöny, mely visszariad az eszméktől, melyek alkut nem szeretnek, melyek teljes szivet és önzetlen föláldozást kivánnak e napon; — a lángoló lelkesedés, — melynek túlcsapó tüze oly könnyen megfeledkezik azon mértékről, mely nélkül az igazság nem jelenik meg az életben, — olvadjon egybe a honfitárssal, ki honszerelmében féltse is a hazát! Béke ! szállj sziveinkbe e napon ! Szabadság ihlesd elhatározásra, aczélozd kitartásra akaratunkat ! Te pedig, egyetértés! egyesítsd az elméket ! Társadalmi életünkről. Alig van város, melyben a társas élet oly lazult lenne, mint nálunk, pedig az intelligentia hiányában épen nem szűkölködünk. Azonban hiányzik az egység, az összetartás, mi létfeltétele pedig a társadalmi életnek. Mintha csak nem is egymásra volnának utalva az emberek, mindegyik saját czéljai elérésére igyekezve nem törekszik arra, ’hogy a társas élet a közönség érdekében legyen. Ez általán elismert dolog, valamint közös az óhaj is, hogy e bajon gyógyítást kell eszközölni. Nem vagyunk hijjával az orvosszereknek sem. Egyik-másik ugyancsak fején találja a szöget! Némelyik meg tán túl is lő épen a czélon. De egyaránt elismerést érdemel valamennyi, mert közös azon tulajdonságuk, hogy az önzetlen jóakarat sugalta őket; mert mind megegyezik abban, hogy társadalmi problémánk megoldására igyekszik irányt mutatni, és más-más oldaláról helyezvén világításba az ügyet, hozzájárul a ház fölépítésének munkájához. Jelen sorok Írója'szerencsés volt e lapok hasábjain a közelben rámutatni társadalmi életünk egyik bajára. S midőn ezt tette a legtávolabbról sem altatta magát azon vérmes reményekkel, hogy egy-két hevenyében odavetett szavával megoldotta a gordiusi csomót s még kevésbbé hitte azt, hogy az összes sebeket meggyógyító panáceát ajánlott. Nem tartok azonban védelmemre apológiát, azt azonban bátor vagyok kijelenteni, hogy szavaim félre értve roszul értelmeztettek. Másrészt azonban őszinte szívből örülök annak, hogy igénytelen soraimmal másokban is figyelmet keltettem s legalább az impulsust adtam meg arra, hogy nálamnál hivatottabbak is foglalkozzanak e fölötte fontos kérdéssel. Kétségtelen, hogy a sajtónak magasztos föladat jut osztályrészül ez ügyben is. Nem vitatom el nagy szerepét a tetterőnek ébresztésére és az eszmék tisztázása körül, — sőt ezt határozottan kívánatosnak találom, — azonban teljes tudatával bírok annak, hogy a jó tanácsok osztogatása, a gyógyszerek megajánlása által az ügy még korántsem nyert megoldást. Az eszmék legyenek azok bármi nagyok, üdvösek és dicsők: önmagukban még nem vezetnek czélhoz; szilárd elhatározásit, vasakaratu munkásokra van szükség, hogy azok diadalra jussanak! Igen, a frázisok korszaka lejárt! Minden Demost- henesnél szebben beszél a tett. Vajha akadna tetterős ember, ki egyleteinket — A „Yáczi Közlöny“ íárczája. Az anyai szeretet. Irta: lEZürsclifeld. Berta.. Torontálmegye egyik nevezetes városába vezetem lvasóimat. Egy asszony ül a nyitott ablaknál, hol óbban éri a tavaszi friss lég, kezében kézimunkával, tehenében egyetlen fia, a 22 éves Elemér ül, kezében tyjának egy levelét tartja, ki a fővárosban van, karót kötött a haza védelmére. Elemér alig hogy elolvasá a levelet, a nagy tárnára, mely az utczán felhangzott, az ablakon kitekint, alapját veszi és elindul a csoportozat felé, ott a leg- lagyobb lelkesedéssel fogadtatik iskolatársai, az ön- éntesek által. Az összejövetel okát kérdi, mert ő még óit sem tud arról, a mi keringésbe hozta az ifjúság érét, a kik a haza szabadságáért küzdeni sorakoznak. A legnagyobb készséggel szolgálnak felvilágositá- okkal, eléje tárják a helyzet képét, remekül színezve, mi nem téveszti hatását. Arcza kigyullad, szemei a dkesedés t(izében égnek, egész lényén észrevehető az römokozta izgatottság, melyet barátainak szavai oko- ának. „Veletek megyek — kiáltá örömtől kigyulladt rczczal, küzdők hazám szabadságáért s ha kell felál- ozom érte éltemet.“ Barátai örömmel vették szavait várták is tőle, mert Elemér rajongásig szerette ha- áját. Anyjához azonnal hazament, két barátját ma- ával vívó szószólóként. „Anyám, tudod mi újság? a ép felkel, ifjú és agg fegyvert ragad, szabadságot eres! Nekünk vagyonunk van, ez képesít bennünket rra, hogy a szegényebb sorsú katonákat ruhával és így vérzettel lássuk el! Anyám könyezel ? nem te vol- 11-e az, a ki nekem atyám elveit tudtomra adtad és ányszor tekintetted a felkelést megváltóként, a mely lázadókon át viselt lánczainkat. tépi szét. Szabadság! )jj és hozz éltető napsugárt édes hazánkra! Anyám r* * könyezz, tudod, hogy ez szivemet tépi szét“ . . . Gyulafyné mosolygott, kedves jóságos arcza ha- mlitott a legszebb nyári naphoz, könyein át mosolygott, mint eső után napsugár. „Fiam, szóla szelíden, gondold meg mit teszesz, ne legyen e lépésed már egy holnap múló szeszély, győződjél meg mindenekelőtt, ha a hazaszereteten kívül, a mely benned lakozik, ügyességet és erélyt fogsz-e kifejteni bírni.“ Elemér szótlanul édes anyja nyakába borult, mit- sem szóltak, záporként hulló könyeik úgyis eleget beszéltek. E megható jelenetnek néma szemlélője volt a két barát. Az anya győzte le előbb az örömokozta izgatottságot, gyengéden távolitá el fiát magától, megköszönte barátainak, hogy ők voltak azok a kik legelőször hozták városukba a „szabadság“ hírét, annyira örült az áldott jó asszony, hogy mindkettőt összevissza csókolta. * Ma este különös fényben állt a Gyulafyék háza. Százados falai komoran álltak büszke tornyaikkal az ég felé. Elemér a teremben rendezgetett egyet-mást, remekül nézett ki önkéntesi egyenruhájában barátai fogadására. Gyulafyné mint háziasszony, ide-oda jártkelt parancsait osztogatva, a fényben úszó ablakok, az illat, mely a konyhából tódul, mindez a katonák édesgetésére szolgált. Jöttek csoportosan mindazok, a kiket márczius 15-ike lelkesített, a kis fabódé a piarcz közepén van, hol alig győzik Írni a sok önkéntest, az elmentek helyét ujonanjöttek pótolják és ezek ma mind, szegény és gazdag, úr és jobbágy, mind testvér, rang és valláskülönbség nélkül, gróf és pór egyaránt testvér, egyaránt összeül a lakomán, melyet Gyulafyné az önkénteseknek rendezett, holnap mennek el mind a szabadság zászlaja alá. Örömtől ragyogtan ül Gyulafyné ennyi áldozatra kész ifjút látván együtt, buzdítja szavaival a fiatalságot, a szülők, testvérek és arák szavára is van megnyugtató szava, vidám elbeszéléseivel és talpraesett élczeivel jóformán ő tartja főn a társaságot, a zajos fiatalság csendben hallgatja szavait, hadd beszéljen vacsora alatt az asszonynép, hisz a fiatalságnak egy egész éje van még hátra. Hébe-korba kimegy Gyulafyné előtóduló könyeit letörülni. Hogy oly vidám és élezés ma, ezt csak álarczul használja a köny és szomorúság elrejtésére. Múlnak az órák, a hölgyek búcsúznak, most a búcsúcsók is járja, mert hiszen nem tudják, ha az életben találkoznak-e még! Gyulafyné az inasok és cselédeknek meghagyta, hogy kötelességeiket teljesítsék, ne szenvedjen a fiatalság hiányt, a jó badacsonyi és érmelléki sohsem hiányozzék az asztalról ; ő pedig szobáiba vonult. Hallik a zene a fiatalság látva, hogy az asszonynép nincs jelen, a szebbnél-szebb énekeket zenditette rá, a kősziv meglágyult volna a szeretet áradozó melegétől, éltették Kosuthot, mint a szabadság eszméjének megpenditőjét, arezuk a szívtől, a mely a haza- szeretet füzétől lángolt, pirosra festve remekül nézett ki. Csoda-e, ha igy őket látva zászlajuk alá annyian gyűltek ? Gyulafynéhoz Elemér lépett be. Az úrnő fel volt — mondjuk, hogy az egész éjét ébren tölté — az anyai szeretet, a mely jó szemekkel tekint a jövőbe balsejtelemmel gondolta, ha fiát a harezok után viszont látja-e még. Elemér anyjához lépett. „Anyám! szóla, az óra int, búcsúzni jöttem, imádkozzál egyetlen fiadért, imád feljut a legmagasabb trón zsámolyáig. Isten veled!“ És megölelte anyját, mindketten könyeztek, az igaz szeretet édes könyeit hullatva . . . De az idő halad, az óra lassan ereszti le homokját, most üt — az elválás órája. Az ifjú gyengéden ragadja ki magát az anya karjai közül és társaihoz siet. Az anya hosszan néz utána, az általuk felvert port sem látja már, most szobájába négy fala közt megerednek könyei, a melyek záporként hullanak. Körültekint — e csend, e magány emlékezteti őt nagyban egyedüliségére. Fia a szabadságért, ő a katonákért áldozik’ a katonai ruhák egymásután vándorolnak, a fegyverszoba értékes fegyverei eltűnnek, újakat vesz, de ezek sem pótolják a régiek helyét, a többiekkel együtt vannak szánva a haza szent oltárára, a fiatal hölgyek Gyulafynénál jönnek össze a sebesültek részére tépést készíteni s bizony nem egy köny esik le a tépésekre, a melyek talán szeretteik sebeit fogják befödni !
