Váczi Közlöny, 1888 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1888-05-20 / 21. szám
Melléklet a „Váczi Közlöny“ 1888. évi május hó 20-iki, XXI-ik számához. C S A R N O K. Az örök egyház.*) Álom ez csak — s én megérem Azt a szép reggelt s napot, Hogy a föld homlokán újra Isten és kereszt ragyog. Mindenszenty. Azt mondják : veszve, vége néki — A gyáva, szájas emberek S halált szomjúzva már fölötte Búcsúzó dalt is zengenek . . . Kik ott sötétben titkon őrlik A dönthetetlen szent falat, Kezdnek kibújni rejtekökből, Hogy omlásán vigadjanak . . . E szép világnak mindén tája Ellen zajától verve fel, Az Isten hivó szózatára Csak gyenge visszhangként felel. S ott ül ő gyászban, elhagyatva — Hiába ejti könnyeit, Fiai hűtlen kóborolnak, Szivökben nincs az égi hit. Szivének minden dobbanása Élő nagy vádként hangzik el : Hogy él az Isten s tudják — nékik Egykor úgy majd bűnhődni kell. — Ezért szeretnék őt megölni — Inkább hadd éljen Barabbás, A szenvedélyek Barabbása . . . Nem kell az égi hivatás ! — Szegény ember te, nézz szivedbe : Vajh boldogit-e ész — hited ? Hol van lelkednek Kánaánja, Mit elveszitve úgy eped ? — Menj, fuss az áldott jó anyához, Borulj le újra keblire, Csak ott van üdvöd drága kincse, Hol az igaz hit édene. Ismerd meg újból, Messiásod, Ki vágyó lelked napja lett, Olvadj el lángja szent hevénél, Hiszen öröktől úgy szeret . . . Vagy gyűlöld őt, ha nem hajolsz meg, Folytasd kőmives-dolgodat, Mondd rá szivednek minden átkát, Mit Judás-ajkaidra ad. De tudd meg : ott fenn él az Isten, Tudd meg, hogy műve szent, örök S egy félvilágot semmivé tett, Amint e kőbe ütközött . . . Azt mondják : veszve, vége néki - A gyáva, szájas emberek S halált szomjúzva már fölötte Búcsúzó dalt is zengenek. De él az Isten, él az egyház És mindörökre élni fog, A sajka ing, de Mesterünk él S eltűnnek majd a zord habok És a gonosz nép, mely dalában Vígan vesztét ünnepli már, Megsemmisül, vagy hódol újra Ágostonként oltárinál! — Viz Zoltán. Sűrű erdő közepében . . . Sűrű erdő közepében, Százados nagy í'ák között, Vadregényes tájon, hova Ember még nem költözött. Hol tisztább a madárdal is, És felhőtlen a nagy ég, Élni csak ott szeretnék ! Nem zavarna ottan semmi, Csend lenne és nyugalom, El nem nyomna, nem tiporna Zsarnok önkény, hatalom; Elvonulva a világtól Röpülne a képzelet, Mint madár a viz felett. Hiú érdek, hálátlanság Nem érne el annyira, Távol elmaradna tőlem, Elkerülne a hiba; Ha meglepne talán egykor Vad ellenség hirtelen : Megvédne nagy Istenem! Sűrű erdő közepében, Hol susog a falevél, Hol halálról — boldogságról Regélget az esti szél. A, íiol örök a nyugalom És csillagos a nagy ég, Halni csak ott szeretnék ! Sáli. A párbaj, mint korunk társadalmi előítéleteinek leggonoszabb kinövése. (Folytatása és vége.) Dobjuk el azért magunktól az eddig sajnosán viselt igát, rázzuk le magunkról a korunk előité- eteiből származott gonosz kinövések büzhödt meid s megifjulva, megerősödve s vallásos érzelemnél áthatott nemes szívvel s kitartással fogjunk '*) A liittíinhallgatók »I’ázmány-ÉgyleU-énok f. hó 13-án tarolt zárűnnepélyén szavalta: Krébesz Andor I. éves h. h. hozzá e gyászos kinövések kiirtásához, hogy megtisztulva társadalmunk e barbár korszak szomorú maradványától, tündökölve árassza szét jótékony hatását az emberi társadalom minden rétegében. Rajta tehát ti Árpád dicső fiai, határozott szilárdsággal, komoly elhatározással vegyük kezünkbe zászlaját, hogy haladásunk ne legyen egyoldalú, azaz ne egyedül a fisikai téren való haladást karoljuk fel, hanem hogy igazán megfelelhessünk e szép eszmének s kitűzött czélunknak, legyen haladásunk általános, mert csak igy lehetünk méltók arra, hogy az utókor bennünket a haladás vezérfiainak nevezhessen, melyen ők tovább haladva elérhessék az igazi tökéletességet. S hogy ezt elérhessük mindenekelőtt a társadalom azon sajátságos, kárhoztatásra méltó hibáját kell kijavítanunk. Hogy a társadalom e mételye megszűnjék erre mindenekelőtt a felsőbb körökben kell megadni a példíit, mely mint bátran mondhatjuk azt a becsület visszaszerzésére elengedhetlen föltétel gyanánt szentesítette. A kezdet nehéz, de annál nagyobb öröm lesz a fáradságul szerzett babérokon nyugodni, ha munkánk nem lesz sikertelen. Ne riadjunk vissza az első vereségtől, gyáva az a ki igy tesz, hanem az akadály nőttével. kettőzött erővel fogjunk munkához, s a győzelemben biztosak lehetünk. Vessünk csak egy futó pillantást a müveit nemzetek társadalmi állapotára, ott hol az istentelenség még nem volt képes romboló munkáját megkezdeni, mit látunk, azt, hogy a párbajt nemcsak az erkölcscsel, a társadalommal össze nem férhetőnek, hanem azt az ésszel merőben ellenkezőnek, az állam jóllétét veszélyeztető dolognak vélik. íme a müveit Anglia, hol e mánia leginkább hódított magának követőket példát nyújt nekünk, mennyire volt üdvös a párbaj kiirtása a társadalomból. S a kezdetet itt a felsőbb körök adták meg', egy párbaj ellenes szövetkezet megalakításával, melyhez csakhamar 17 tengernagy, 60 tábornok, 700-nál több lord s parlamenti tag és számos katona tiszt csatlakozott. Azonban igen elősegítette e mánia megszüntetését a jelenleg is dicsőén uralkodó Viktória királynő, ki kimondotta, hogy a ki párbajt vív az udvarképtelen. Azóta alig három évtized múlt el, és a párbaj száműzetett a társadalmi életből. S ki merné kétségbe vonni az angolok lovagias érzületét. (Seda.) Nálunk is a felsőbb — mondhatni intéző — köröknek kellene megkezdeni a párbaj ellen a küzdelmet, s mindenekelőtt kiirtani azon véleményt, hogy annál lovagiasabb valaki, minél több párbajt vívott, hogy ne mellőzzék a társadalom gyengéd földi angyalai a tehetséges, fiatal, buzgó s az erény útján haladó ifjúkat, egy pár üres fejű hírlapi kür tölgetések után áhítozó s általuk chic-kesnek nevezett dandy miatt, kik csak stiklijeikről híresek, s azokon kívül nem bírnak semmi egyébb érdem mel. Apropos! e chic szónál önkénytelenül eszembe jut a „Fővárosi Lapok“ 1884. évi január hó számai egyikének közlése, a hol a „Fővárosi Lapok“ egyik azon időben Párisban időző régi hive felvilágosi- tásúl szolgái a magyar közönségnek e szó használatáról. Legyen elnéző az olvasó ha egy kis kitéréssel a rendes kerékvágásból kizökkenve röviden közlök valamit az e szóra vonatkozó közlésből „A fiatal uracs — úgymond — ki szépeleg, a leányka, ki szereti ha az újkor müveit gyermekének tartják : egyre „chic“-kéz, azt vélve, hogy ez által beszéde párisi parfume-öt kap, nem is sejtve, hogy tulajdonkép csak francziául izéi. Mert a „chic“ folytatja tovább, higyjék meg a chic-kezők, semmivel sem külömb és tartalmasabb szó mint a magyar izé. Az eszme és szószegénység olcsó palástja. Használják divattárgyra, magatartásra, hóditó férfiak modorára, irodalmi színházi divatra és sokféle feltűnőbb cselekedet jellemzésére. Azt is liallám az idén a Hangi-kioszkban: fagylaltozni az idén nem chic az ember macedoni- enne-nál hüti magát. Tehát egy társalgási Herkules csizma, mely minden lábra felhúzható lévén, következésképen egy lábra sem passol. stb. En egészen egyetértek e szives felvilágosítás szerzőjével. Tehát mindenekelőtt a társadalom előharozo- sai a „hangadók“ mint manapság nevezik adjanak jó példát s csak igy remélhetjük, hogy a párbaj szigorúbb Ítélet alá esik, a mikor a bírák nem lesznek a társadalom e nyűge által visszatartva. El- mondhutjuk u. i. Sédával: „Véleményünk szerint előbb kell beteg társadalmunknak felépülnie, a közvéleménynek természetes irányt nyernie; tisztultabb erkölcs és jognézetnek kell áthatniok társadalmi életünket; akkor köszönt be az idő, melyben a törvényhozás nem leend többé kénytelen elnézéssel lennie e bűntény iránt, hanem kérlelhetetlen szigorúsággal lógja azt üldözhetni.“ Mert hiszen mit használ a törvény (mely valamint sok esetben úgy a párbajnál is csak marad Írott malaszt) ha azt végre nem hajtják? Eléggé fáj az a higgadt, gondolkodó, s fajának megmentését, szaporítását szivén viselő férfiúnak, hogy e törvények melyek tekintve a párbaj bűnének nagyságát, hazánkban oly enyhék s még sem tartatnak meg. Azt, olvassuk u. i. a büntető törvénykönyvben a párbajra vonatkozólag : A kihívás és ennek elfogadása 6 hónapig (293. §.) a párbajra való buzdítás (295. §.) és a kiállás egy évig (296. §.) a sebesités 2 évig (298. §.) a gyógyíthatatlan sérülés 3 évig (u. o.) és az ellenfél megölése 5 évig terjedhető állam fogházzal büntettetik. Ellenben Ausztriában a nem végzetes kimenetelű párbaj is már öt évig, ha pedig az egyik fél elesik 10 évig, sőt a katonáknál 20 évig terjedhető fogsággal büntettetik (nálunk pedig meg is dicsérik, sőt kényszerítik.) Nemde nagy a külömbség a két államnak e bűntényre vonatkozó nézetei közt? Azonban van itt még egy baj mely nem mondható épen csekélynek s ez az, hogy a törvény a párbajvivók segédei iránt igen elnéző, pedig igaza van azon franczia közmondásnak „Ce ne sont ni les balles, ni les épées qui tuent, ce sont les tomoiens“ (Nem a kard öl, sem a golyó, hanem a segédek.) Ha most átlapozzuk az újságokat azt fogjuk látni, hogy e büntetések a párbajozóra vonatkozólag vagy egyátalában elmaradnak, vagy aránytalan módon leszállittatnak. S valljon méltányos-e ez ? Bizonyára nem. Nézzük meg csak a pórnép egyes tagjait, miként bánnak el velők, ha tanulatlan lévén a hirtelen harag által felgyújtva, felebarátjára tör a nélkül, hogy képes volna megítélni az esetleg bekövetkező bajt, az illető családjára háromlandó nyomort stb. s őt megöli. Nemde drákóci szigorral, büntetését sohasem engedik el, enyhítését csak ritkán eszközük! Van itt méltányosság? Nincs. Az a ki párbajt vív megfontolva hideg vérrel lép a küzdtérre, fő- czélul tűzve ki gyűlölt ellenfélének fizikai megsemmisítését, megölését. Ő sokkal inkább képesítve van arra, hogy felfogja e bűntény nagyságát mint az a paraszt, neki a tudomány édes táplálékával megnemesitett felebarátot szerető szívvel kell bírnia s mindattól undorral elfordulni, a mi a jó, nemes és szép fogalmával ellenkezik. Véleményem szerint sokkal nagyobb az a tanult, vagy talán önhibájából félig tanulatlan, de az eshetőség tökéletesebb megfontolására képesített ember, ki párbajt vív, mely nem más mint szántszándékos gyilkosság, mint az az együgyü műveletlen elméjű ember ki társát megöli. De nagyobb bűnös még ez elvnél fogva is, hogy: A bűn nagysága függ a megbántott személy méltóságától, melynek mintegy következményekép kell állnia annak is, hogy: a megbántó bűnének nagysága függ a megbántó személynek méltóságától. E társadalmi fekély rohamos pusztításának megakadályozását nagyban előmozdítaná a hírlapirodalom, mely részben arra is hivatva van, hogy a társadalom bajait kellőleg ecsetelve annak megszüntetésére közreműködjék. De mit látunk legtöbb lapjaink hasábjain, a helyett, hogy az ellen határozottan felszólalnának, azt teszik, hogy dicshymnu- szokat zengedeznek a párbaj hősöknek s megütközéssel írják ha valaki büntelensége érzetében nem követve a korszellem nyomasztó súlyát, vonakodik párbajjal megadni az elégtételt s teljes közönynyel írják továbbá azt, hogy a küzdelem vér nélküli volt (mivel ez véleményük szerint nem is elégtétel csak játék, kicsúfolása a csakugyan a becsület megmentését czélzó párbajnak hol okvetlen a bűnös az áldozat.) (?) De van ám kivétel is. Itt van az öreg. „Idők tanúja“ a „Magyar Állam“ és a „Pesti napló“ melyekben már annyi czikk látott napvilágot, vitatva a párbaj jogosulatlanságát. De az eredmény nem olyan, mint lenni kellene. Mindenek előtt az első helyet foglalja el a pártatlanságtól ment „Magyar Állam“ mely a legutóbbi és talán mindenki előtt ismeretes Eötvös-Vadnay affaire alatt is méltán felszólalva a többek közt ezt mondja. „Teljes tisztelettel hajiunk meg a lovagiasság józan szabályai előtt s Ítéletünknek teljes súlya nehezedik a lovagiatlan emberekre. Hanem a lovagiasságnak elferdítése, helytelen felfogása ellen minden erőnkből tiltakozunk és a leghatározattabban vetjük vétónkat az ellen, hogy oly ügyben, melyben Magyarország kitűnő polgárai már döntöttek a kardbojtot viselők más álláspontot merjenek elfoglalni, s erőszakolják vagy a kardbojt — letevést vagy a halálos párbajt.“ S ez ig'en nagy baj nálunk, hogy épen a katonák, kiknek a lovagiasságot valóban képviselni kellene tesznek ezzel homlok egyenesen ellenkező dolgot akkor, mikor a közönséges ember becsületétől megkülönböztetve az ő vagyis a katonai becsületet a párbajt a helyett, hogy kiküszöbölni óhajtanák, inkább előmozdítják. De nem lesz ez mindig igy, fel fog ébredni végre „a magyar“ gyászos álmából melynek jelei már-már mutatkoznak, s belátja, hogy azok kik ez eszme kivívásáért küzdöttek nem melengettek keblükben a francziák szerint un föl espoir-t, hanem meggőződésük igaz volt, melynek jogosultságát szivökben a magasztos hit csepegtette s ekkor, mikor megszűnt e pestise a társadalomnak dics- hymnusokat fog zengedezni a nem felvilágosodott, de a bűn és szenvedélytől megvakitott társadalom s hálával fog adózni mindazoknak, kik e fönséges eszme kivivásánalc felkarolása által oly nagy hasznot hajtottak az emberiségnek. Mert mindaddig mig ez idő be nem köszönt, társadalmunk szomorú képét fogja nyújtani a barbár kor egyik legjellemzőbb vonásának, melyben a nyers erő volt a főszereplő. De most végre ha a párbajt akár az ész akár az erkölcs ítélő széke előállítjuk, valljon azt látjuk, hogy ezekkel megegyeznek? Bizonyára nem. De hogy is lehet még ilyent csak gondolni is, hogy a párbaj, egy komoly, eszes, tanult ember által ez oldalról vizsgálva annak jogosultságát tüntetné ki, azon esztelen egy munka, mely az emberből kiöli a szép, a nemes érzelmet, elöli a szív szeretetét a felebarátok iránt, megsemmisíti az emberi méltóságot s azt majdnem az állattá aljasitja, de ha csak az volna a párbajban gonosz, mi az ember földi dolgait illeti, még csak valahogy, bár igen nekezen tűrni lehetne, de mikor beavat-
