Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1891-05-24 / 21. szám
XIII. évfolyam. 21. szám. Vácz, 1891. május 24. Kosion HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. KI,6FI%KTÉNI ÁKA: negyed évre B írt 50 kr. házlioz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára: 10 kr. Kapható: KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossulh-tér (Gyű rk y ház.) NKKKHKNXTONÉC.Í KS KliDÓllIVATAL : Vácz, Gafiparik-uteza 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk vis&za. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. iimmidTBdSIdU : jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesiLtetnek. IV y i 1 l-l, é r : sora ...........................................................SO kr. Bélyegilleték minden beiktatásnál $0 kr. Ipar pártolás. Nem éppen rózsaszínű szemüvegen keresztül tekintünk iparunkra, amidőn azt merjük kimondani, hogy amit ma a magyar ipar előállít, mindaz kiállja az összehasonlítást a külföld iparával. Nemcsak kiállja az összehasonlítást, de vannak egyes iparágak, egyes ipartermékek, melyekkel felülmúlja a külföldet is. Csak néhány évvel ezelőtt is valódi bámulatot keltett, s országos eseményszámba ment, ha gazdag nábobjaink. s pénzarisztokratáink, a hazai ipar fejlesztése czéljaból, a tisztán kényelmükre szolgáló ipartermékeket nem kül-, hanem belföldön rendelték meg. Manapság már bizony nem kell külföldre zarándokolnunk. Amiket a Nyugat művelt nemzetei előállítanak, azt képes a magyar ipar is előteremteni. Igaz, sokszor úgy fogjuk tapasztalni, hogy egyik-másik iparterméket talán jutányosadban szerezhetünk be külföldről, de viszont feltétlenül arra a meggyőződésre jutunk, hogy a magyar ipar rendszerint tartós és szolid árukat bocsát ki kezei közül. Hazánk viszonyainak tanulmányozásával s jólétének fokozásával foglalkozva, okvetlenül arra a tapasztalatra kell jönnünk, hogy kifejlett nívón álló iparunk nagyobb mérvű pártolása nélkül, most már igen köny- nyen visszaesést idézhetnénk elő iparhaladásunk tekintetében. Nekünk minden áron oda kell törekednünk, hogy a mezőgazdasági téren szerzett vagyoni gyarapodás eredményeként mutatkozó tőkéinket, a szükséges ipartermékek beszerzése alkalmával, egyáltalában ne dobjuk a külföldi árupiaczra. De ha már éppen ki nem kerülhetnők ezt, úgy ezen kényszerhelyzetből is csak minél jelentéktelenebb arányokban költekezzünk. Fő törekvésünk az legyen, hogy a nemzeti tőke a haza határain belül maradjon. Mennyi tömérdek életképes hazai iparvállalatunk van! Tegyük feladatunkká, hogy megrendeléseinket csakis hazai vállalatoknál eszközöljük. Midőn ezt tesszük, kifejlett iparunkat tesszük erősebbé, s a külfölddel szemben versenyképessé. Mert kifejlett iparunkhoz nem hiányzik egyéb, mint a versenyképesség. Ha ezt megszerezzük neki, akkor iparunk éppen azon a színvonalon áll, melyen a legműveltebb külföld ipara. A versenyt, a küzdelmet kell lehetségessé tennünk, hogy iparczikkeinknek minden részről fogyasztókat szerezhessünk. A „Yáczi Közlöny“ tárczája. A virágcsokor. A napokban éppen arról elmélkedtem, hogy biz én már nem is vagyok fiatal. Mert mindig csak öreg urak között forgolódom ; társas összejövetelek alkalmával már csak a kártya asztalnál jelölik ki helyemet. A fiatal leányok kötözködnek velem, mint a féle bácsikkal szokás. Sőt egy öreg barátom nem rég egy mulatságon megbízott, hogy mig ő kártyázik, legyek a leányának garde de dameja. Mindezek az apróságok ama meggyőződést kezdték bennem megérlelni, hogy én is ott vagyok már, a a hol a köszvények kora kezdődik. S a napokban mintha éreztem is volna már e nem várt vendég közeledtét. Ily körülmények között képzelhető, mily vegyes érzelmek leptek meg, midőn ma reggel felébredve, ablakomban egy szép virágcsokrot találtam. Egy virágcsokor! . . . Hiszen megesett velem az ilyesmi azelőtt — régen, többször is, s akkor oly közönyösen hatott reám. De most . . . Annyi nyert és vesztett csata után, megfogyva és törve is, mi hasznát vehetem én ennek? . . . De mégis! . . . Hogy is szól a nóta; Rózsa bokorban jöttem a világra. — Aztán meg ebben a dologban mindig oly szerencsés gyerek voltam — azelőtt. Hol is az a tükör? . . . Oh de a tükör teljesen, kiábrándít. Nincs bennem annyi hiúság, hogy csinosnak mondjam magam teljesen tar koponyámat. Aztán meg az a köszvény lehetetlenné tesz minden szentimentálismust. A rózsabokron csak a töviseket látja a küszvényes A lefolyt utolsó két évtized kiállításai teljes hitelű bizonyítványt nyújthatnak afelől, hogy ipartermékeink általában milyen kitűnőek, s hogy a változott viszonyokhoz képest a külföldi czikkekkel kiállják a versenyt. Csak nehány iparcsoportot tekintsünk, mik voltak ezek két évtized előtt! Volt-e vegyészeti iparunk? Mit termelt az agyag- és üvegipar; vagy hol állott a vas- és fémipar; mily produktumai voltak a fabőr-, vagy akár a papir-iparnak ? A ruházati ipar terén mily óriási haladást tettünk; a bútoripar és dekorativ lakberendezés haladása meg éppen bámulatot keltő. De ki sorolhatná fel egy rövidke czikk keretében azon haladást, mit különösen két évtized óta tettünk. Csak örülnünk lehet a fölött, hogy a természeti áldásokban gazdag források kellő kiaknázása, s a befektetési tőkékkel való zsugoriskodás mellett is oly óriási haladást tettünk az ipar terén, daczára annak, hogy még a meglévő, s a rendelkezésünkre álló munkaerőket sem használtuk fel mindenkor kellőleg, sőt még ma sem használjuk fel úgy, amint kellene. Pártoljuk a hazai ipart! Fia e jelszó általánossá válik, akkor a vállalatok emberi sem fogják félteni a befektetési tőkéket, melyek mostanság, a legcsekélyebb körülménytől is csakhamar ingadozni kezdenek, mert iparunk még nem szilárdult meg eléggé, jóllehet teljesen kifejlett, s ismételjük, hogy kiállja az összehasonlítást a külföld iparával, de pártolás hiányában még mindig nem versenyképes. E téren a sajtónak is van hivatása, és pedig igen szép, igen nemes hivatása. Első sorban is kötelessége az anyagi érdekeinket előmozdító iparügyi körülményekre folytonosan figyelmeztetni ; mert valóban nem tesz háládatlan munkát, ha a közönséget a hazai ipar pártolására serkenti; sőt nemcsak kötelessége serkenteni, hanem arról mindaddig beszélni, amig csak a hazai iparnak pártolása vérünkbe át nem szivárog, amig az velünk egygyé nem forr, úgy szólván nemzeti természetünkké, sajátságunkká nem válik. A sajtó egyik igen szép hivatása az, hogy folytonosan buzdítson arra, hogy a haza minden egyes lakója a hazai ipar pártolásának gondolata által legyen áthatva; mert csak akkor érhetjük el a magunk elé tűzött nagy czélt, ha a honi ipart azon polezra emeltük, amelyen az diadalmasan versenyezhet a művelt külföld iparával. Legyen a jelszó: Pártoljuk a hazai ipart! Modor. ember. A tövisektől pedig teljes életemben irtóztam. De azért kinyitom az ablakot és kezembe veszem a szép virágcsokrot. Illata elkábit ... A szenvedély melege hirtelen átjárja köszvényes tagjaimat s a titokzatosság ingere felkelti érdeklődésemet. A penzióba tett szív fellobban, a rég nem működő fantázia kiszínezi a titkos ideált: Flaja — dús, szőke; szemei — nefelejts- kékek; ajkai — epedők; termete sylphidi; kedélye — feltétlenül romanticus . . . Hopp ! itt van a baj. Ha kedélye csakugyan regényes hajlandóságú, akkor bizonyára szöktetésről ábrándozik. De miként fogom én azt teljesíteni? . . . Megszöktetni — ezekkel a köszvényes lábakkal? ... Oh érzem, hogy erre már nem vagyok képes. Mennyire igaza van a koszorús Írónak, mikor azt mondja: Mily boldogtalanok, mennyire nyomrultak leszünk, mikor megszűnünk fiatalok lenni! Még egy önkényt kínálkozó szöktetési kalandot se tudunk végig csinálni! . . . Pedig én még ncmis vagyok teljesen öreg ember. Még az ötvenöt sem értem el — igaz, hogy nemis vagyok messze tőle. De elvégre is, a nők nem a kort szeretik meg rajtunk, hanem . . . hanem . . . De hát mit is szeretnek rajtunk ? . . . Erre a kérdésre lehetetlennek látszik a felelet. Tudjuk mindnyájan, hogy a női szivek titkai kifürkészhetetlenek. Emlékszem, hogy egy fiatalkori ideálomat azzal hódítottam meg, hogy bátyjának kimondott pagát ultim óját meg kontráztam. (Lehetséges, hogy e cselekményből rettenthetlen férfias bátorságra következtetett.) Viszont Béla barátom kétségbeesett a felett, hogy felesége válóperrel fenyegeti, ha a casinóban még egyszer kártyázni fog. Egy fiatal ismerősöm meg folyton arról panaszkodik, hogy mióta bajúszt visel, ideálja teljesen ellii- degült iránta. Hiszen igaz ez mind! Aztán meg annyi szeretetreSzínház. Vidéki színtársulatainktól már megszoktuk, hogy ha üt a válás órája, úgynevezett „kasszadarabokat“ hoznak színre, melyek mig egyrészt az üres padok megtöltésére vannak hivatva, másrészt szegény Thaliát végkép elriasztják. — Dicséretére legyen mondva Szath- máry társulatának, ez úttal e már-már általános szokássá vált abúzust nem használta föl s mint az első bérletben, úgy a másodikban is válogatott darabokban gyönyörködhetett az, kinek ízlése van s — jelen volt. Az első bérlet utolsó előtti száma Souppé ope- retteje: „A pajkos diákok11 került színre, egy egyfelvo- násos dramolette „Gringoireu kíséretében. A diákok igen jól betöltötték szerepeiket, de excellált — mint ezt tavalyi szerepléséből előre lehetett tudni — Szigetiig Mari, ki Frinke szerepét adta, sok routinnál, ügyes fesztelenséggel. A bérlet utolsó darabja nagyon is kasszadarabnak nevezhető, de a mi elvégre a fő (?), tetszett s úgy a hogy, meg is töltötte a színházat. Kedden Szigligeti vigjátéka: „A mama“ adatott Szathmáry Laczkóczyné Lujza vendégszereplésével. A művésznő Mogoriné szerepét adta, nagy Ízlésről tanúskodó felfogással. Laczkóczyné asszony kifogástalan játéka a vidéki színpadok csillagává teszi őt. Játékában még szerdán is gyönyörködhettünk Tóth „A nők az alkotmányban“ ez. vigjáté- kában: Általában kimondhatjuk, hogy a társulat jelen összeállításában leghálásabbap vígjátékok s operette-ek előadására vállalkozhatok. S az igazgató ezt tudja is, mert egy csekélyebb értékű „életkép“ után csütörtökön ismét vígjátékot hozott, Bérezik : „Az igmándi kispapu-jód, melyben a jutalmazandó Mcdgyesi Erzsikén kívül különösen Csókámé asszony tűnt ki. Szerepkörei nem oly szembetűnők, de oly tökéletességgel vannak megoldva, hogy kívánni valót alig hagynak hátra. Gsókánét a társulat legjobb erői közé számíthatja. — A társulat teljesen kielégítheti — volna — a váczi közönség igényeit s valóban elszomorító tünemény, hogy high-lifeünknek oly részvétlenséget kell szemére vetnünk, mely már-már a lethargiával határos. Mert nem kell azt hinni, hogy közönségünk a jobb társulatot jobban pártolná, — voltak itt jobbak — rosszabbak, s a búcsúzásnál minden igazgató oly lapos erszénynyel hagyta el városunkat, a mily duzzadó kebellel jött. Múló tünet ez, vagy krónikus baj ? Reméljünk, — mert egyebet nem tehetünk. méltóság még most is van bennem, hogy a pagát ul- timot meg merem kontrázni hét torokkal, ha első vagyok ... de megszöktetni valakit — erre már képtelen vagyok. És ez a gondolat fájdalmas rezignáczióba döntött. Bús gondolataimból a szobaleány zavart ki. Takarítani jött. Szemérmetes elpirulással állt meg előttem, s meglátva keserűben a csokrot, látható zavarral mondá: — Hát a Teins úr is észrevette már? . . . — Mit vettem észre? . . . — Hát a virágot? . . . — Csak képzelje a Teins úr, az a vén kertész okoskodik vele. A haja kihullott már, de az esze- úgy látszik még nem jött meg. Mondtam már neki, hogy nem szeretem, és felesége már csak azért se lehetnék, mert külömböző valláshoz tartozunk, és az édes anyám a világért se engedné, hogy más vallásuhoz menjek. És kérem, mit mondott erre 1 . . . — No mit mondott? . . . Kérdem érdeklődve. — Azt mondta kérem, hogy ha csak ez a baj, ezen ő könnyen tud segíteni; mert ha az édes anyám nem adna hozzá, akkor megszöktetne. Igen, azt mondta, hogy megszöktetne . . . Ha ha ha, szegény kopasz bolond, még miről mer gondolkozni! . . . Pedig tessék elhinni, közel van már az ötvenhez. Ugy-e, különös egy ember? ... S a fecsegő leány folytonos kaczagás között kezdett munkájához. Vidámsága reám ragadt, s oly jó- izűt tudtam nevetni azon a vén bolondos kertészen. Gondoltam magamban, elmondom a szerkesztő úrnak is, hogy a holnapi fekete kávé mellett szintén egy jót nevessen rajta. Pipó.
