Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1891-09-27 / 39. szám
E nézetnek első harezosa Zichy Jenő gróf, kinek, külföldi tőkepénz felhasználása mellett, terve oda kon- kludál, hogy nemzetközi jellegű világkiállítást teremtsünk, melynek fényes központja a magyar kiállítás lenne. A nemes gróf teljesen meg van győződve a felől, hogy a nagy nemzetek versenyében a magyar ipar is tisztességesen és becsülettel töltené be helyét. De igen tekintélyes azoknak is számuk, kik azt óhajtják, hogy a kiállítás országos, nemzeti jellegű legyen, és attól távol álljon minden nemzetköziség. S úgy látszik, hogy nemcsak a miniszter nézete, de általában a kormány terve is ez. Abban keresik a kiindulási pontot, hogy a nemzet ezredéves ünnepén, kizárólag csak a nemzet rendezzen kiállítást; hogy az iparunk fejlettségét tanúsító nagy versenyen tisztán nemzeti legyen, s hogy a tisztán nemzeti kiállításból a külföld alaposan ítéljen rólunk. Legyen bár a kiállítás országos, avagy nemzetközi, mert ezen jellegek egyikének vagy másikának végleges megállapításáig még igen sokat fognak tanácskozni, egyet nem szabad felednünk, hogy a nagy munkához erőt kell gyűjtenünk. A kiállításnak olyannak kell lennie, mely méltó legyen ezredéves múltúnkhoz. A készülődéseket már mostan kell megkezdenünk-, s már mostan kell megbarátkoznunk azzal, hogy kiállításban részt kell vennie az ország minden vidékének, minden városának, sőt mindenkinek, a ki csak kevéssé is tényezőül tekinti önmagát az ország mezőgazdaságának, iparának, kultúrájának valamely ágában. Jelen sorainkkal nem volt egyéb.czélunk, mintáz, hogy vidékünk iparosait már most eleve figyelmeztessük az 1895-re tervezett millenniumi kiállításra. Igaz, hogy addig még teljes négy évünk van, de ismételnünk kell azon meggyőződésünket, hogy e kiállításnak, legyen az országos, vagy nemzetközi, de mindenesetre fényesnek, ragyogónak és nagyszerűnek kell lennie. Ki kell fejtenünk minden erőnket, s meg kell mutatnunk azt, hogy ezeréves küzdelmeink közepette is lépést tartottunk a haladásban minden téren, s hogy ott állunk éppen, ahol a müveit külföld. Az érdeklődés általános jeleiből bizton következtethetünk arra, hogy a kiállítás valódi képet fog nyújtani nemzetünk életrevalóságáról; s mig egyrészt erőink duzzadtságát fogjuk ott bemutathatni, másrészt meg fogunk győzhetni mindenkit, elleneinket is, arról, hogy gazdasági, ipari és kulturális fejlettségünknél fogva méltók vagyunk az ezeréves hazára. Befejezésül még valamit! A millenniumi kiállítás ügyében nem utolsók lesznek ezek a sorok, miket most irtunk. A kiállításban való tömeges részvételre mindenkor fel fogjuk emelni buzdító szózatunkat, s e téren nem fogunk mások mögött maradni soha sem. E sorok szolgáljanak csupán mementóul, emlékeztetőül ama nagy munka létesítésére, melyre négy hosszú év adatott, hogy az egész világ előtt bebizonyíthassuk kulturképességünket és fejlett ipari és közgazdasági állapotunkat. Corydon. Előadás a lovagló iskolában. A gazdasági kiállítás alkalmából rendezett mulatságok közt nem utolsó helyet foglalt el a szeptember 19-iki élőképekkel egybeköti műkedvelői szinelőadás. A merész feladat, mely a hirdetmények után Ítélve aggodalmakat keltett, a bekövetkezett siker által szerencsés megoldást nyert. A siker teljességét azonban nem csupán a színpad szolgáltatta. Része volt abban a nézőtéren nagy számban egybegyült előkelő közönségnek és az ez által elért bő anyagi eredménynek is. Vácz még nem látott egy födél alatt oly díszes színházi közönséget. A jelenvolt kitűnőségek névsorát hozták már a fővárosi napilapok. E nevekre nem térünk vissza. Hozták ugyan a közreműködők neveit is ; de ezekre mégis reflektálunk, mert végre is a közreműködők hoztak áldozatokat a mulató közönségnek és nem viszont. Ezt pedig respektálnunk kell. Hogy ezek az áldozatok mily mérvűek voltak, felesleges részletezni. Láthatók voltak. Csak egyet említünk: a jelmezek ezrekre menő értékét a közreműködők mind sajátjokból áldozták fel a jótékonyság oltárán. Áldassanak érte. A műsorra térve a Millerem czirnű első élőkép előtt vörös karikák czikáztak a méregtől, mégis tisztán láttam holmi jégbe hűtött italkákat. — Uraim, melyik önök közül dr. Harapós, a „Pocsétási lant“ szerkesztője? — En vagyok! Felemelkedett egy kellemes külsejű fiatalember. — Uram, tudja ön, hogy én ki vagyok? Rám néz. — Az arcz ismerős, de a név . . . arra, bocsánat, nem emlékezem. Eh mit, arcz, a nevem uram Bambusz! érti őri ? én Bambusz vagyok. — Soha se hallottam ezt a nevet! — Micsoda ? hát kinek felelte, hogy ez a kéz . . . Ah, most már emlékezem, tudja mit uram, ez a kéz most mindjárt hasznavehető lesz, tessék csak helyet foglalni és ezt a kártyát keverni. (Hangja nekem is olyan ismerősnek tetszett.) — De én nem azért jöttem ide, hanem . . . — Jól van jól, csak ne dühöngj pajtás, most már rád ismertem tudod no ... de hogy nem tudod, mikor Debreczenben együtt faragtuk a jámbusokat a szünidőben, nem a tanárnak, hanem a Pannikának akarván az ablakán benyújtani, hát még se világosodik az emlékező tehetséged, te . . . tudod, mikor a göröngyösi tanyán az akáczosban tüzet raktunk és ott holdvilágnál meg fűzfénynél koppaszl.otl.uk azt a tarka tyúkól . . . no . . . tudod már . . . teljes sikerét kell konstatálnunk. Oly plasztikai szépségekkel biró két szobor, mint Crouy Tomy grófnő és Korizmics Irén volt, talán szobrász vésője alól sem kerülhetett volna ki felségesebben. Pompás alakok voltak Ráday Irma és Wilczek Anna grófnők, Gosztonyi Ella, Bencze Margit, Rudnyánszky Lászlóné, Segesváry Irén, Palkovics Olga, Gosztonyi Miklós és Pongrácz Anzelm báró. A „Jákob álma“ első pillanatra csinos kép volt; de jól szemügyre véve, kissé üresnek tűnt fel. A kék vászon-levegőhöz odaragasztott lépcsőféle domboldalon elhelyezett angyalok legkevésbbé sem nyújtottak fo- galipat arról az égig érő lajtorjáról, melyről a biblia beszél. Ez a „folytonossági hiány“ egy kicsit nagy volt. Az angyalok: Kiss Angela. Klem Rózsa, Korizmics Ilona, Marossy Kornélia, Medveczky Elza, Meiszner Irénke jés Mariska, Moesz Emma, Petheőné Pongrácz Ilona bárónő, Szalacsy Juliska, Tahy Sarolta és Vargha Adrienne gyönyörűek voltak, mint az — angyalok. Jákob — Tarcsay Pál — álma nagyon szép lehetett. A harmadik kép A jótékonyság apotheosisa az előfüggöny első szétnyílásakor úgy meglepte a közönséget, hogy egészen néma maradt. A tömöritett quodlibetet csak másodszori látásra kezdte a nézőség megérteni, a mikor már a görögtűz is működött. A bekövetkezett sűrű taps Verő György rendezőt is kihívta a lámpák elé. Rudnyánszky Lászlóné mint géniusz mennyei alak volt; Biringer Jánosné, Kövesdi Mariska, Hufnagel Irén, Szilassy Márta, Palkovics Olga, Dászkál Emma, Vörös Juliska, Gaál István és Szűcs Andris kitűnő és jellemző alakok voltak. Ezután következett egy igen kedves rész, a Dálnoki „Iíarag“-ja. Mi haragudtunk Dálnokira, hogy miért szabta oly rövidre ezt az oly szépen megirt darabját s miért hagyott csak félóráig gyönyörködni a Lisettet személyesítő Rudnay Lenke kedves játékában. A görögtűz bármily fényesen ég, még sem melegít, s bármily szép alakokat világítson is be, mégis hidegen hagy ; de a szívhez szóló emberi hang, nyájas beszéd oly kellemes hatású, mint mikor az eltévelyedett otthonára lel. Hathatósan előmozdították a kis dramolett sikerét Marschall Gizella bárónő a grófné, Gosztonyi Tibor a gróf és Ráday Gida gróf a Sandró kertész szerepében. Perczekig tartó tapssal nyilvánította a hallgatóság megelégedését. Az ezután következett Apolló és a kilencz múzsa, valamint Aurora és a nap czimü élőképek szintén tetszésben részesültek. A mi szemünket azonban sértette egy és más, a mit el is mondunk. Az Apollo égbe meredt karja és tekintete nem volt cseppet sem plasztikus, de nem is volt szükséges; a múzsák pedig oly mostohásan voltak egymás mellé állítva, hogy nem voltunk képesek megszemélyesítését észrevenni ama parnasszusi kedélyes mulatozásoknak, miről a mithologia ir. A múzsák egyébiránt egytől- egyik igen szépek, — gyönyörűek voltak; különösen Gajáry Gézáné, Petheő Pongrácz Ilona bárónő és Marschall Gyuláné báróné. Különös volt, hogy az Auróra szekerét a befogott alakok két ellenkező irányban húzták: ketten jobbra, ketten meg balra. Szerencse, hogy a szekér kétfelé nem mállóit. Továbbá a fizika törvényei szerint két egyenlő erő megsemmisíti egymást; e szerint a két ellenkező irányban vontatott szekér nem haladhatott, egy helyben állni volt kénytelen, a mit tagad úgy a mithologia mint a csillagászat. S ki látta valaha Aurórát, mikor a nap már fenn ragyog? S ki látta a napot, mikor még Auróra rózsaszín fényében csillog? — Azt hiszem senki. De pardon! — A lovagló-iskolában láttuk szombaton este. Mert tényleg a nap oly magasan ragyogott a vásznon, hogy paraszt időszámítással lehetett úgy tiz óra; s ime Auróra teljes fényében még mindig ragyogott. Ez több volt mint művészet, ez bűvészet vala. S hogy Auróra a nap fényét megvetve ragyogni tudott, ez csak Rudnay Lenke szépségének sikerült. Az ő rózsás ujjai láttára a transparentes nap többször el is bujt abbeli szégyenében, hogy egy csillag fényesebben ragyog, mint ő. A „Parasztlakadalom“-nak a vége volt a legsikerültebb, mikor t. i. a tablót csinálni kényszerült magyarok megunták az egy helyben állást s tánczra perdültek. Gsányi János dr. mint násznagy egy fejjel magasabbra nőtt mikor az aranyos menyasszonyt, Majthényi Istvánnét megforgathatta. Szép látvány volt az a paraszt ruhába öltözött u-rinép, oly szép, hogy festő-művész ecsetjére volt érdemes mindegyik alakja. — Hó-hó, már hogy ne tudnám, hát te vagy az, hanem mit jelentsen az a Harapós név? — Nos a te neved meg Bambusz lett, pedig tulajdonképpen Bicskás Jancsi. — Szervusz! — Szervusz! — No most oszszad azt a kártyát hamarosan, már is sok időt vesztettünk. j Magában értetődik, hogy maradtam, és — kártyáz- [ tam, no meg a „jégbehütött“-ről is meggyőződtem, I hogy nem káprázat volt. Reggel felé vetődtem haza. Útközben, nem tudom miként, a Pulyka utczába tévedtem. A másik oldalon láttam egy alakot hazafelé sietni, nyakát behúzta felhajtott kabátgallérjába, nagy léptekkel ment, biztosan fázott a reggeli hüvösban. Milyen komikus az mikor az ember hajnalban haza menet egy „másikat“ lát, ha nem csalódom, hasonlított az én Harapós szerkesztő barátomhoz. Elsiettem, de a „Kácsa“-utczában megint olyat ' láttam, bizonyosan mindketten eltévedtünk. Az este volt még egy ujdonat-uj ötvenes a zse- | benben, de most nem találtam, tudja szösz hova lett. | Hanem azért minden rendjén volt, a protektió sokai lesz. Harapós jó pajtás, tehát most már irhatok. A muzsikusok meg már igazán patent-czigányok voltak, különösen Rudnyánszky László, mint prímás, közderültség mellett extemporizált. Végül azt hiszszük, hogy e szép estét azzal koronázzuk meg legméltóbban, ha kimondjuk, hogy az egésznek tervezője, megteremtője és éltető lelke: Rudnay Józsefné volt. # A kiállítási díjazás. Azt hiszszük nem végzünk fölösleges munkát, midőn a díjazásokról, — daczára hogy a fővárosi lapok, már több Ízben megemlékeztek erről, nehány sorral a t. olvasó közönségnek referálunk. F. hó 20-án vasárnap d. e. tartották a lód í jazást, melynek eredményét következőkben van szerencsénk közölni: A váczi püspöki uradalom egyik kanczája egy arany, Herr József dr. 1 éves kanczája pedig 3 arany- nyal jutalmaztatott, az eredmény nem valami fényes s igy jövő hó 4-én Vadkerten pótdijazás fog tartatni. F. hó 21-én Benicshj Ferenc/, főispán elnöklete alatt a jury összeülést tartott, mely alkalommal a következő dijak ítéltettek oda : A gépészeti kiállításnál arany oklevelet nyertek: A Kühne-féle gépgyár, a Schick-féle gépgyár, Sátori Miksa és Mór műtrágya-gyára és Koburg főherczeg vacsi pusztai kovácsa; ezenkívül kiosztanak 11 ezüst- és 2 bronz-oklevelet s három kiállítási oklevelet s 7 darab aranyat. Méhészeti csikkek és terményekért: aranyoklevele és négy drb aranyat: Pohánka Ödön (Csővár), három drb aranyat: Viszolaiszky J. (Hontmegye), két darab aranyat Zzoldos Iván (Csővár), két aranyat Gebhard Imre^ (Kis-Harta), egy darab aranyat és bronz-oklevelet Elefánti Béla (Üllő); ezenkívül többen kaptak aranyoklevelet és kisebb jutalmakat. Kereskedelmi növényekért: Nemeskéri Kiss Miklós első dijat, Muzslay Gyula első dijat, Szapáry Gyula grófné első dijat, Gosztonyi János, Fülöp szász Kóburg herczeg, Mauthner Ödön első dijat. Takarmány és takarmány magvakért: arany-oklevelet Muzslay Gyula, Gosztonyi János, Petrovay gazdasága (Nagy-Kőrös), Koburg uradalma, Luczenbachcr István. Kollektív-kiállításért: Luczenbacher István, Muzslay Gyula. Vigyázó Sándor, Nemeskéri Kiss Miklós, Muzslay Sándor, Mathényi István, Szapáry Gyula grófné, a váczi püspöki uradalom, Gosztonyi János stb. aranyoklevelet. Konyhakertészeti termelvényekért: az istvántelki i kertészet, Tarnay János, Vigyázó Sándor, Vancso Gyu- ! láné, Muzslay Sándor, nemeskéri Kiss Miklós, Úszód j és Foktő községek stb. aranyoklevelet. Gyümölcsökért: aranyoklevelet: az istvántelki kertészet. a halasi faiskola, Koburg herczeg vacsi uradalma, Vigyázó Sándor, Gosztonyi János, Földváry Mihály, Tepliczky János. Szesztermékekért: arany oklevelet: a budafoki Duroziére-féle konyakgyár, Irsay György, Muzslay Gyula, I Neumann Manó és fia Zsigmond, Muzslay Sándorné, Marschall Gyula br.; elismerést nyert a budapesti í vinczelér-iskola konyakért. Szőlőért aranyoklevelet: Takács Mihály, Lasz- lovszky Béla, Nagy-Maros község, esztergomi szőlőszeti 1 egylet, nagykőrösi szőlőszeti egylet, Irsay György, Ro- honczy Gedeon, Bartóky Lászlóné, három drb. aranyat. Városi és vidéki hírek. — Püspökünk ő nagyméltósága tegnap előtt fejezte be bérmaútját Boldoghon. = A székesegyházban hálaadó istenitisztelet tartatott e hó 23-án, mint megyés püspökünk püsNeki ültem, a tündéri hajnali órákban. De valahogyon kifejezhetlenül éreztem magamat; amint irtain sehogy se tudtam a tollat tartani mert kezeim kicserélődtek, jobb kezem bal karomon s bal kezem jobb karomon s az ujjak is egészen más renddel voltak. Néztem, tapogattam, úgy van, elvitázhatlanul. Csodálkoztam megrémültem. De mint vakító villám fény jött a gondolat most, lévén kicserélve, nem azzal a kézzel irok, mint máskor, nem a kapálás és gya- lulásnak szánt kéz de az ihletett tollat tartó kéz. A tiszta barátság-e, a jégbehütött-e, a hajnali óra-e vagy kezeimnek csodás kicserélődése, de megtermett az első irodalmi gyöngy a „Lant és szív“ költemény Pannikának ajánlva. (Pannika ugyan azóta férjhez ment régen egy derék henteshez s kedves karcsú dereka nehány czentimeterrel ... no de azért szép asszony most is. Nehány ötveneske még elmászott azóta, melyeket áldott jó nagybátyám küldött időnként „könyvekre“. Hanem azért sok szép és nemes eszmét is megvitattunk mi ott a vadszőllős lúgosban. De régi nevemtől a „Bambusz“-tói búcsút vettem és legújabb, szerkesztői kritikától mentes, Írói nevem Bomóki.
