Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1891-10-11 / 41. szám

HI,OI<'I%KTÍ<:ki ,4ßS&: negyed évre H (VI. Icr. hií/.ho’/ hordással vagy postai szétküldéssel.

Egyes szám ára: Icr.

Kapható: KISS EHNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossulh-tér (Gyürlcy ház.)

ttIfi HiHNXTUNK<.; KS Ei I A BBSHfi fi V ITA B.:

Vácz, Gasparik-ulcea 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk vissza..

Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el.

II BBS IMIT BIS IIU :

jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesitt.elnek.

i\ y i 9 1-1 v «•: sora............................

..............................110 kr.

Bélyegilleték minden beiktatásnál 150 kr.

Végeredmények.

Aki azon a poros, rosszul csonkol!, jegenyefák által szegélyzett országúton, mely városunk keleti halárából Nográdmegyébe vezet, gyakrabban megfordult, óhatatlan, hogy többször ne találkozott légyen egy magas, erős csőn [ kiépítésű, szikár aggastyán alakkal, ki az év minden szakában, hol gyalog, hol gabonás kocsikon, hol hi utón a mint épen az alkalmatosság magával hozta, ezen az országúton Váczra szokott tartani. Ezer alkalom közöl csak egyszer jar-kel ő a maga ügyében.

A többi 999 Ízben községe vagy polgártársainak általa véleményezett jobb léte vezeti őt Váczra. Említenem sem szükséges, e lap minden olvasója, a város alsó részének minden lakosa tudja és ösmeri, hogy az általam jelzett egyéniség nem lehet más mint Kozáky Dániel.

E nemes emberbarát, kinek gyermekévei Kossuth Lajos nagy hazánkfiával játszanak egybe, több mint félszázada közel hat évtized óta töri csontját azon, hogy községének mostoha kezektől vezetett polgárainak jobb létén valamit lendítsen.

A szőlők bőved idején hányszor láttuk szegény Dani bátyánkat a városi uzsorások kapuja előtt ácsorogni. Sokan azon hitben mosolyogtak fölötte, hogy az ő kapezája szorul; holott 30 — vagy 40 gazda ott várta őt a Curia vendéglőben, kiknek számára maga vett fel drága kamatra pénzeket, hogy az illetők szőlőjüket beköttethessék vagy bekapáltathassák. Vagy tiz esztendeig meg azért szaladgált, hogy a penczi

meg rádi szőlősgazdák felette terhes dézsma- váltsági Kötelezettségein könnyítsen. Sorba kilincselte az excellentiás kormányféríiakat., a nem excellentiás képviselőket, ott kopogtatott a királyi táblai, kúriai birák aj tain zörgetett alkalmas és alkalmatlan időkben; a végeredmény az lett, hogy szegény pencziek, rádiak fizettek, mint a köles.

Másik tiz esztendeig meg azon eszme hozta lelkesedésbe, hogy Penczet meg a szomszédos községeket Nógrádmegyéből ki kell kebelezni és beigtatni Pestvármegye keretébe, mert szerinte a szegény pencziek azért koldusodnak el, hogy minden kicsi dologért adóilleték igazságszolgáltatás és közigazgatási ügyben folyton-folyva Balassa-Gyarmatra kell nekik szaladgálni, ami nekik rengeteg idővesztésbe és temérdek költségbe kerül. Már pedig az idő is pénz, a költség is pénz, szerinte e kétféle megtakarított pénzből kellene Nógrádmegye déli községeinek 1 megvagyonosodnia.

Hogy e gyakorlati indokokon alapuló eszmét keresztül kergesse, kifundálta Szeged vármegyének szükséges voltát, ha egyébért nem, j Szeged jóvoltáért, remélve, hogy Szegedvármegye | felállításával egy jó darabot kerekítenének ki Pestvármegyéből, melynek recompensatioja fejében mulhathan szükségnek bizonyulna be, hogy Nógrád délvidéki községei, melyeknek ke- 1 reskedelmi piacza különben is Vácz, Pestmegyébe kebeleztessenek be. Tiz évi lótás-futásnak, költekezésnek, ajándékozásnak az lett a végeredménye, hogy Pesten kinevették, Váczon megmosolyogták; a gyarmatiak meg épen dorongot emeltek ellene, úgy, hogy utoljára is kénytelen volt ezen eszméjét, mely neki annyi ellenséget és oly sok keserűséget szerzett, végkép elejteni és a latin költővel felkiáltani: oleum et operám perdidi.

Most meg már valami újabb liz év óta a pihenni nem tudó nemes aggastyán azon töri a fejét, hogy ha már közigazgatásilag nem is kivihető, legalább igazságszolgáltatásilag csatol- tassanak a dél nógrádi községek a váczi járásbíróság területéhez. Ebben az ügyben aztán folytak is barátságos conferentiák a vácziak és a nógrádiak között. Az ügy azonban nemcsak nem mozdult semmit is előre, hanem éppen egy iménti alkalommal, mikor egy váczi illetőségű fiatal ember lett penczi orvossá megválasztva, saját hivatalos hatósága azt kötötte lelkére, hogy ne Vácz felé gravitáljon, hanem váljék testestül lelkeslül nógrádivá, ami más szóval annyit tesz, hogy Nógrádmegyéből egy talpalatnyi földet sem szabad semmiféle tekintetben Vaczhoz, vagy Pestmegyéhez csatolni.

Valami másfél éve meg arra a gondolatra virradt Pencz nyughatatlan férfia, hogy egy Vácz és Hatvan közt kiépítendő vasútnak irányát Penczen keresztül vezesse Hatvan felé. Ebből a törekvésekből sem lesz semmi; akár mérget vehetünk rá.

Sokkal jobban tiszteljük és szeretjük Kozáky Dániel bátyánkat, minthogy neki egyetlen keserű lapdacsot is óhajtanánk beadni, de azt mégis kénytelenek vagyunk konstatálni, hogy közel 60 éves fáradhatlan, önzetlen és nagy áldozatokkal kapcsolatos munkásságának nemcsak egy hajÄ „Váczi Közlöny“ tárczája.

Az én regényem!

Irta : IsZiss Ella,.

Ott kezdődik egy borongós októberi reggelen, lenn a dércsipette sárguló levelű kertben, ahol egy hatalmas élkéseit verbénák, egypár satnyult thea rózsa, floksz s más eféle közönséges egyszerű, de előttem épp azért igen kedves virágokból kötött csokorral a kezemben, futkározok egy elszabadult csirke után a virágágyak körül; segítve szoknyámmal s rombadült antik kalapommal hessegetni a szakácsnénak, aki elég ügyetlen volt elszalajtani véráldozatra Ítélt kövér rabját a megsemmisítés percze előtt; tán szánalomból tette a szerencsétlen, pedig tudhatná, hogy bácsinál még árnyékára sem számíthat a szánalomnak, ha meglátja mit cselekedett. Oh mily kegyetlen ember is az a bácsi !

Éppen azon töprenkedem a vcrbenás ágy körül őrülten fandangpzva, miközben a távolból egy mások állal aligha ismert szótár válogatott káromkodásai csengnek a fülemben, hogy már most bácsi mit fog csinálni Bori nénivel ha megtudja, hogy a csirkét eleresztette. A hátán fog-e föl alá chassé marchezni, a hajánál fogva akaszlja-e az első akácza fiira, vagy pedig egyenesen a csontjait zúzza össze, midőn a ház felül a legszőkébbik öcsém, (mert van egy fél Luezat) hangját hallom kiáltani: Dóra, Dóra, jer hamar, a macska elvitte a kanáridat.

Szent Isten! jól hallottam-e? Mint őrült kapom kalapomat, a virágbokrétát messze elszórom a levegőbe, s lélegzet nélkül rohanok föl szobámba.

A lépcsőkön összeütődöm Miklóssal és Tivadarral, (szintén öcséim közé tartoznak) amint nádpálczá- val és kalappal a kezeikben, szenvedélyesen űzik az nagy tarka foltos kandúrt, ki eszeveszetten fut alá a lépcsőkön.

Majd hogy orra nem bukunk, amint valamenyien egymásba iitődünk.

Szobámba érve azonnal a szemembe ötlik, mini a fekete belük közé pirossal Írott felkiáltó jel, a sárga drótk.alilka nyilotl ajtaja.

Olyan szomorúan csüng ott a virágos, fehér füg- gönyös ablakban, ahonnan messze kilátni a rétekre s az erdőaljra, mint egy kis koporsó.

Még csinos kis vergődő lakosa aranyszínű tolláit nem fútta le a szél a léczck közül s az őszintén önzetlenül szeretett kicsi jószág ott fekszik munkakosaramon ; összezúzva, halva.

Szenvedélyes kétségbe esett zokogásba török ki, amint kezeimbe fogom halott kedvenczemet; tán Rómeó sem siratta fájóbb szívvel Júliáját, mikor a koporsóban megpillantotta, mint én ezt a kicsiny, éllettelen, hideg tetemet.

Istenem, Istenem ! kiáltom ; könyáztatta arezomhoz szorítva, hát mért kellett neked ilyen gyászos véget érned, egyetlen szerelmem ! Aranyszínű kis dallos barátom, mért nem halhatok meg én is veled, semhogy igy kelljen téged látnom; nyisd ki aranyos kis sze- mecskédet, énekelj szivem még egyszer, csak még

1 egyetlen egyszer. Oh milyen nyomorult egy teremtés vagyok; mindenki clhágy akit szerettem, aki szeretett.

Mama a szelíd, angyalszivü, kedves, jó mama, ki most ott pihen a családi sírbolt hűs repkényfogta árnyában ; a szép, szőke hajú, jó kis Mariska, egyetlen barátnőm, akit épp most egy éve ragadott el tőlem a gyilkos difteritis; azután eszembe jut az akáczos aljában hosszan el nyúl lőtt miniatűr kis temető, aminek keservesen gyászolt halottjai a bodros fehér szőrű jó kis pines, a félszemü papagáj, a saját nevelésű fekete rigó, a szolid kis tengeri nyúl, mine), mind ilyen nagy szomorúságot okoztak szegény szivemnek a haláluk által, mint most a mamii.

Amint tőrjárta szivem bús elegiáit zokogom kicsiny : halottam fölött, egyszer csak a jól ismert ruganyos ! léptek ütik meg füleim hallóérzékeit amint ablakom alatt elhaladnak. Azután meg fölcsendül rá nyomban ' egy erős bassus férfihang, amelyik azt kérdi öcséim valamelyikétől: mit csinál Dóra? Picsog, felel'fiúi nevetséges komolysággal, s tovább fut a macska után.

Minthogy kidörzsölt vörös szemeimmel, a sírástól trombitává dagadt orrommal csúnyábbnak és nyomorultabbnak képzelem magamat, mint valaha, éppen azon igyekszem, hogy a folyosóra kiszökve elmeneküljek a dada szobája felé és megkérjem, tagadjon el, hogy

itthon vagyok, sajnos elég későn érve a folyosóra, hogy éppen összeütődjem vele, amint szobám felé tart.

Dóra, Dóra! kiáltja pillanat alatt mellettem állva s kezeimet kezeibe fogva ne fusson el elülem Dórácska, hiszen már úgy is megláttam? Miért sir kicsike, mondja megkerülve igyekezvén arezomba nézni, amit tőlem telhetőleg elforgatok elüle.

Ereszszen el! kiáltom lábaimmal daczosan toppantva, s kezeimet igyekszem erős barna kezeiből kiszabadítani.

Ereszszen el . . . nem akarok — s ismét, zokogásba török ki.

Nem addig, mondja Bcrnát, s meglepetve nézek föl arczába elfeledkezve kisirt fizimiskámról, mert szava olyan fájdalmas szelídséggel cseng fülembe, mintha neki is lenne egy elsiratni való halott kanári madara, nem addig, amig meg nem mondja miért sir.

Tán uj ruhái valamelyikét szakította el, — elmosolyodom a gondolatra, (mintha bizony a bácsi tuczat számra csináltatná nekem az uj ruhákat), vagy pedig kedvencz virágja hullott le az éjszaka, vagy pláne reggelijét vitte el a bácsi pakosztos kutyája. Istenem! kicsiny, — mily boldog maga, hogy még csak ilyen gyerekes dolgok azok, amit szivén sebet ütve az élet árnyoldalait engedik sejtetni vele.

Oh nem, mondom, büszke sötét szemei középiézve, sokkal komolyabb dolog az, a mi miatt most sírok. A macska megfojtotta a mamiit s a mint eszembe jut hideg kis élettelen teste, ismét elfog a zokogás, olyan viharosan, olyan hatalmasan, hogy Bernát ijedten kap kezeim után.

Az Istenért gyermek, lehetséges-e ennyire sírni egy kis madár után; ugyan, ugyan, bizony nevetségessé teszi magát; hát nincs-e még elég madár a világon, a mivel vigasztalja magát. No várjon kicsiny, majd átküldőin magának a szép barka tollú papagájomat, — de hát szűnjön meg már sírni.

Átküldi, kiáltom fejemet fölemelve; igazán átküldi, csakhogy, teszem utána szomorúan, őt sohasem leszek képes úgy szeretni, mint a hogy a mandit szerettem.

Csak hallotta volna, dicsérem, milyen szépen tudott énekelni; a Rákóezi-induló első versét oly tisztán kifütyülte, mint akár maga, azután a kezemből hogy megette a magot, hogy csípetté a számból a ezukrot