Váczi Közlöny, 1892 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1892-10-23 / 43. szám

A mint senki sem fog megütközni azon, ha adja az urat az, a ki teheti, ép úgy mindenki előtt nevetségesnek fog feltűnni az, a ki tehetség nélkül játszsza a nagy urat, bolonditva a világot, mert ott vannak háttérben az adósságok, a melyek mindig erősebben és rohamosabban emésztik azokat a támaszokat, a melyeknek segítségével a nagyuraság élére állított koczkája aláékelve van, a mely emésztő proczessusnak ismét csak tönkrejutás a következménye. Ez az úgynevezett nagyzási mánia, a mely betegségben korunkban oly sokan szenvednek, sőt halnak meg. Ez a nagyravágyás anyagi oldala.

Foglalkozzunk ezek után a nagyravágyás másik irányával, a mely a túlbecsült szellemi képesség alapján, vagy plane a nélkül törekszik a magasba. — Nemes értelemben vett ambitió. a mely a szellemi tehetségen alapuló igényeknek megfelel, kell, hogy minden önérzetes emberben jelen legyen; de már ha valaki olyan szellemi magaslatra kívánkozik, sőt törekszik, a melyre jogos igényt absolute nem formálhat, az már nem egyéb elkorcsosult hiú ambitiónál s túlcsapongó nagyravágyásnál. — »Rossz katona az, a ki generális nem akar lenni,« mondja a közmondás, de még rosszabb s e mellett esztelen katona az, a ki képtelensége tudatában akar az lenni s ha azután mégis sikerülne azzá lennie, kérdem, ki adná meg ennek az árát? Bizonyára nem az a bizonyos egyén, hanem a hadsereg. Akárhány ily eset fordul elő napjainkban, a melynek káros következményeit ugyancsak a közérdek sinyli; mégis nem egyszer tapasztalhatjuk azt, hogy sokan még segédkeznek is az ilyen veszélyes állapotok létesítésénél az által, hogy tolják a szekerét olyanoknak, a kik minden tekintetben érdemetlenek, de a kikhez mellékérdekek kötik és igy elnyomják a méltókat és érdemeseket.

Oda jutottunk, hogy ma már ember feletti dolgokra vállalkoznak egyesek csak azért, hogy nagyravágyó érdekeiket kielégíthessék; mindent a maguk számára harácsolnak el s valóságban telhetetlenek a hivatalokban vagy helyesebben az azokkal járó előnyökben és javadalmakban, legkevésbbé sem törődve azzal, hogy mig nekik többrendbeli jövedelmi forrásuk van: addig másoknak egy sincs; azt plane mellékes dolognak tartják, hogy az elvállalt hivatalokkal járó kötelesség hogyan lesz teljesítve és a feladat miképen lesz megoldva? így aztán megboszulja magát a nagyravágyás nemcsak társadalmilag, de közgazdaságilag is.

A nagyravágyás egyik legfeltűnőbb mo'.ivuma az, hogy legtöbben már nem érzik magukat iól abban a körben, a melyhez származás, állás tekintetében tartoznak, hanem mindinkább magasabb régiókba vágynak ugyannyira, hogy könnyebb a lelkűknek, hacsak hozzá dörgötott volna az eszükbe. Sándor tehát nem is gondolt egyébre, csak épp a munkájára. Szorgalma, ügyessége csakhamar becsületet szerzett neki s két hónap múlva már húsz forint lett a heti bére.

Elérkezett a tél. Olyan kemény hideg volt, hogy kár lett volna a jó kutyát is kikergetni. De Sándor mégis örült, mikor szabad ég alatt való munkához rendelték ki őt. A gyár udvarán egy gőzhajó rengeteg nagy masinája állott; annak az egyengetésével, simításával bajlódott vagy húsz kovács. A mi legényünket majd megvette az Isten hidege; hanem azért szívesebben dolgozott idekint, mint ott bent a kormos, fülledt, irtózatos zajjal teli gyárban. Legalább kedvére fütyö- részhetett; bár szinte megfagyott az ajka, mikor össze- csucsoritotta.

Ekkora hideget még nem ért meg. Gémberedett ujjaival alig tudta fogni a kalapácsot s mikor vésni kellett az öntött aczélt, minduntalan a körmére koppantott.

Ügyes munkás létére röstelte, hogy ilyesmi eshetett meg rajta; és röstellte annyival inkább, mert társai ebben a kegyetlen hidegben is oly biztosan forgatták a szerszámokat, mintha az izzó kohó mellett dolgoznának.

Hogy lehet ez? Mi ennek a nyitja? Miért épp csak az ő kalapácsa siklik le a véső fokáról ?

Nemsokára megértette a dolgot.

A többi munkás zsebében egy-egy jó nagy üveg pálinka volt s mind abból szerezték a belső meleget, a mely meg tud birkózni az istentelen hideggel.

— Biz’ úgy van az, Kovács úr, szólt egy rezes orrú vén munkás. — Nem csak a masinát kell fűteni, hanem az embert is. De annak nem kőszén kell, hanem egy kis jóféle törköly-pálinka. Húzzon csak egyel, ebből a csodatévő bütykösből, majd meglátja, hogy jó ideig nem koppant a körmére.

Sándor addig sohasem ivott, pálinkát. Azaz, bogy ne hazudjak: nagy néha felhörpintett egy-egy pohár szilvóriumot, mikor jó fagyos szalonna vagy tepertős pogácsa akadt otthon. De olyan módon, mint ezek a munkások, világéleiében nem élt a. szeszszel. Az ő itala u tiszta magyar bor volt. Szerette is, bírta is, egy-két

lődzhetnek olyanokhoz, a kik náluknál sokkal magasabban állanak, legboldogabbnak érzik pedig magukat akkor, a midőn kiváló egyéniségektől egy kézszoritást vagy egy pár szót csikarhatnak ki, nem törődve azután azzal, hogy mennyibe kerül ezen nevetséges vágy kielégítése. De mi szokott azután ezen törekvésnek a következménye lenni? Az, hogy az ilyen nagyralátók, az őket megillető körből önmaguk válnak ki, a magasabb körökbe pedig be nem fogadtatnak, ennek folytán felülről lenézés, alulról megvetés lesz a jutalmuk. Már most, hogy miiele élvezetet nyújt az ilyen izolált helyzet az illetőnek, azt valóban nagyon nehéz volna kitalálni.

Mindezekből a tanulság az, hogy ha már olyanok a társadalmi viszonyaink, hogy külön rangosztályok léteznek származás, állás, foglalkozás stb. tekintetében, — a melyen változtatni, miként a szocziálizmus tervezi, korántsem volna okszerű és időszerű — maradjon meg mindenki abban a körben, a melyet neki a társadalom szabályai kijelelnek és megszabnak; ha netán idővel érdemei és iparkodása folytán tekintélyesebb sorsra jut: a társadalom szabályai önkéntelenül fogják ől a saját hozzájárulása nélkül a megillető körbe emelni; valamint leszorítják esetleg azokat, a kik illetékes körük követelte erkölcsi és anyagi igényeknek megfelelni bármi oknál fogva nem képesek.

Viseltessék tehát mindenki a megillető tisztelettel és nagyrabecsüléssel a fölötte álló érdemesek iránt; rokonszenvvel és ragaszkodással a saját körével szemben; végre barátságos szeretettel azok iránt, kik bár alatta, de a becsület terén állanak. Mindent meg lehet tenni a nélkül, hogy akár a meghunyászkodás, akár a túlságos leereszkedés vádja illethetné meg az embert; mert az önérzet szülte szerénység és az úgynevezett nemes büszkeség éles márkirozotlsággal vonja meg a tisztesség határait, a melyeket átlépni nem szabad.

Legyen mindenkor a jelszavunk ez : »Quid- quid agas, prudenter age !!!«

Wenninger Mátyás.

Jubileumi ünnepély Fóthon.

Folyó hó 19-én szép ünnepély folyt le Fóthon. A „Fóthi dal“ ötven éves jubileumát tartották meg nagy ünnepélyességek között.

A rendező bizottság, melynek élén dr. Ompolyi Mátray Ernő állott, már hónapok óta nagy buzgalmat fejtett ki, hogy minél nagyobb lelkesedéssel üljék meg a halhatatlan emlékű költő „Fóthi dal“-ának félszázados jubileumát.

Habár az ünnepély, nem is volt oly nagyszabású mint a milyennek tervezték, a lelkesedés, melylyel megülték, méltó hódolat volt Vörösmarty költészetének.

itczének oda se nézett. A pálinkaivásra azt mondta, hogy muszkának való, nem derék alföldi legénynek. Most azonban kénytelen volt elismerni, hogy attól a nagy korty törkölytől egyszerre különös melegség kezdett zsibongani minden táljában. Nem csípte többé a hideg olyan kegyetlenül s a véső meg a kalapács mái' nem csúszott el egyre a vason.

Az a korty pálinka éppenséggel nem ízlelt Sándornak; kozmás és karczos volt; a szorgalmas munkás azonban déli szünetkor mégis vett belőle egy üveggel, hogy gyorsabban s jobban tudjon dolgozni. S a furcsa orvosság csakugyan használt; a hideg nem volt többé olyan elviselhetetlen. Esti csöngetésig az utolsó csepp is elfogyott a bütykösből.

Kovács Sándor zavaros fővel, szinte támolyogva ment haza. Nem mintha részeg lett volna; de egész valóját megbolygatta a szokatlan ital. A vacsorája nem Ízlett, minden falatnak törköly szaga volt a szájában s torkát valami égette, úgy, hogy nem győzte magába önteni a vizet. Éjszaka is többször fölverte a szomjúság s másnap későn, rossz kedvvel ébredt.

De hiába, mégis csak megint a pálinkához kellett folyamodnia, mert a borzasztó hideg egyre tartott s a szabad ég alatt nem valami nagy mozgással járó munkát végző embernek szüksége volt arra a bizonyos fűtésre, a melyet az öreg kovács emlegetett.

Es most mondok nektek valamit, a minek a fele se tréfa.

Ez a szegény Sándor két hétig mindennap a csodatevő bütyköst forgatta, úgy rászokott a pálinkára, hogy többé nem birt letenni róla. Rég beköszöntött már a tavasz, eljött a nyár is, mikor az a mi jó kovácslegényünk még egyre sütögette magát a törköly- lyel; és most meg azt tapasztalta, hogy a pálinka hűsít. Mert olyan az, mint a bunda: télen meleget, nyáron hideget ad.

Eleinte maga is megrémült, mikor észrevette, hogy már nem bir ellenni az ital nélkül. És főképp azon ijedt meg, hogy neki voltaképp nem gyönyörűség pálinkát inni, de szükség, keserves szükség, mert különben nincs ereje, nincs kedve a dologhoz és reggelenGróf Károlyi Sándor, a község földesura, 50 írttal járult az ünnepség rendezéséhez, azonkívül saját költségén restaurálta!ta Fáy András házát, azon helyet, hol ötven év előtt született meg Vörösmarty hires bordala.

Vaszary Kolos, herczegprimás és Csúszka György kalocsai érsek pompás koszorúkat küldöttek az ünnepre, az előbbi e felirattal: „Vörösmarty Mihály emlékének“, az utóbbi: „A legnemzetibb költő szellemének.“

Az ünnep a községházán tartott diszgyüléssel kezdődött 10 órakor. Rudnyánszky László tiszteletbeli főszolgabíró lendületes szavakkal üdvözölvén az egy- begyült közönséget, Tanács József fóthi plébános emlékbeszédet tartott Vörösmartyról és annak irodalmi hatásáról. A beszéd végén lehullott e lepel Vörösmarty arczképéről, melyet Linek Lajos festett a község számára. Dr. Ompohyi Mátray Ernő, mint a rendező bizottság elnöke benyújtotta ezután az alapitó oklevelet 400 korona alapítványról, melynek kamatai éven- kint a fóthi iskolák ama növendékei között osztatnak ki, a kik a fóthi dal évfordulóján legszebben fogják Vörösmárty bordalát elszavalni.

Tóth Kázmér jegyző indítványára Fóth uíczái a / község múltjában emlékezetes férfiaknak, Vörösmarty, Garay, Deák, Fáy András, Kossuth, Vaszary, gr. Károlyi Sándor, Kemény Gusztáv nevéről neveztettek el.

Miután egyes alkalmi nyomtatványok, a Tanács plébános költségén kinyomatott s Mátray Ernő által 1 irt: A fóthi dal jubileuma, a Mehner által a községnek ajándékozott Vörösmarty költeményei kiosztattak, a diszgyülés feloszlott s az egybegyült nagy közönség g a Fáy-téle szőlőbe vonult. Elül lovasbandérium, utána ß a község képviselői, elöljárói, a rendező bizottság, fe- - hérruhás leányok a prímás, a kalocsai érsek, gr. Károlyi Sándorné és Fóth községének koszorúival, aztán az ünneplő közönség. Vörösmarty borháza és Fáy András házikója, zászlókkal, gályákkal feldíszítve, egyszerre oly népessé, oly zajossá lett, a milyen az 50 év előtti hires szüreten lehetett.

Dr. Ompolyi Mátray Ernő igy kezdett beszélni: „Harminczhat évvel ezelőtt egy tanár és egy gyermek A jártak e hegyoldalon. A tanár lelkesülten beszélt a gyermeknek a nagy, a dicső férfiakról, a kik évekkel ezelőtt e 1 lyen jártak. Elbeszélte amaz idők nagyszerű törekvéseit, magasztos idealizmusát, csodálatraméltó hazafiságát. A gyermek meghatottan hallgatta a tanár szavait s fogadást tett, hogy a nagy költő emlékéhez hű lesz mindvégig. Az a gyermek én vagyok, a ki önöket ma ide vezettem, az a tanár pedig Vaszary Kolos herczegprimás.“ Egetverő éljenzés tört ki Vaszary nevére, mozsárdurrogással vegyülve.

Mátray beszéde után Szabó Károly ref. lelkész elszavalta a Fóthi-dalt, a község legényei pedig eléne- m kelték a „ Szózat“-ot.

Az ünnepet társas ebéd zárta be.

kint valóságos nyavalyás, mig nem kapja be fölös- -A> tököm gyanánt a rendes fél meszelyt.

Mindnyájan tudjuk, hogy mi ennek a dolognak a d rendes sorja.

A munkavezető egy nap megállóit a Sándor vas- -apr eszterga-padja mellett.

— Ej, Kovács úr, szólt a fejét csóválva, igazán sajnálom, hogy ilyen állapotban 'kell látnom. Hát JpH méltó az az istenverte pálinka, hogy egy derék, kitűnő munkás-ember veszendőbe menjen miatta?

Kovács Sándor nem felelt, csak elpirult és lehajtotta a fejét. Megesküdött magában, hogy soha többé Aid; nem iszik egy csöppet sem. Visszagondolt az ő kedves 0971; falujára, az ő szép és jó Erzsikéjére; valami azt súgta njei neki, hogy ez a fogadás egyszerre közelebb vitte őt mindenhez, a mit szeret. De hejh, a szerencsétlen fiú f már azon az úton volt, a honnan visszafordulni nem lehet többé. Két napig megtartóztatta magát, de aztán j\ nem birt ellenállani s ismét a csodatévő bütyköshöz <oiL. folyamodott.

A bütykös igazán csodát tett: egy egészségek, szorgalmas, derék emberből beteg, rost, mihaszna árnyékot csinált egy év alatt.

Minek mondjam el apróra a szomorú, régi törté- • netet? Hiszen mindig egyforma az. Kovács Sándor, a remek munkás, a falu első legénye, a nótafa és Bo- gárdi Erzsikének a jövendőbelije odakerült a nagy város szemetje közé, a melyet nyomtalanul sodor magával az élet áradatja.

Llogyan végezte a boldogtalan? Nem tudom. De nem feledem el soha, mikor utoljára láttam. Egy téli este a hivatalomban azt súgta nekem a szolga, hogy valaki vár rám a folyosón.

— Hát miért nem jön be az a valaki ?

— Nem mer, kérem alássan.

Kimentem szobámból s szinte visszadöbbentem, mikor egy torzomborz, rongyos ember sompolygott elém, kezében zsíros kalapjával és rekedt hangon mondta :

— Én vagyok a Sándor kovács . \ ha még tét-