Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1892-10-30 / 44. szám

XIV. évfolyam.

4:<L. szám.

HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI ÉS

Váez, 1892. okt

SZÉPIRODALMI HETILAP.

I'.I.OFI/171'I<:SI ÁRI: negyed évre 1 frt ííO kr.

házhoz hordással vagy postai szétküldéssel.

Egyes szám ára: 10 kr.

Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyiirky ház.)

N/iEKKKSX10§KG ÉS KIADÓHIVATAL:

Vácz, Gasparilc-utcza 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk vissza.

Bér ment eilen leveleket nem fogadunk él.

HIRDETÉSEIK:

jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek.

IV y i 1 t-t é r : sora......................................

... 30 kr

Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr.

Halottak estéje.

»A könyek — írja szent Ágoston — tanúsítják a fájdalmat, tanúsítják a szeretet. A szív vérének patakjai azok!« A Megváltó könyei, melyeket Lázár barátja sírjánál hullatott, örök emlékben maradnak. E drága könyeket az emberiség összeszedte és két térdén imádja, mert ezek megtanítják az embert, hogy bajában sírhat s ez által nem sérti meg Istenét.

Az álmysztikusok rávetemedtek arra a túlzásra, hogy a szenvedőnek megtiltsák a könyeket. De az egyház e tant kárhoztatta, az emberiség pedig borzadva forditá el tőlük tekintetét. És megalkotta az egyház a halottak megható estéjét, hogy szeretetünk gyöngyeit, kegyeletünk tárgyait forró fohászainkkal együtt rakjuk le azon kedves sírokra, melyek eltakarják előlünk elhunytaink porladozó tetemét.

Kedves halottunk ravatalánál felsóhajtunk: Óh kemény halál, mily kérlelhetetlen vagy te! Válogatás nélkül nyúlsz be az emberek tömegébe s kioltasz életfáklyákat öregek és ifjak közül egyaránt! Szenvedéssel keressük fel aztán az újonnan felhantolt sirt, de valahányszor eltávozunk attól, mindannyiszor jobban és jobban felújítva érezzük szívsebünket. A halottak csendes, mélabús estéjén azonban úgy érezzük, mintha a lent porladozó test halhatatlan szelleme körülzsongná lelkünket, egész valónk olyan kimondhatatlan komolysággal telik el s a viszontlátásban és az örök életben való hit önkéntelenül éled sziveinkben.

A „Yáczi Közlöny“ tárczája.

Excelsior!

A gyermek-kor kedélye tiszta, Átlátszó, mint a kis patak, Melynek tükrébe édes álmok Virág gyanánt mosolyganak.

De ha kiér a nagy folyóra,

A mely magába fölveszi,

Ami után oly futva vágyott,

Ha nyerte is, zavarteli.

Eloszlik ott a nagy tömegben,

Hol észre is alig veszik,

Ragadják öt a szennyes árral,

Szél tép>i gyönge habjait.

Mire eljutsz a férfi korra, Megkínoz a tapasztalás, Munkádban kedvet hogyha lelsz is, Az csak hideg fény, semmi más.

Boldog csak az, ki agg koráig Megtartja kincs gyanánt hitét, Melyek nem fűz a külvilághoz, Mert így lesz az csak szűzi, ép.

Az ellentét szemed, ha bántja,

Ha jogtalanság ünnepel,

Ne adj a kültapasztalásra,

Lelked a hit emelje fel.

Az emberek közé mi eljut,

Legyen a legtisztább arany,

A feldíszített sírok, a sötét sírokon kigyuladt lángok, az ajtatos lelkek buzgó imája, az emberek halkan lépkedő csoportja ünnepélyes hangulatot teremtenek bensőnkben; érezzük, hogy az elhunytak ünnepelnek ma s a lelkek szellemi egyesülése e szent estén valósul leginkább.

Üdvözölve légy te szent est! Holtak vigasza, élőknek orvosa! Te megvigasztalod a holtak lelkeit, kik epednek kényeink, imáink után, melyek magasztos homályodban szállnak az égbe fel; te megorvoslod a mi szivünket is, mely a világ zajában már feledni kezdé azoknak drága emlékét, kik egykor e földön úgy szerettek minket. Csendességed, megható gyertyafényed az örök viszontlátás reményét önti nyugtalan szivünkbe.

Az anya lelkében újra öleli eltávozott angyali gyermekét; a hitves sohasem borult oly fajdalommal és oly élénk szeretettel eltemetett boldogságának sirhalmára, mint a mai estén ; s az a szegény árva, midőn átkarolja szülőinek sírkeresztjét, szinte érzi a kedves szülőknek arczára lehelt csókjait, melyek megkönnyebbülten engedik őt távozni a sivár világba.

Hitet az örök életben, reményt a boldog viszontlátásban, halhatatlan szeretetet elhunytaink iránt ültet szivünkbe ezen szent est s mi boldogan, megnyugodva lépünk vissza a világba, hogy az élet rögös pályája után kedveseinkkel majd örökre egyesülhessünk. — f.

Beszennyezik, sárral dobálják Hétköznapok posványiban.

Érzékeidtől hogyha távol Hited bensődbe zárod el, ügy tiszta fáklyaként világot,

Mit visszatükröz a kebel.

Viz Zoltán.

Halottak napján.

Az évnek van egy napja, mikor az élők megemlékeznek a holtakról. A visszafájó emlékezet néhány órára kikergeti az elmékből és szivekből a napi ügyeket, hogy helyet adjanak a nemesebb érzelmeknek. A természet maga is hozzájárul a gyász, a szomorúság emeléséhez s megkönnyíti az ember számára a múlandóság fogalmának megértését. Eszébe juttatja az embernek a földi élet jövőjét, mely a maga sivárságában leverőleg hat. És az élet nem tud vigasztalást nyújtani. A határozat ki van mondva s a legkisebb fűszáltól kezdve minden megerősíti azt.

De a szerető szív oly nehezen tud belenyugodni e határozatba s mohón ragad meg minden eszközt, mely a múlandóság tovaterjedését legalább pillanatokra meg- megállitja. A kegyelet érzelmétől áthatva siet e napon elhunyt kedvesei emlékének áldozni, hogy az emlékezetben vessen gátat a. mindent elsöpörni akaró múlandóság áradatának. És mily édes, mily megnyugtató gondolat az élőkre nézve: örökké élni szeretteink emlékében.

De mint majd minden érzelem sokaknál szélsőségekbe megy át és elfajul, úgy ez is ma már sokak előtt puszta szokássá, sőt divattá vált.

Ma a sirok ékességei tanúskodnak — a tömeg ítélete szerint — a kegyelet nagyságáról. Az emberek a holtak országában is a külsőségeket keresik s egy

Gyanús hirek.

(n—b.) Vastag, sötét köd takarja most el a nagy közönség szeme elől városunk regále-ügyét. Nincs ember a ki e kérdést illetőleg valami határozottat tudna, az illetékes körök pedig állig begombolódzva járnak-kelnek közöttünk. Az érdeklődő .közönség kérdései elől vagy egyszerűen kitérnek, vagy pedig oly feleletet adnak neki, melytől bizony egy mákszemnyivel sem lesz okosabb. Pedig a közönség kíváncsisága a legmagasabb fokra van csigázva s mohó étvágygyal fal be minden hirt.

S ezen sötét láthatáron, mely a regále-kér- dés fölé borult, gyanusnál-gyanusabb hir-villá- mok czikáznak keresztül. Hirek, melyek a köztudatot még zavartabbá teszik s a kedélyeket lázas izgatottságba sodorják.

A legközvetlenebbül érdekelt körökben ugyanis, a múlt hét folyamában, az a hir kelt szárnyra, hogy a regáléért a város által megajánlott megváltási összeget a pénzügyigazgatóság nem fogadta el s hogy a kizárólagos szeszitalmérési jogosultságot városunkra nézve bérlet útján fogja értékesíteni.

Sőt olyanok is akadtak már, a kik a leendő bérlő nevét is tudni vélik, a kinek állítólag a kormány emberei között lévő hatalmas összeköttetéseinél fogva sikerült volna a város és a pénzügyi hatóság között folyó megváltási kísérleteket meghiúsítani, hogy azután egy-két ezer forint ráigérésével a kizárólagos szeszitalmérési jogosultságot magához kaparitsa.

E hir különben — melynek részünkről azonban hitelt nem adhatunk — már a helyben tartott megváltási tárgyalások óta lappangott a városban.; pozitivebb alakban azonban csak a múlt hét közepe táján lépett fel. Tápot nyert e hir — mely ma már az egész közvéleményünpazar fénynyel ékített sírnál meg-megáll a sokaság, s elmélkedik az élők nagy kegyeletéről, mely a legtöbb esetben csak a látszatban létezik.

Magam is láttam egy ily jelenetet, mikor a tömeg nem vette észre, hogy a fényes sir látogatója mily közönyösen állt ott, pedig nagyon is észrevehető volt, hogy jelenléte pusztán csak a társadalmi szokások előtt való hódolat. De azért a körüliállók suttogtak egymás közt, s lehetett hallani ilyen megjegyzéseket: Mennyire szerette őt szegény! Nem bírja elfeledni! stb.

S e megjegyzéseknek volt mégis némi hatásuk. Ő előtte is meggyűlt az emlékezet fáklyája, melynek világánál megjelent az a kedves alak búsan, szomorúan, — de szemrehányás nem látszott szemeiben. — Látja, beszél vele ... de csak addig, mig a fáklya világit s azután . . . eltűnik ismét minden, a temető elsötétül, a gyászolók szétmennek s ő visszatér az élők közé, hogy folytassa az életet ama szép asszony társaságában, kivel a gyász-év alatt vig napokat töltött.

De a bántó külsőségek mellett oly jól esik látni az igaz kegyelet megnyilatkozását, az egyszerű sirhal- mot a szerető kezek által font élőkoszorúval s a mélyen érzett gyászt csillogó könyüivel a szemben. Nem bámulja senki e sirt, nem háborgatja a fiatal leányt, ki ott térdel az édes anya sirhalmánál s imádkozik . . . Imádkozik bocsánatért, imádkozik irgalomért ... Az elsőre annak van szüksége, ki a hantok alatt nyugszik, az utóbbira pedig a szegény leánynak, kinek oly nehéz lehet a jó anya nélkül az élet . . .

A fákról sűrűn hullanak reá a megsárgult, elhervadt levelek. És ez a szomorú jelenet oly nagyon fájó érzelmet kelt a szívben, hisz’ a lemondás örök drámája játszódik le előttünk az egyszerű sírnál — és a természetben, mely megadja magát az örök végzet rendeletéinek. Az ember látja és érzi, hogy e lemondás közös sorsával, sőt megdöbbenve veszi észre, hogy sokaknál az élet nyarán, néha annak tavaszán kezdődik már.