Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1891-07-26 / 30. szám
Kétségtelen, hogy a munkásnak személyi joga és emberi méltósága megköveteli, miszerint a munka jövedelmében oly mértékben részesittessék, hogy teherhordó állattá ne legyen, hanem jusson neki ideje üdülésre is; de viszont a tőkének is meg kell adni a maga jutalékéit, minthogy a tőkepénzes, a gyáros esélynek teszi ki azt a tőkét, melyet a munkába befektet, tőke nélkül pedig, mely anyagot szolgáltat a munkára, maga a munka sem volna lehetséges! A közép ut tehát a helyes a fenti két véglet között. Nem szabad se a munkának a tőkét, se a tőkének a munkát elnyomni! Túlzás mindakettő: akár a munka despotismusa, akár a tőke anarchiája! A munkás és birtokos osztály, mint két egyenlő hatalom álljon egymás mellett a társadalom belsejében, amannak joga legyen magát a fkizsákmányoltalás“ ellen megvédelmezni, emez tiltassék le amannak erőszakos megfosztásától. Nem túlságos követelés a munkásoktól, hogy nekik is legyen joguk magukat, mint külön osztályt szervezni és az államban politikai munkás-pártot alakítani, de viszont a munkaadó osztálynak is megvannak a maga jogai, amelyek tekintetbe veendők! Hasztalan iparkodik azonban a liberalismus ezt a kérdést megoldani! 0 választotta szét az embereket ellenséges osztályokra, — összehozni ismét képtelen őket! Ezt a kereszténység képes csupán keresztülvinni, nem a rideg concurrentia, melyet a liberalismus képvisel. A verseny szükséges, hogy a termelés, a munka tökéletesittessék, hogy a vevők kizsákmányoltatásának eleje vétessék, de csak addig és oly fokban, mig az szivtelen életküzdelemmé, s a gyengébbeknek az erősebbek által való elnyomásává nem fajul. Ezt a mérsékletet a keresztény vallás adja meg. Csak az tudja a munkaadó kemény szivét meglágyítani, hogy ne legyen egykedvű a munkásnak amúgy is nyomasztó sorsa iránt, hanem annak jólétéről gondoskodni erkölcsi és szere- tetbeli kötelességének ismerje! Az újkor ép oly pogá- nyul gondolkozik e tekintetben, mint a Krisztus előtt volt emberek, — csoda-e, ha ily módon a lassanként és nagy nehezen eltörült régi rabszolgaság helyébe egy borzasztóbb és embertelenebb uj rabszolgaság, a fehérek szolgasága lépett ?! Viszont a munkásokat kellő alárendelt helyzetben tartja, midőn sz. Pál apostollal figyelmezteti őket, hogy „uraiknak engedelmeskedjenek, mindenben kedvüket keressék . . . mindenben teljes hűséget mutassanak, hogy a mi üdvözítő Istenünk tanításának díszére váljanak.“ Visszatérve a munkások azon követelésére, hogy az állam tartsa el őket munkával, ezt teljesen képtelenségnek kell mondanunk! Ellenkezik ez a társadalom czéljával. Midőn az emberek társadalmi kötelékbe léptek egymással, koréin tsem oly czélból tették azt, hogy egyik a másiknak köteles legyen munkát adni. hanem azért, hogy egymás kölcsönös védelme alatt dolgozzanak, közösen segítsenek egymáson, ha egyik-másik a munkában, fáradságtól, betegségtől, vagy öregségtől cllankadva összeesik! — A magányban könnyen elveszne az ember, mert nem volna, ki őt felsegítse! Ily értelemben nem lehet elfogadni a munka jogát, mert: 1. Mi ezen követelésnek az alapja? Nem képezheti ezt valamely szerződés a társadalom alakulásakor, - ilyen szerződésről senkisem tud ! A dolgok természetéitől sem következik, mert igaz ugyan, hogy mindenkinek joga van létezni és igy joga van azon eszközökhöz is, melyek az élet fen tartására szükségesek, azonban a társadalomtól nem lehet kívánni, hogy ő gondoskodjék egyenkiut. minden emberről ! A társadalom betölti hivatását akkor, ha nagyobb szükség bekövetkezésének idejére gondoskodik élelmi szerekről, s általában a polgárok összjólétét minél jobban előmozdítja, de az önfentartás mégis csak egyedi valami, a társadalom nem lehet felelős kinek-kinek egyenkénti fennmaradásáért! 2. Ha a munkás tudná, hogy az esetben, ha megszorul, fog kapni munkát, neki joga volna erre: e tudat henyeségre, gondatlanságra biztatná őt s igy nem hogy jobblét virradna a munkásokra, hanem tömeges nyomor! Az ily rendszer lerontaná a gazdagokban a szeretetek a szegényekben pedig a hálát s igy eltöröltetnék ugyan a „szégyenletes alamizsna“, de egyúttal az emberiség e két legszebb erénye kihalásra volna kényszerítve. Azonban honnan adna munkát az állam ? ő maga ezt nem győzné, csakis a gazdagok szerfölötti megadóztatásával, mely azonban nem volna egyéb, mint a másik véglet, vagyis a gazdagoknak a szegények által való kizsákmánypltatása, közvetve pedig a magántulajdon eltörlése! És aztán kinek, milyen munkát fogna adni az állam? kérdés, rendelkezik-e olyannal, mint a milyent a munkás kér! Melyiknek adja a terhesebb, hitványabb munkát? Talán gyárakat állítana? — Eltekintve attól, hogy ebből óriási verseny következnék be a magán vállalkozók és az állam között, mely ok- vetetlenül az egyik fél bukásával végződnék: a történelem eléggé megmutatta, hogy ezen képzelődés lehetetlen, s mindazon képtelenségek bekövetkeznek, melyeket a communismus czáfolatával a munka elnyomásáról felhoztunk! — 1848-ban, midőn a párisi munkásműhelyek ily czélzattal felállittattak, az lett az eredmény, hogy néhány hét alatt 14 millió 478 ezer frank- jáka került az államnak százötvenezer henye munkás eltartása, a kiknek munka-eredményök alig volt számba vehető. Siettek is a nagyszerű újítással hamar abban hagyni! Es ha a munkás szándékosan oda hagyja mesterét és nem dolgozik neki, mikor a munkásnak legnagyobb szüksége van a munkás kézre, köteles-e neki akkor az állam munkát adni ? Nem volna ez egyéb, mint munkás sztrájkoknak állami védelem alá helyezése! De vannak szellemi munkások is munka nélkül. Hány orvos, ügyvéd panaszkodik, hngy nincs keresete ! Ezeknek az állam szándékosan adna megfelelő munka-teret ? Betegségeket, ügyfeleket szerezve ? íme mily sorozata a képtelenségeknek ! Mig a liberalismus átkos versenye uralkodik, hiába iparkodnak a munkások jogaikat érvényesíteni, hasztalanul törekesznek a törvényhozók a munka igazi jogát körvonalozni s a munkás és munkaadó közti viszonyt rendezni! Ahol felebaráti szeretet nincs, ott az önzés lép előtérbe, mely minden törvényt ki tud játszani ! Egyedül a keresztény felebaráti szeretet nagy törvénye tud a lélek és szív legbensejébe behatni, hová el nem érhet a törvény szigora, a rendőr fenyitő keze ! Hívjuk segítségül a kereszténységet, az majd fel fogja találni azt a vékony fonalat, mely a munkás jogát a munkaadó jogától elkülöníti ; ő szeretetet önt ennek szivébe, amazéba pedig alázatosságot és ha e két erény egymással találkozik, nem lesz többé szükséges a munka jogát feszegetni ! Egy kis válasz. Csinnadratta, bum, bum, bum ! . . . Megütötte a „ Váczi Hírlap“ a nagy dobot, miután előzőleg csak a kicsit pergette. Először csak titokszerüen áskálódott ellenünk holmi aligha történt kérdezősködésekre adott szerkesztői üzenetekkel, múlt számában azonban — bár most is, úgy látszik, kerülő ni on s oly alakban adva elő, mintha ez ügyben levelet intéztek volna a szerkesztőhöz — kiönti rég tartogatott epéjét s csupa szives kollegiálitásból rengeteg feneket kerítve a dolognak azt hireszteli teli torokkal, hogy milyen égbekiáltó nagy# bűnt tettünk, mert •— szerinte — irodalmi lopást követtünk el. A szives olvasó, a kit bizonyára bosszanthat a dolog, nem ismervén egész tisztán az ügyet, azt hiszi, hogy csakugyan rettenetesen vétkeseknek kell lennünk, a miért a „Váczi Hírlap“ oly borzasztó bombát suhintott fejünkhöz, ezzel akarván bizonyára méltóképen megünnepelni a vasárnapi munkaszünet első napját, gondolván, hogy ha már e törvény életbeléptetését taraczk durrogatásokkal jelezték, hát ő is puffog szellemi rakétáival. Mi ugyan már a múlt számunkban végeztünk kollegánkkal és nem is válaszolnánk ez ügyben többé, miután jól tudjuk, hogy a közönség mennyire elitéli az ilyen, hírlapok közti polémiákat s utálattal fordul el attól, ha a nemes verseny helyett egyik a másik gya- lázásával akar magának reklámot csinálni, mint ezt teszi újabban a „Váczi Hirlap11, — de miután laptársunk erőnek erejével provokál, kénytelenek vagyunk megtámadása ellen védekezni, s czikkére pár szóval reflektálni. Először is konstatáljuk, hogy laptársunknak a plágiumról aetherszerüen elenyészőleg csekély fogalmai vannak. A mi szemünkben meglátja a szálkát, a magáéban pedig a gerendát nem veszi észre. Vájjon nem ezt mutatja-e azon körülmény, hogy midőn bennünket vádol, miszerint a főispán jellemzéséről szóló sorokat a „Félegyházi Hirlap“-ból „kicsiptük“, ő akkor a „Borászati Lapok“ 26. számából szóról-szóra közli a „Vácz város szölötelepé“-röl szóló közleményt, melynek adatai — mellesleg megjegyezve — lapunk ez évi 25. számában jelentek meg. Mi ugyan ezért a Borászati Lapokat legkevésbbé sem vádoljuk, mert jól tudjuk azt és tudja mindenki, a ki a hírlapirodalommal kissé ismerős, hogy nincs olyan lap a világon, mely kollegáitól egyszer-másszor ne venne át valamit, a mi érdekkel bir az ő olvasó közönségére is, a nélkül hogy eszébe jutna az illető lapnak, melyből átvett, plágiumról vádolni ezért kollegáját; sőt megtisztelőnek tartja, és tartjuk mi is, ha lapunkból egyik-másik akár fővárosi, akár vidéki laptársunk érdemesnek tart átvenni egyet-mást, mint ezt meg is teszik. De igenis plágiumnak nevezzük az említett czikk átvételét a „Borászati Lapok“-ból a „Váczi Hirlap“ által azért, mert ő, „a nagy erkölcsbiró“ tette ezt, ki felettünk kárhoztató ítéletet zengeni merészkedett, bár ehhez semmi köze sincs. Szerintünk csakis a „F. H.“-nak lett volna joga bennünket megtámadni. Ez azonban nem tette, mert nem tartja plágiumnak azt. hogy ha mi a főispánról itt léte alkalmával megemlékezvén, őt az ott megjelent dicsérő jellemzésekkel illetjük, mert ezáltal csakis azt bizonyítjuk, hogy a milyennek tanulták ott ismerni a főispánt, városunkban is hasonlókép tanultuk tisztelni őt. — Azonkívül megjegyezzük, hogy a „Félegyházi Hirlap“-pal — büszkén mondhatjuk —- és a többi vidéki lapokkal is éveken át tartó sokkal barátságosabb viszonyban vagyunk, mint helybeli kollegánkkal: a „ Váczi Hirlap“-pal, mely ezen utolsó alkalommal nagyon, de nagyon kimutatta a foga fehérét. A plágiumnak egészen más színezete van. Ha valaki például egy irány czikket más laptól vesz át, a nélkül hogy a forrás megjelelné, s azt saját neve alatt adja ki, vagy ha egy elbeszélést vagy beszélykét, szóval tárczaczikket egészen vagy részben mások után ir le, más műveiből csen ki; vagy ha egy költeményt, vagy annak egyes szakait másokéból kölcsönzi ; vagy ha valamely tudományos ismeretterjesztő közleményt kiollózva, sajátja gyanánt tálal fel; vagy egymás által szerkesztett alkalmi beszédet mond el s azt saját neve alatt téteti közzé, ez neveztetik plágiumnak. lélek szenved, ő is elfúl a fájdalomban s megrepedés veszélye fenyegeti. Az ész hidegen marad a legnagyobb érzelmek iránt, soha sincs a szelíd jótékonyság és szellemi ábránd részén. Ezek ellen éles fegyverrel lép fel s jéghidegen ítél, számol és számit! . . . A lélek nyílt és őszinte, nyájas és kedves, mig az ész mogorva tapasztalt, gyanakodó, elitélő s nem ritkán ravasz eljárásai vannak. Az élet gyakorlati emberei azt szokták mondani: hallgassunk az ész szavára,! De a forró szívű, aki egész lélekkel szeret, azt sóhajtja: hallgass az érzelmekre és boldogság virul fel számodra! . . . Hanem aztán mikor a lélek szenved és a szív zokog sokféle csalódásai miatt, akkor diadalmasan felkiált az ész: Ugy-e megmondtam, hogy úgy lesz, de nem kellett a jó tanács.’ Az ész hű szolgája az okosság: éppen úgy minta léleknek hive á szív. Az okosság igen tud a lélekhez és szívhez alkalmazkodni, gyakran lenne segélyükre, de legtöbb esetben nem fogadják el. — Mig az ész hidegen itél, az okosság kellemes kiegyezkedésre is hajlandó . . . Olykor makacsul hallgat az ész, nem akar tanácsolni, mert néha megunja a sok vesződséget. a lélekkel és a szívvel ! . . . Menjetek ntatokra, ha rám nem hallgattok! így vonja meg tanácsait. Nem rikán meg is döbben a lélek, hogy mit tegyen az ész sugallata nélkül ? . . . Retteg egy magában kezdeni, kétség, reménytelenség fogja el! . . . Ekkor a rémület meglepi a szivet is; akin miatt, s a szemeket elárasztja kényekkel. I la érzi a lélek, hogy az ész még mindig vonakodik segélyére sietni s a bajokból kirántani, felsóhajt és nyilvánítja, hogy tovább tűrnie I 'betétien s az ész segélye nélkül oda hagyja a testet, hadd legyen vége a földi kínnak! S/chb hazába törekszik, hol nincs híjdalom ; miatta a sir mélyébe omolhat a test! . . . Megsemmisülhet, mig majd eljön a nagy nap ! Mikor az ész a léleknek távozási szándokáról értesül, — megdöbben, — s mikor már módok után kapkod, melyekkel, segitni tudna, — olykor el késett és vissza nem tarthatja többé burokjában a lelket! . . . Ekkor kényszerül tapasztalni, mennyire össze kellene az észnek tartani a lélekkel, s egymással kellemes egyetértésben lenni, mig utolsó veszélyre nem kerül a dolog. Mert hisz ha a lélek elrepült, megdermed a szív, kihal minden érzemény és bár még ott fönn az agyban talán pár perczig meg van még az ész, de már feléje rohan a nálánál is erősebb, hatalmasabb halál, őt meg- semmisitni! . . . Oh, a halál hidege még fagylalóbb, mint az észnek azon hidegsége, mclylyel legtöbbször uralkodik s határoz kegyetlenül a lélek és szív boldogsága felett! . . . Eddig szóltam a léleknek a testtel összeköttetéséről s azzali együttes életéről. Áttérek azon csodás állapotára, midőn a test alu- szik, tehát nem áll szolgálatára a lélek akaratának. Az alvás fél halál; de azért a lélek nem szűnik meg foglalkozni a test alvása alatt, az álomban. Álomnak nevezzük a léleknek azon működését, mikor nem mozdul akaratára a test és még is lát cselekszik magában is; képeket alkot magának az idomban, érez, szenved és csodálatosan barangol előtte ismeretlen helyeken. Lát alakokat, melyeket sohase látott a földön. Emlékezik, hogy most álmodik. Jövendőt, és számokat kérdez nagy sietve, mig fel nem ébred, s az alakok el nem enyésznek előtte!... Egyszer csodás alakok közé jutott álomban az én lelkem. Azt kérdezte tőlök, mondanák meg, miféle betegségben halok meg? Azt felelték: Szerelem miatt! Es most hatvanöt éves vagyok: a szerelem terén letelt a szerepem. Vájjon még is miféle halál vár rám szerelem miatt?... Azt csak azok fogják megtudni, kik egykor halálom mikéntjéről tudomást vesznek ! . . . Látott álmomban az én lelkem olyan vidéket, ut- czát, házat, ahol ébren nem ismert efélét s álomban sokszor látta ugyan azt a helyet, azt a házat, szobát, utczát. mit már szokszor látott álmaiban ! Sokszor látott egy csoda nagy épületet, mely alatt a földben úgy zúg-búg valami, mint a zakatoló gép... Sok idő múlva jöttem rá, hogy amit a lélek látott álomban, az a nyomdákat jelentette nekem, melyekbe egykor dolgozni fogok ! . . . Melyeknek betűi egykor engem Írónővé avatnak ! . . . Ilyen nyomdát jelentő erősen zakatoló gépet rejtő épület megjelent nekem tizenöt -éves koromban álomban, a mikor soha még nyomdát nem is láttam, sőt nem is képzeltem, milyen lehet!... Lévén a zajos világtól igen távoli falusi magányban. Máskor az én lelkem mit látott álomban ? Egy rendkívül nagy színházat, hol a nagyszerű színpad meg volt világítva és egy spanyol lovag szerepet vivő színész éppen játszott. Azt kérdeztem tőle (a léleknek azon tudatában, hogy most ez álom és az alakoktól jövendőt kell kérdezni) hogy lesz-e az én leányomból jeles festőnő, vagy hogy férjhez megy? A spanyol lovag az ő tarka diszöltönyében (mintha most is látnám) azt mondta gúnyos, de tiszta csengő hangon: Az a jó kisasszony két kenyeret akarna! . . . Alig voltam hét éves lányka, mikor még a világról s a benne lévő szép dolgokról semmi fogalmam se volt, szülőfalvacskámból ki se voltam tovább, csak a Tisza partján : káposztás kertünkben és a szőlőinkben a nefe- lejtses réten; soha még képes könyvet nem láttam, róla mit sem hallottam : akkor látott az én lelkem álomban egy nagy könyvet, melynek minden lapján remek szép festett képek voltak! (A milyennek láttam azóta már Dóré bibliáját.) így álmodta meg a lélek előre tulajdonosának házas életét, — a férj állását, szerelmét és eltévedését ! V
