Váczi Közlöny, 1891 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1891-08-30 / 35. szám

XIII. évfolyam. 35. szám. Vácz, 1891. augusztus 30)

líLŐl

Kapható :

I5EETÉSI Ált A: negyed évre I fit 50 kr.

házhoz hordással vagy postai szétküldéssel.

Egyes szám ára: lO kr.

KISS ERNYEI ANTÓNIÁNÁL Kossuth-tér (Gyürky ház.)

Sr E It IÁ EN3KTÖSÉO ÉS ii I A 1>Ó IB IA AT A 1,:

Vácz, Gasparik-utcza 12. sz. alatt (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők). Kéziratokat nem adunk vis&za.

JBérmentetlen leveleket nem fogadunk el.

IIIItl>r/rÉSldU :

jutányosán eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesittetnek.

IV y i I 1-1 0 r : sora

...........................................................SO kr

Bélyegilleték minden beiktatásnál 30 kr.

Pár szó az iskolai év kezdetén.

Minthogy több alkalommal — különösen pedig az év végén — hallottunk keserű kitakarásokat a tanárok eljárása ellen, engedjék meg, hogy e dologra vonatkozólag egy rövidke megjegyzést tehessek.

Hogy mi az iskola s mily szerepre van hivatva, azt fölösleges emlitenem, mert hiszen ezt tudnia kell mindenkinek, a kit csak egy kevéssé érdekel az iskola szent ügye. S igy tudni fogja azt is, hogy nem elégséges a léleküdvösségre, ha a gyermek pusztán csak iskolába jár s kizárólag csak tanárainak felügyelete alatt áll.

Jól tudjuk azt ugyanis, hogy korunk minden tekintetben halad s ma már annyi rosszat tud egy tiz esztendős gyermek, a miről pár tizeddel ezelőtt a hasonló korú gyermekeknek még csak fogalmuk sem volt. S épen ezért kétszeresnek kell lenni a munkának is, mely arra van hivatva, hogy a tiszta búzát a konkolytól megtisztítsa. Kétszeres lesz pedig akkor, ha a tanárral karöltve munkálkodnak azok is, kiknek leginkább érdekükben áll, hogy gyermekeik hasznos tagjai lehessenek a társadalomnak. Tehát nem elégséges, ha egyesek összetett kézzel szemlélik, mint izzad a szegény tanító, mert ez meddő munka lesz s eredményre nem vezet soha. Oda jutunk, hogy ami szépet és jót az iskolában megtanult, nem fogja értékesíthetni sohasem, hanem elhagyva az iskola küszöbét, még azt a csekély kis himport is lerázza magáról, mely talán jövő boldogulását megédesíthette volna. Sokan elka- nászodnak s lesz belőlük közönséges proletár — járda koptató.

S miért van ez igy?

ltjaink egy igen nagy része vidékről kerül

Ä „Váczi Közlöny“ tárczája.

A nevelő úr első föllépése.

— Beszélyke. —

Ott ült kis szobájában, fejét kezére támasztva. A nap már lenyugodott s az égbolt sötét ultramarinján föltűntek az égi mécsek, kezdetben alig pislogva, aztán mind jobban ragyogva s biztató szemmel tekintve az ifjúra, ki jelent feledve, fájó vágygyal kutatott a múltban . . .

S megjelentek előtte a régi képek: a kis lak, benne nyugalom és szerénység . . . halvány borús arcz, mely csak akkor derült ki, ha őt nézte. A halvány arcz egyszer még halványabb lett s szemének csillagai többé nem fénylettek . . . s jöttek közönyös emberek, hosszú fatákolmányt czipelve s zúgott a harang, tompán dübörgött a föld . . . s eljött az ősz pap, megfogta kezét s vitte őt haza, magához. Látta magát az iskolatársak közepette, hallotta tanárai buzdító dicséretét, érezte a társak irigy tekintetét . . . aztán egyszer az öreg pap is elköltözött oda, honnan nincs visszatérés . . . s ő helyet kapott nagyságos Hétfalusy Töhötöm úrnál, mint nevelő, mint rabszolga . . .

Ha kérdezte volna valaki, mi az uralkodó vélemény a nagyságos úrról, azt hallja: derék hazafi, több hazai intézet pártfogója, erkölcsnemesitő intézetek tagja stb., s ha netalán egy rágalmazóra — ilyenek fájdalom mindig vannak — akadt volna, kinek véleménye szerint a nagyságos úr szívtelen, szegények nyomor- gatója, cselédek hóhéra stb., akkor siessünk eszünkbe hozni, hogy nincs nap folt nélkül s méltatlankodva kérdhetjük tőle, nem magasztosabb-e nagy tömegek előtt a haza javát az „átkos kormány“ ellen védelmezve szónokolni, mint szegényekkel s nyomorultakkal vesződni, mi egészen közönséges, kis emberek dolga,

hozzánk, a mi magában véve épen nem volna . hiba, mert hiszen nagyon szép dolog a tanulni vágyás. De az már aztán óriási baj ám, mikor kiviszik a gyermek piaczra s alkudoznak az ő gyenge bőrére s utoljára is azé lesz, a ki legnyájasabban tudott beszélni s legolcsóbbért felfogadta.

Itt rejlik a főhiba. — Vannak t. i., akik tisztán a diáktartásból tartják tön magukat s ez épen nem szégyenletes, sőt nemes hivatás, mert hiszen nevelésre szánják el magukat s igy a hazának nagy szolgálatokat tehetnek. Azonban épen erről feledkeznek meg nagyon sokan. Vannak u. i. a kik mindenkép kedveznek a gyermekeknek, csakhogy a rossz miatt panaszra ne fakadjanak s helyüket el ne hagyják. Elmehetnek csavarogni; van kapu kulcsuk s akkor térnek haza, mikor nekik tetszik ; betérhetnek bármelyik korcsmába, hiszen egyik másik már nagy legény s épenséggel nem árt a szerencsétlennek, ha egy kis borocskát megiszik (?). A vendéglős vagy korcsra áros meg épenséggel nem törődik azzal, hogy ki mulat nála, mert neki az a mestersége s egyformán mér bárkinek is. Nos? Lassan bekövetkezik az aratás ideje. Egyik rossz kalkulus a másikat éri; s vájjon ki az oka mindennek? A tanár, az a rossz ember, aki csak arra törekszik, hogy azok a jó fiúk (?) minél nagyobb számmal bukjanak s a szegény szülőknek minél több keserűséget okozzanak (?). — Bizony ez szörnyű meglepetés annyival is inkább, mért a gazda kosztosa referádája alapján annyi jól összeír a szegény vidéki szülőknek, hogy azoknak eszükbe sem jut csak egy szóval is tudakozódni ott, hol a legilletékesebbek arra, hogy fölvilágositással szolgáljanak a gyermekek előmenetelét illetőleg. Pedig ha valahol igen, úgy nálunk van az rendén, hogy úgy a szülők, mint a kosziadók kétkik szónokolni nem tudnak s a hazaűságot végkép rosszul értelmezik.

Ő nagysága méltó párja volt a nagy hazafinak. Szintén élén állott több kisdednöveldének, óvodaegyesületnek stb., s amikor a többi fdiszteus ebédelt, vacsoráit, akkor nála diener és souper volt. Rossz nyelvek ugyan azt állítják, hogy volt idő, mikor kezecskéi a húsvágástól s szája a vevőkkel való veszekedéstől nem volt idegen. De ha ebben volna is valami igaz — mit elhinni senkinek sem tanácsolunk — akkor, az egykori foglalkozásból egy kis testességén kívül egyéb nem maradván, a világ megszólását azzal hallgattathatjuk el, hogy szebb és jobb hentesnéből ő nagyságává lenni, mint fordítva, mely argumentum inig egyrészről ép oly találó, mint vigasztaló, másrészt alkalmas lehet arra, hogy ő nagysága kegyeibe magunkat bevegyük, mire nagy súlyt kell fektetnünk, az ő fején lévén a kalap, mely virágos kifejezés annyit jelent, hogy ő volt az „úr“ a háznál.

Igen a nagyságos úr papucs alatt volt, mint mondani szokták s a bánásmódot, melyben első nejét, egy csendes, szelíd természetű nőt, részesítette, kamatostul fizette vissza neki ő nagysága — oly hírek, melyekért kezességet nem vállalunk! Ő nagysága parancsolt mindent, rendezett, tett-vett, szedett-vetett, szedte-vet- tézett, sőt — ismét nem magunk szólunk — keze, mely bizonyos alkalmakkor oly előkelőén tartotta a lorgnettet, olykor rgen is kézzel, sőt arczczal fogható módon tudatta bizonyos cselédekkel, hogy a türelemnek is van határa, mely axióma becsületére válik ő nagyságának s a canaille — szolganéppel szemben akaratuk érvényesítésére több rendbeli ő nagyságáknak hasznos eszközül szolgálhat.

Az előbb azt mondtuk, hogy ő nagysága az úr a háznál. Tévedés volt, miért bocsánatot kérünk; volt nála még nagyobb hatalom is. Ez pedig a kis Tökölöm volt, kinek tehetségei oly szépen fejledeztek, hogy atyja szülői gyönyörrel nem egyszer dicsekedett, vele, hogy „különb lesz nála,“ mely nyilatkozat egy részt nagyszeres buzgósággal legyenek segélyére a sze- I gény tanárnak, mert e kis városhoz arányitva nagyon sok az a mulatóhely, a hol a diákság egész éjeket kényelmesen átdorbézolhat a nélkül, hogy a félelemnek csak az árnyéka is meglepné őket. — Itt kell tehát a kettős őrállás, mert hiszen az a tanár nem lehet rendőr, a ki korbácscsal kezében korcsmáról-korcsmára járjon s onnan mint valami ördögűző kergesse ki a fiatal lumpokat. Arra valók a szülők és kosztadók, hogy a mitől az iskolában óvjuk a fiatalságot, azok odahaza a legnagyobb szigorúsággal őrködjenek a fölölt, nehogy az elvetett jó mag rossz gyümölcsöket teremjen. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha első sorban a vidéki szülők olyan helyet keresnek gyermekeik számára, a hol szigorú kezekkel vezetik őket, s fontos ok nélkül még csak azt sem engedik meg, hogy a várost nagyobb távolságra elhagyják. Tehát ne a vasúti állomásnál őrt állókkal álljanak alkuba, hanem tudakozódjanak az illetékes körökben, s azok bizonyára ismerik annyira a várost, hogy e tekintetben bő tanácscsal szolgálhatnak. Meri aki örömét leli abban, hogy a vidékiek gyermekeit nevelésbe elfogadja, az bizonyára bejelenti azt akár az igazgatónál, akár a tanári karnál, a ki azt megbírálja, s ha alkalmasnak véli e fontos föladatra, úgy mindenesetre neki juttatja az első részt.

Ne keressük tehát azt a nagyon olcsó helyet, a hol 6—7 gyermek össze van zsúfolva minden föl ügyelet nélkül, mert ott nemcsak tisztaság és rend nem uralkodhatik, de e mellett igen sok esetben a különféle betegségek és az erkölcstelenségek sokféle nemei lepik meg a szegény gyermeket. Egyik rossz elrontja a másikat, s lassan odajutunk, hogy egy egész osztály meg van mételyezve. S ha kérdezzük,

ságos Hétfalusy úr szerénységéről tesz bizonyságot, — mit hangsúlyozni a haza körül való érdemei daczára vagy épen ezért soha sem mulaszt el, — másrészt kedvező világításban tünteti föl a reményteljes csemetét, ki ugyan, egy volt nevelője állítása szerint, nem leen- dett azon szerencsés helyzetben, hogy a puskaport föltalálja, mit azonban, erre nézve kissé későn születvén, tőle rossz néven nem is vehetünk. Hogy a könyveket, melyekből tanulnia kellett volna, e helyett lábával ta- podta s a nevelők intésére korához illő méltósággal tudatta velük, hogy ő „úrnak született,“ hogy alárendeltjeit — t. i. az egész házat — napestig zaklatni meg nem szűnt, ezen s hasonló körülmények elejétől valószínűvé tették, hogy „a vér nem válik vízzé“ s hogy az elv: „az úr pokolban is úr“, melyet Hétfalusy úr családi s bizalmas körökben sokszor hangoztatott, kedves fia zsenge kebelében jó humusra talált s egykoron busás termést hozni Ígérkezett.

Még egy tagjával kell megismerkednünk e nagyságos családnak. Utoljára hagytuk, mivel ő vétette észre magát legkevésbbé a családban; ezen kívül épen nem érdemelte meg, hogy a család tagja legyen; nem pedig azért, mivel viselkedésével nagyságos szüleit, közelebbről pedig ő nagyságát egészen kétségbe ejtette. Eliz kisasszony — igy hívták, — egy nefelejts szemű szőke gyermek, igen plebejusi hajlamokkal volt megverve a sors által. Az első benyomásokat, édes anyja emlékét, oly hűséggel őrizte, hogy ő nagyságának, második anyjának, sokszor adott alkalmat a „gyermekek hálátlansága“ fölött panaszkodni. Szerénysége inkább illett volna bárkihez, mint egy családjából való hölgyhöz, ki az ő korában már hálózik s férfiszivekből készít magának hekatombét. Az estélyeken oly hideg közönynyel jelent meg, hogy nagyságos mamájának — jó hanghoz szokott hölgyhöz illően — legtöbbször sikerült migrainbe esnie. A szolid csendes hang pedig, melyet a cseléd néppel szemben használt, épen vérlá- ziló voll, noha nem valószínű, hogy e véleményt az érdekelt fél is táplálta, sőt ennek annyira ínyére volt,