Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1891-12-13 / 50. szám

a kinek a kiállításra vonatkozó törvényjavaslatát már a múlt hetekben meg is ösmertük.

A miniszter javaslata egy általános nemzeti kiállítás mellett szól. Egyik fővárosi napilap hasábján több fővárosi kereskedőt és iparost nyilatkozattételre hivott föl az iránt, vájjon czélirányosabb volna-e egy nemzetközi kiállítás rendezése. A fölszólítottak csaknem kivétel nélkül az országos nemzeti kiállítás eszméje mellett foglaltak állást.

Itt harczot vívni az iránt, hogy milyen jellegű legyen a kiállítás, teljesen meddő dolog volna, mert hisz az már el van intézve.

A párisi kiállítás volt elnöke is hozzászólott eme ügyünkhöz, és teljesen igazat ad a miniszter akaratának. Azt mondja, hogy a nemzetközi kiállítások korszaka lejárt, mert ma a közlekedő eszközök csodálatos fejlettsége mellett mi szükség van nemzetközi kiállításokra? Történhetik-e az ipar bármely ágában olyan haladás vagy fölfedezés, a melyet a külföldi nagyobb házak levelezői vagy képviselői és ügynökei azonnal be nem jelentenének megbízóiknak.

Találjon ki valaki bármilyen újdonságot, egy szöget vagy egy csavart, vagy bármily jelentéktelen újítást, rövid idő alatt az egész világ ösmerni fogja. így tehát ma már nagyobb vonzóerőt előidézni alig lehet és csakis nemzetközi specziális kiállításokkal lehet még czélt elérni.

Magyarországon sajátos nemzeti viszonyainknál fogva jó talaj kínálkozik egy nemzeti kiállításra, mi bizonyára nagy vonzerőt gyakorol a nyugati népekre.

Ha belevonjuk kiállításunkba a balkán népek érdekeit, nem lesz okunk panaszra. Hogy mi a külföldi produktummal ékeskedjünk kiállításunkon, nemzeti tradicziónk örömünnepén önérzetünket homályositaná el.

A magyar ipar ma már tud önönmagának ékes csarnokot építeni, olyant, a mely megérdemli, hogy levett kalappal lépje át köszöbét az idegen.

Csak egy még a bűnünk, és az, hogy nem a saját piaczunkon veszszük a portékánkat, és hogy a pénzünket nem itthon költjük el.

A főhibánk, hogy kevés a tőkénk, a főszerencsétlenségünk, hogy nincs pénzünk. Iparosaink mind szegények, raktárra nem dolgozhatnak, a mi épen hasznot hozhatna, de azért a nemzeti kiállításról el ne maradjon senki, mert ennek meg lesz a maga erkölcsi és anyagi haszna.

Kérelem az emberbarátokhoz.*)

Dicsőségesen uralkodó Ő császári és apostoli királyi Felsége I. Ferencz József és, az ország védangyala Erzsébet királyasszony ezüstmenyegzőjének emlékéül a társadalom áthatva az alattvalói hála és lelkesedés szent érzelmeitől, 1879. április 24-én, a „Fővárosi szegény gyermekkert-egylet“-et alapította.

Gzélja ezen egyesületnek: vallás és nemzetiségi különbség nélkül az ország bármely részéből szegény sorsú árva kisdedeket a nyomor és az elzüllés romboló köréből kimentve, a közjótékonyság hathatós védelme alá helyezni.

A „Fővárosi szegény-gyermekkert-egylet“ 12 év óta ezen nemes czél megvalósításán fáradozik és a társadalom rokonszenves támogatása mellett már több év óta saját intézeti házában 200 árva gyermeknek, kiknek családi tűzhelyük nincs, men helyet nyújt, azokat táplálja, ruházza és magyar szellemben neveli.

Az intézet házában a jelenleg rendelkezésre álló termekben csak 200 gyermek helyezhető el, s igy hely* Szívesen adtunk helyet ezen hozzánk is beküldött nemes- czélú felhívásnak. Szerk.

Sokáig tartott e szótlan merengés, s mig ők ketten benn boldogságuk rózsáit öntözték forró könyeikkel, addig a holló fürtű ifjú szenvedésének terhe alatt zokogott. Neki a végzet azt szabta büntetésül, hogy szemtanúja legyen a boldogságnak, a melyet tőle más elrabolt; és mégis állt daczosan, tudni akarta, mit beszélnek azok ott belül.

Világosan látta, hogy eddig csak káprázat volt, a mit imádott; mert eszményképe más után epedt, a ki vészes tengereken talán akkor épen a halálharcz kétségbeesésével küzdött életéért, midőn ő honn epedő kedvesének ajkairól az élet édesítő csókokat szedé.

Ah milyen volt sokszor ez a csók !

Dénes végre magához tért, és soha nem érzett ben- sőséggel fohászkodott föl, hogy az ég ismét megmenté.

— Szenvedtem — mondá némi szünet után — de boldogság volt érted e szenvedés — és ajkain ismét ott lebegett az a boldog mosoly, a mely talán sokszor árnyékold szelíd arczát a viharok közepette, ha kedvese jutott eszébe. Hiszen akkor még nem. gondolta, hogy az ő „angyalát“ más is szeretheti, de tudta most, mert Jenő elmondta neki titkos epedéseit és eljött, hogy leszámoljon vele.- És te nem jöttél cl — folytatta Mariska szelíd szemrehányással — elmentél és én magamra maradtam a reménytelenséggel titkos epedéseimben.

Nem jöttem el, mert távoznom kellett és távozni akartam — szóllott az ifjú nyájasan, de szemei folyton tévedeztek, valami fájt neki és bármit iparkodott is a férfi erő utolsó megerőltetésével ellenállani a belső küzdelemnek, szemei könybe borultak és ajkai lázasan mormogták :

— Jenő, Jenő!

Egyszerre föltárult az ajtó és a komor barna ifjú olt állt a merengők előtt, sötét gúnyriiosolylyal ajkain.

— itt vagyok, — kiáltá dühösen — eljöll.em, hogy megboszuljam a gyalázatot, melyet ön rajtam elkövetett.

A főiháborodott férfiarcz megrettenté mindkettőjüket. Pillanatra halotti csend lett; a kéjelgők szótlanul tekintettek egymásra, rnindenik előtt titkosnak Játszűke miatt évente több százra menő gondozásra érdemes elhagyott gyermektől kell a fölvétel jótéteményét megtagadni. Szivszaggató és elszomorító jelenetek ismétlődnek évente, midőn a teljes létszám miatt az intézet kapuit több mint 600 biztos pusztulásnak kitett gyermek elől el kell zárni.

A rendelkezésünkre álló statisztikai adatok és azon érdeklődés alapján, melylyel az elutasított gyermekek irányában is viseltetünk, konstatálhatjuk a lesújtó tényt, hogy mig az intézetünkben elhelyezett gyermekek közt a halandósági arány 10 évi átlagot véve 1%-nál többet nem tesz ki, addig az elutasi- tottaknak mintegy 50°/0-a elvész.

Hogy e fiatal csemeték, mint az oldott kévék el ne pusztuljanak, lehetőség szerint a „Fővárosi szegény- gyermekkert-egylet“ a rendelkezésére álló mintegy 500 [j-ölet képező telkén még egy újabb épületet emel, melyben legalább még 200 árva gyermek elhelyezhető leszen.

A „Fővárosi szegény-gyermekkert-egylet“, a nagylelkű anyákhoz és apákhoz, kik gyermekeiket nevelték, kik a csecsemő kor száz veszedelmétől óvták meg őket, virrasztották bölcsőjük felett, gyönyörködtek első lépésükben és a gyermek fejlődésének minden bú-baját és gyönyörét élvezték, dadogásától első megszólalásáig — és minden nemesen érző emberbaráthoz fordul azzal a hazafias kérelemmel, hogy egy uj menház építését becses adományával támogatni kegyeskedjék.

Önök, nemes emberbarátok, s a könnyek fel- száritásában varázs kezű önzetlen honleányok, nem lehetnek közönyösek azon árva gyermekek iránt, kiknek bölcsőjét és első lépését a szülői szeretet, az anyagi jólét melegítő sugarai nem érik, kik elvesznének, ha a könyörület, a felebaráti szeretet templomai őket be nem fogadnák.

Az emberbaráti szeretet és az elhagyott szegény árvák nevében kérjük e nemes czélt akár a legcsekélyebb összegű adománynyal is elömozditani, mely adomány a menliáz kiadandó évkönyvében, a hírlap okban és az alább nevezett pénzintézet által egyenként nyugtáztatni fog. E végett kérjük, hogy a nevek olvashatóan írassanak.

A kegyes adományokat az ide csatolt gyüjtőivvel 1892. évi január hó 31-ig megküldeni kérjük, leg- czélszerübben a mellékelt postautalványon a ,,Magyar országos központi takarékpénztár“ czimére (Budapesten,

IV., Deák Ferencz-utcza 7 sz.), mely intézet a pénz kezelését, tekintve a nemes czélt, átvenni szives volt. Az egylet elnökségének megbízásából: Bischitz Dávidné, Brankovics György, dr. Déri Ernő, dr. Erőss S. Fáik Zsigmond lovag, dr. Faragó Gyula, Fenyvessy Ferencz orszg. gy. képv. Gerióczy Károly kir. tanácsos, Gerő Viktor tanár, dr. Grósz Sándor, Grüner Dávid, Horthy Józsefné, Jakabífy Istvánná, dr. Kiss József, Királyi Pál orszg. gy. képv. Kohányi Samuel tanár, dr. Murányi Ármin, dr. Mezey Lajos, dr. Mangold Henrik, Oldal János igazgató, dr. Őrmay Józsefné, Barátosi Porzsolt Gyula, Radocza János orszg. gy. képv. Schönfeld Hermanné, dr. Schwartz Gyula, dr. Singer Mihály, Sterk Sándor épitész, Szászy László kúriai biró.

Magyar szellemi élet.

— Fővárosi levél. —

Barnumról, a reklámnak és a szellemes humbugnak nemrégiben elhunyt királyáról kering az a jellemző mondás, hogy minden dolgot csak annyira becsült, a mennyi lármát lehetett vele ütni. A legzseniálisabb találmány, furcsaság, talentum, színpadi, czirkuszi, művészeti, ekvilibristikai „különlegesség“, egy szóval minden, a mi nem a hétköznapiság selejtes kövekkel kiszott e föllépés, de a barna ifjú érezte, hogy joga van hozzá.

— Jenő ! — engesztelő őt Dénes szelíden, — de a nemes barát ölelő karját a fölháborodott férfi durván lökte el magától.

Nem láttak mást, csakhogy egymást kölcsönösen megcsalták; nem voltak többé barátok, mert a kölcsönös szeretet melege kihűlt egy harmadik iránti szerelem által. Az egykori jóbarátok ott álltak egymással szemközt, készek kardot rántani a régi szövetség szentsége ellen.

Egy ideig a gyűlölet szó vitában nyert kifejezést, de Jenő haragja minden nemesebb érzést elölt szivében és megfeledkezve rohant ellenére, hogy egy ütésével megsemmisítse.

Mariska kétségbeesetten lépett a dulakodók közé, hiszen annyira fájt neki Dénest csüggedve látni. E pillanatban egy hatalmas ököl emelkedett a magasba és mint egy villámütésre, aléltan dőlt Mariska Dénes karjaiba.

A szép leány piros orczája elsáppadt; oly gyászosan nézett ki és még az öntudatlan állapotban is szelíd mosoly honolt örökké viruló ajkain.

Halotti csend lett . . .

Jenő érezte, hogy ő a vétkes; és mégis Dénes nemesen boszulta meg magát; hagyta kínlódni a lelkiismeret furdalása között, anélkül, hogy csak egy szót is szólt volna. Jenő búskomoran távozott, de midőn a kis ablak alatt elhaladt még egyszer megállt, hogy egy némaintéssel vegyen búcsút a laktól, a melyben any- nyiszor merült boldog ábrándjaiba.

■*

* *

Napok múltak el és ez álom nem volt egyéb, mint előképe a rettentő jövőnek, mely a barna ifjút csaknem megfosztotta mindentől, még attól is, a kit eddig szerethetett volna. Azt hitte, hogy mindent elfeledett, hogy a múlt közömbös előtte, azt hitte, hogy már nem szeret, pedig egy pillanat olykor a leányra boldoggá teszi és titkos epedéseiben gyakran elzokogja:

„Oly csillagok vagyunk, mik egymást kergetik.*

rakott országútján járt unalmas hindosztáni czammo- gással, valamiképen a sivatag széles patájú hajója, a teve, — hanem magasabb régiók felé követelt magának természetes jogokat, mint a béreznek szabad madara, a sas, — előbb a mindenható reklám érzékeny mérlegére állíttatott s csak azután becsültetett föl pénzértékre.

A praktikus reklámkirály a kénytelenséggel indokolta eljárását s ezt a védelmet akczeptálni és követni kell. A levegőben bukfenczező modern jelszavak — valóságok. Frázisnak tekintik őket elvileg önök is, én is, de csak addig valamennyien, a mig a gyakorlattal' kerülünk szembe. Abban a pillanatban, a midőn egyik vagy másik dolognak gyakorlati kiviteléről van szó, eltűnik a jelszavak elvi jellege s helyökbe kerül — Barnurn hires princzipiuma a nagy dobról, a lármáról és a kénytelenségről, a melyet az ezer irányba foglalkoztatott közönséggel szemben az egyes ember semmiféle körülmények között nem kerülhet ki. Könnyű dolog ezt indokolni nagyon s talán fölösleges is?

A szélrózsa szerepe manap a közönségé. A figyelem nem is ezer, hanem százezer irányba forgácsolódik szét. Semmire sincsen elegendő érkezésünk. A pont 8 óra 20 perczkor jelentkező érdekesség 8 óra 25 percz- kor egy másik érdekességnek kell, hogy helyet adjon s ez 8 óra 40 perczkor egy harmadiknak, egy negyediknek, egy ötödiknek . . . Igazi tarantella! S komikus főleg a figyelemnek e lázas tánczában az, hogy a 9 óra 5 perczkor felbukkanó hatodik számú érdekesség rövid birkózás után a feledékenység sötét párázatába pofozza bele összes megelőző riválisait, maga maradván diadalmas elsőbbségben addig, a mig 9 óra 15 perczkor egy _ még izmosabb legény öklének csapása alatt ő maga is legyőzött versenytársai mellé szédül.

Ily körülmények között nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat az eszközöket, a melyek a közönség érdeklődését legalább tiz perczig foglalkoztatják. Szerény kívánság. Tiz perez fele húsznak, kétszerese a mindennek, négyszerese a semminek. A semmit sok- szorozom meg tehát voltakepen, a midőn tiz perczet ajánlok barátságos figyelembe arra, hogy tudomásul vegyék azt, a mit az Igmándi Mihály adtai szerkesztett „Magyar Szellemi Életu czimű díszmunkáról — nem mondok el. Ez volna ime, a semmi négyszerese, de indokolni lehet azzal, hogy nem abban volna tulajdonképen a jóindulatú furfang, a mit elmondanék, hanem abban, a mit szándékosan nem mondok el: ezzel akarván az önök figyelmét tiz perezre részemre hódítani s érdeklődést provokálni ugyan egyszerre a Magyar Szellemi Élet iránt is. Azok persze azt fogják mondani, hogy a szándéknak ily őszinte dobra ütése nem talál bele a repülő század általános rafinement- jába, a mely a facsaros utaknak, félrevezetésnek, ügyes porhintésnek és az elburkolt, őszinte álarezba bujt reklámverésnek nyújtja oda rendszerint a győzelmi pálmát.

Ez azonban nem tesz semmit

Kijelentem nyíltan és lavirozás nélkül a subtilis hazugságok tágas vizei felé, hogy ennek a szép könyvnek, a melyben hatvan érdemes tagja a magyar szellemi életnek van együtt, hogy az olvasónak élvezetet és gyönyörűséget szerezzenek: becsületes reklámot akartam csinálni, a midőn ennek a kis czikknek a megírásához hozzáfogtam. Jókai Mór, Pulszky Ferencz, Dóczy Lajos, Fáik Miksa, Mikszáth Kálmán, Gyarmathy Zsigáné, Feszty Árpád, Benczúr Gyula, Eisenhut, Ilorovitz, Bihari, Strobl Alajos, Zala György, Blaháné, Pálmay Ilka, Vizváry Gyula, Fáy Szeréna, P. Márkus Emilia, Hunyadi Margit, Veigelsberg, Be- niczkyné, B. Le?ike, Feleki Miklós, Evva, Hóna József, Munkácsy Mihály, Zichy stb. valamennyien arczképpel, facsimilével s élvezetes, szépen megirt czikkel szerepelnek, a melyet kizárólag e pompás diszmű számára Írtak.

A reklamcsinálásról öt pereznyi gondolkozás után azonban lemondottam. Hiába szorongatott a mű zseniális szerkesztője, hogy kérem alássan igy, meg amúgy ... Nem uram, kérem alássan, nem irok én önnek egyetlen betűnyi reklámot sem. S önök szívesek lesznek belátni, hogy nem neki vagyon igazsága, hanem nekem. Kiről írjak? Munkácsyról, Fáikról, Benczúrról, Blaháné- ról, Eisenhutról — vagy talán épen Jókai Mórról, a ki ugy-e bizony legjobban reá szorult egy kis barátságos — vállveregetésre azért, hogy nagyot nőjjön és az isten éltesse minékünk továbbra is?

Mindent nagy gyönyörűséggel olvastam el, a mit ebbe a könyvbe Írtak — arról azonban, hogy én fedezzem fel őket a magyar közönség számára — szives beleegyezésükkel — le kell, hogy nagyeszű archaeolo- gusunk, Pulszky Ferencz javára mondjak, a ki azonban nyilván szintén le fogja tenni azt a mandátumot s kétséges, hogy átveszi-e valaki abban a fényes társaságban, a mely a „Magyar Szellemi Élet11 szalonjában adott egymásnak találkozót.

Nagyon mulatságos barnumizmus volna Jókait fölfedezni például, vagy Munkácsy Mihályt, — reklámkirály azonban meghalt s nem végrendelkezett olyan irányban is, hogy hatalmas eredményekkel járó „forrásai“ közül a bolondokat is követni kell . . .

Szerezzék meg önök ezt az igazán értékes könyvet és olvassák el — ez a legegyszerűbb. Attól aztán, a ki csalódva találná letenni, szívesen elfogadom a szeretetre méltó neheztelést azért, hogy ez a hatvan- tagú előkelő társaság felültette. Legyen szabad azonban előre kijelentenem, hogy ennél az ajánlatnál én semmit sem koczkáztatok.

Budapest, 1891. október. ., .;

Abonyi Árpád.

Városi és vidéki hírek.

— Kérelem. Azon tisztelt előfizetőinket, kik előfizetéseikkel hátralékban vannak tisztelettel felkérjük, miszerint hátralékaikat mielőbb kiegyenlíteni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldésében tenakadás történjék.