Váczi Közlöny, 1889 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1889-06-23 / 25. szám
IdlolizelAwi iírji: évnegyedre ..................................1 frt 50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára: 10 kr. Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület.) Hirdetések: Nyilt-tér: a legolcsóbban eszközöltetnek sora...................................30 kr s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték ményben részesülnek. minden beiktatásnál . 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők) Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. — Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Úrnapja. Az úrnapi körmenet egyike a kalb, egyház legszebb ünnepeinek, hol magasztos kifejezést nyer az imádás és tisztelet, a diadal és hódolat egyaránt. Oly ünnep az, melyen az egyház kilépve a templom felavatott szentélyéből, szentélylyé avatja az egész községet, melynek utczáin öröm-ünnepet tart, az isteni szeretet és mennyei szövetség örök ünnepét, melyen együtt van füveivel maga az Úr, kisérve a hivek seregének hódolatteljes imádásától. Ezen ünnepen valósul meg, hogy hajoljon meg minden térd az Űr előtt, s porba hullva imádja Öt. Oly ünnep, melyen az egyház isteni jegyesét ünnepli, s iránta való hitét, háláját és hódolatát az ég és föld láttára nyilván tanusitja. E magasztos és dicső ünnep minél fényesebb megtartására az idén is megtörténtek az előkészületek. Az idő azonban kedvezőtlen volt. A folytonos esőzés, mely napok óta rendes vendégünk, megakadályozta azt, s csak a székesegyház ben- sejében volt megtartható. Az ünnepélyes szentmisén megyés püspökünk ő excja celebrált, s ő tartotta meg a körmenetet is, szokott fényes segédlettel, nagyszámú közönség jelenlétében. A mai vasárnapon, ha az idő kedvez, az alsó városban tartalik meg szokásos ünnepélyességgel a körmenet, melyet Nesz ve da István, félsz, püspök és nagyprépost ő méltósága fog végezni. Pályaválasztás előtt. Márcsak rövid egy hét választ el azon időponttól, midőn az iskolák kapui ismét be fognak zárulni. Fontos és nagy horderejű fordulópont ez azon tanuló ifjak életében, akik a pályaválasztás kétségbeÄ „Váczi Közlöny“ tárczája. Az élet iskolájából. Igényidet kicsinyre szabjad, Csak úgy lehetsz elégedett; Bár zúgjon a sors vésze rajtad, Erősen állsz, el nem temet. Tanuld meg a nehéz lemondást, Nagyot, nemest csak úgy tehetsz ; Mely sok szívben édes nyomot hagy, Az őrzi meg emlékedet. Jelennek élj, jót téve, gazdag ! Jövőnek is lesz szive rá, Ha társad könnyét folyni hagytad, Nem lesz, mi helyrepótlaná. Szeretni mást, az »én«-t leküzdve : Ez, mit nem ért meg a világ, Első mindig csak önnön üdve S még jó, mellette mást ha lát! Csak ember vagy, nagy bár a fényed, Törékeny, gyarló sáralak ; Ha ezt mindig s mindenben érted, Nagynak csak akkor mondanak. Szeretve lenni jobb a fénynél, Amelyet ád a tisztelet, Mely csak világit s hogyha kérnél, Nem tudna adni meleget. Viz Zoltán. Az utolsó Kis-Kun. Irta: IlXdl és záros Sá/ncLor. (Vége.) Öli kisasszony, hogy mii, akarok én ?! Akarnék I ni nagyol;, do mi vagyok én?.. Semmi,, egy rongy j Jarab. Os;ik azl: akarom mondani, hogy köszönöm, a ' niéri azt mondta az előbb édes atyjának, hogy ne ejtő dilemmája előtt állanak; mert mai napság, midőn a szellemi téren való produkczió annyira aránytalanul áll az ország kulturális kapaczitásával: az életpályák válaszútján eligazodni valóban nem csekély fejtörésre ad okot úgy a józanul gondolkodó szülőknek, mint a t apasztalatlan iíj aknak. Évről évre megújul a sajtó panasza a középtanodák túltümöttsége ellen; de eredménytelenül, mert e kárhozatosan elharapódzott mánia a visszarettentő prae- czedensek és a jövő sivár reményei daczára mindinkább nagyobb dimensiókat ölt. Nem segítettek e bajon sem a tandíjfelemelések, sem a kultuszminisztérium erélyes rendszabályai. . . ; a szülők most is egyedül a tudományos pályákat tekintik a boldogulás Kánahánjának. Hogy e kárhozatos gondolkodásmód hová vezet, azt bővebben fejtegetni szinte fölösleges. Hiszen elszomorító eredményei olyannyira szembeötlők, hogy alig találkozik már egyén, kinek e részben konkrét tapasztalatai nem volnának. A szellemi proletariátus burjánjai évről-évre szélesebb körre terjeszkednek s boldognak érzi magát sok diplomatikus egyén, ha nyomorúságos napidíjak árán menekülhet meg a biztos éhenlialástól. Ez nem puszta frázis, vagy légből kapott állítás, hanem szomorú valóság. A felsőbb bíróságoknál halomszámra heverő folyamodványok e részben eléggé meggyőző bizonyítékokat szolgáltatnak. ily elszomorító jelenségek mellett kötelességünkben áll a válság közelgő perczeiben az áldozatra szánt ifjak érdekében szavunkat ismételten felemelni s a szülőket a higgadt megfontolással párosult elhatározásra figyelmeztetni. Első sorban, mit a pályaválasztás komoly pillanatában mérlegelendőnek tartunk: az anyagi viszonyokkal való számolás volna. A tudomány ugyanis nemcsak szellemi, de jelentékeny anyagi áldozatot is ró az ifjúra. S alig képzelhető kétségbeejtőbb állapot, mint az, midőn az ifjúnak fárasztó tanulmányai mellett az exisztenczia nehéz gondjaival is kell küzdenie. Ily körülmények között a lehetetlenséggel határos, hogy a tanuló kötelességének lelkiismeretesen megfelelhessen ; előbb-utóbb belefárad az anyagi küzdelembe; a rózsás sziliekben képzelt jövő reményeiből kiábrándítja az érettebb gondolkodás, minek eredménye az elkedvetleküldjön el; meg másodszor is azt akarom mondani, hogy köszönöm, a miért azt mondta édes atyja előtt szánva, hogy szegény Jancsi. Ugy-e sajnál?.. Oh sajnáljon meg, szánjon meg kisasszony, és mondja, mondja meg nekem, ha én gazdag lennék. . . vagy... ne mondjon semmit. Ne mondjon. Ez a szív, ez a dobogó szív megrepedne a szótól, mert tudom úgy is, mi lenne válasza. Erzsiké hátrálni kezdett.- Oh kisasszony, ne féljen tőlem. Én vagyok most előtte, ki még önmagam is meg tudnám fojtani egy rossz szóért. Meg még csak azt akarom mondani, harmadszor, hogy én úgy szeretem, hogy csak az a jóságos Isten az egekben tudhatja, más senki, mert szóval nem lehet azt leírni. Ne féljen tőlem. Most meg utolsó mondásom, kérésem, hadd foghassam meg kacsóját. Jaj, Istenem, most vagyok a legboldogabb. Megengedi, hogy megcsókolhassam?.... Óh, most már olyan boldog vagyok, hogy a perezben szeretnék meghalni, legalább elmondhatná valaki, ön, kisasszony, hogy akkor halt meg az a Jancsi, mikor legelőször volt boldog életében. — Most már, engedőimet kérek. Nyugodalmas jó éjszakát. Ment Jancsi szobája felé, Erzsiké meg zavarodásá- ban azt sem tudta, hogy merre megy. Oda ment bizony a kis kertbe. Mi volt ez? . . . Iváprázat ? . . . Vagy mi hát ? . . .. Egy alakot látott egy bokor mellől előlépni. Majd úgy tetszett neki, mintha az megint eltűnt volna. Nem tűnt az el, de ott állt előtte. — Erzsiké !. .. . Nem haragszik meg ?. . . . Nem haragszik, hogy idejöttem?... —- László ! . . . Egy röpke pillanat, s az a két fiatal szív, mely másodszor van csak közel egymáshoz, oil dobog örömtelve, boldogan, a szerelem mámorában egymás mellett. Egyszer látták csak egymást, rövidke ideig voltak akkor is együtt. Nem is beszéltek, csak néhány szól. Es az a fiatal fellángolt a lányért, a. lány a. fiatalért. i nedés, sok esetben a kétségbeesés és elzüllés. S a legjobb esetben, a mit a jobb sorsra érdemes ifjú pro- tekezió utján elérhet, abban áll, hogy elnyer egy nyomorúságos kis hivatalt, mely részére az ön fen tartás küzdelmeinek újabb útját nyitja meg. Az anyagi viszonyok mérlegelése mellett, nem csekélyebb jelentőséggel bir a pályaválasztás döntő perezében az ifjú hajlamának és tehetségének tanulmányozása. S ez talán még komolyabb téma, mint az'előbbi, mert az anyagi zavarokból végre kiemelheti az ifjút egy jó szivü mecénás, de a tehetség és hajlam fogyatékosságát mi sem pótolhatja — ez természeti adomány. A szülők nagyravágyása és fokozott ambicziója sok ifjúnak ásta már meg sírját. Sok szülő a vak praedestinácziónak hódolva, már a gyermek születésekor jelöli ki annak életpályáját s ettől nem tér el, még akkor sem, ha a gyermekben a tanulásra való hajlam parányi szikrája sincsen. így teremnek aztán az úgynevezett protekeziós proletárok, kárára az országnak és kárára azon számtalan tengődő tehetségnek, akik elől a jól kiérdemelt boldogulás útját érdemtelenül elzárják. Boldogult emlékezetű volt közoktatásügyi miniszterünk teljes erejéből küzdött a szellemi túlprodukezió hydrája ellen s bizton reméljük, hogy már a közel jövő kiábrándító fénye el fogja oszlatni azon hályogot, mely eddig az ifjúságot az ipar és kereskedelem raczio- n ál is ú 1 j á I ó 1 f ii vol I a.r 1 o 11 a. Bálámból*. A váczi felső járás 1889. évi fősorozása. Az ezen járás részére f. évi fősorozásra engedélyezett fi napnak 4 napja alatt és pedig f. h. 15., 17., 18. és 19-én eszközöltetett a sorozás. Hadköteles felhivatott összesen: 522., és pedig: Az 1868-ban szülöttek az I-ső korosztályban 245-en ; az 1867-ben „ a Il-ik „ 165-en; az 1866-ban „ alll-ik „ 114-en; az előző évekből elmaradtak a B. „________2-en ; összesen tehát: 522-en. Ezek közül a fősorozáson megjelentek: 475-en. Szivébe vésődött attól az egyszeri látástól a leány alakja, arcza, csengő hangja, s nem is kérdé soha, elfogadja-e virágait ? . . . Ő csak dobta minden este a kis kertbe csokrát, s az a lány megtartá annak az ifjúnak alakját, hangját, s minden mozdulatát emlékébe, s megismeré még a virágcsokorban is, hogy ő lehet, más senki: megismeré az éji homályban is, mikor az éjjeli zenét adatta neki, (Kontra,) hogy az nem „ő“. Óh, az az igaz, édes első, legboldogabb szerelem, úgy tud mindent, úgy olvas láthatlan lapról, láthatlan sorokat, de édes valót. Hiszen, az az első édes, boldog szerelem, mindenhatóvá teszi a szivet, s az tud, az lát, az olvas a kormos éjben is, és sejt, és vél boldogan a hitetlenben is. Most megtalálták egymást. Övék az est, övék az élet, övék a világ. Nem mondta egyik sem* szeretlek. Nem kérdé egyik a másiktól, boldog vagy-e?... 1 Tudta, sejtése súgta mindegyiknek: úgy van. Boldog szívek, mikor még a nemhivés férge ezer mértföldre van hozzátok. Ti vagytok csak a boldogok igazán, s mely elérte már a pontot, hol megjelenik a nemhivés, a kétely — elment már akkor tőletek az igazi boldogság más hazába, mint a vándor madár az ősznek jöttével. — Nézd, eredj, moíidá keserű mosolylyal Marcsa Jancsinak, menj a kerítéshez, ott van a kisasszonyod. Hallottam beszéded, oktondi. Mit beszélsz te dámának? .. Nem ért az, nem érti az a szegényt, ha meghal is utánna. Tudod mit beszél a város?... Hogy kiadtak Kontrán. Persze, mert más van a kengyelben. Ott a kiskertben a vőlegény, meg a menyasszony. Eredj csak, nézd meg ? . . . Villámló tekintetet vetett az utóbbi szavakra Jancsi Marosára, majd felugrott helyéről és ment. De ekkor már vége volt a boldog ölelkezésnek. Vezette Erzsiké Lászlót a kijárat felé. Olt megölelte egymást a, kél szerelmes, egy csókot adtak egymásnak s elváltak.
