Váczi Közlöny, 1888 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1888-02-12 / 7. szám
mélyrehatóbb .szempillantást vetünk s tőlünk délnek fekvő községek földiparára és lakosságának állapotára, minden kétséget kizárólag el kell ismernünk és be kell vallanunk, hogy a fenn elősorolt konyhai zöldségfélék termesztéséért Fóth, Palota, Dunakesz, R.-Keresztár és több más szomszédos falvak lakosságai oly enormis összegeket hordanak ki a főváros piaczárói, hogy az által takarékosságra épen nem valló költekezésük daczára igen tekintélyes vagyonosodási fokra jutottak és földjeik értéke 400—500°/0 felül haladta a mi földjeink árát. Nem hagyhatván egyúttal figyelmen kívül azt sem, hogy még* * e szorgalmas nép közepette még tekintélyes számú idegen telepszik meg, mely rengeteg földbérletet fizetve a konyhakertészetből nem csak megélnek de szemlátomást vagyont gyűjtenek és izmosodnak. Mindezen tények és példák minden szónál ékesebben beszélik, hogy városunk lakosságának meg csappant anyagi helyzetén sikeres lendületet és javítást első vonalban legkönnyebben csakis a konyhakertészet megkedveltetése, meghonosítása és gondos fejlesztése által eszközölhetünk. Mert ez által nemcsak kiszivárgó filléreinket tarthatjuk vissza saját zsebeinkben, hanem egy beláthatlan fokig fejleszthető kivitelt teremthetnénk, melyért idegen pénzek özönölhetnének termelőink ládafiókáiba. Az első zsilipek felcsatolását tehát okvetlenül a konyhakertészet meghonosításánál kell kezdenünk, mely különben is alapvető munkálat a mezőgazdasági ipar megteremtéséhez, s ami nélkül számunkra nincs üdvösség ! Fővárosi levél. írjak? ne Írjak? Mondogattam Aranynyal . . . hisz annyi már, kedves szülővárosomnak a fővárosi referense, hogy azt se tudhatja az ember, mikor belefog egy ilyenfajta kis levélbe, vájjon nem előzte-e meg már három gyorsabb, „Modern Mikes.“ A hirlapirók azon panaszkodnak, hogy mily nehéz a zsurnaliszta élete a közönség fokozódó indi- gencziáival szemben 1 Ha ez a panasz méltányos (pedig az !) akkor mennyivel kétségbeejtőbb a szegény, fővárosi krónikás helyzete, aki elől a haladás fokozódásával két-három ember szedi el a babért és — a földolgozható anyagot. Addig, mig egy krónikás mesélte el a főváros csodáit, mig csak egy ember üzengette haza, hogy lassabban, vagy hevesebben dobog-e Budapest szive, addig könnyű volt a munka. E héten szólunk erről, a jövő héten, majd arról — gondolá a levélíró. De ma, ha nem siet az ember, amit csak a jövő hétre szánt, már egy héttel előbb megtelegrafirozza a vetélykedő kolléga, s akkor hiába volt a lótás-futás a t. házba, a színházba, koncertre, sangerájba . . . Ettől félek én is ... s azért töprengek: írjak? ne írjak? írok! de miről? hiszen egyik szerelmetes kollégám már a múlt héten leírta e hét történetét is. Elkapta előlem a leghálásabb thémát: Csanyádi bácsi feltámadását és a jégsport látványosságait. Csanádi bácsi kedvencz szavajárásáról jut eszembe, hogy a közösügyes hazát ismét nagy veszély fenyegeti. A medve már békülékenyen czamraog odafent, de az a kétfejű sas töri rosszban a fejét. Rövidnek találálja az egy önkéntességi évet, s háromra akarja prolongálni, ha nem tudsz németül, s akkor se lesz belőled hadnagy, hiszen annyi tanulásért (föltéve, hogy nem bolondulsz bele magyar ifjú! a német nyelvbe) elég a hadapródi dekoráczió is. Igen, mert a tartalékos tiszt csak dekoráczió szokott lenni, mint a balek a jogászbálon. No de mindez még csak pium desiderium, s ha a t. katonai kommandóság komolyan lép föl, akkor majd — tüntetünk. Egyéb appellátánk úgy sincs ! Talán éppen ez volt az oka annak, hogy a jogászbál az idén nem úgy sikerült, mint szokott. A mamák azt tartották, hogy fölösleges a lányt odavinni a sok magyar ifú közé, hisz ők csak három évvel később nősülhetnek, mint akarnak. A másik ok pedig az arisztokráczia szigorú különválása volt. Ha valaki még nem tudta, hogy milyen válaszfal van a mi demokratikus egyenlőségre alapított alkotmányunkban a kékvér és egyébb intelligenczia közt, az jöjjön a jogászbálra ! Nem csoda tehát, ha az ész- és pénzarisztokráczia visszavonul e rideg körből. Sokkal melegebb hangulat uralkodik a vigadó termeiben. Az igaz, hogy némelyek a szemtelenségig viszik a kedélyességet. Egy jóbarátom terve volt, hogy mint ifjú házaspár vegyüljünk az álarczosok közé. Jobban meglévén gyúrva a természettől szerény magam, természetesen a nő szerepét kaptam. Amint le és fel enyelgünk a fényes teremben, egy ismerős alakot vettem észre. Olyan jól szivembe volt vésve a karcsú, kis lány körrajza, hogy tévednem alig lehetett. Odafutottam mellé s vékony, fejhangon utánoztam a nőt: — Ismerlek szép maszkJ — Lehetetlen! — Nem vagy fővárosi 1 A kis gerle visszaröppent egy lépéssel, s elárulta megdöbbenését. Engem pedig hangja és e megdöbbenés teljesen megnyugtattak az iránt, hogy nem tévedhettem, (j az, akinek Váczra felküldtem a meghívót. — Yáczi vagy szép "menyasszony! (Csak a kosztümé volt menyasszonyi ; ő maga még nem az. Ne is legyen sokáig! Ez nem rossz kívánság . . . Isten mentsen ! csak egy kis önzés . . .) — És nagysád honnan ismer? — kérdé félénken tőlem. (Nagyszerűen adtam a menyecske szerepét.) — V á c z r ó 1. — Ismerős Budapesten ? vagy kegyed sem ide való ? — Igen ... én budapesti vagyok ésjelég nagy a kör, melyet ismerek, — Úgy bizonyárapsmeri Laczháziékat! (ez az én kedves princzipálisom.) — Igen 1 siettem a válaszszal, s'örömemben majdnem elárult a hangom, mert tudtam, hogy a kicsi Laczháziékat csak az én beszédeimből ismeri s elég szerénytelen valék azt hinni, hogy Laczházi név alatt tulajdonképen engem keresnek. •— Tessék csak arra az ifjú párra tekinteni abban a kék dominóban! . . . Az a fiatal lány Laczháziéknak egy távoli rokona; az az ifjú pedig, bohócz kosztümben, X. Laczháziék nevelője. (Az az X. az én nevem volt, s vártam a hatást.) — Igazán?! — kérdé a váczi angyal, s éreztem, hogy hangja mint remeg, valamint felém búcsúzásául nyújtott kezecskéje is. Ezzel elvegyült a tömegbe, de szemem folyton figyelemmel kisérte. Láttam, hogy a kék dominó után lejtett. ÍSzinte bánni kezdtem a kegyetlen játékot, de másrészről örültem, hogy végre ily inkognitóban megtudtam tőle azt, amit eddig kérdeni sem mertem volna. Nem sokára az öltözőbe sietett szép ismerősöm s én addig ólálkodtam az ajtó körül, mig újra megjelent a mama karján. — Uy gyorsan távozik nagysád ! — tolakodtam ismét eléjük, de hangom még mindig a menyecske vékony, fej hangja volt. — Roszul érzem magamat . . . feleié s ragyogó szeméiben az éj minden sötét fellege egyesült és az átfutó villámot a legszebb harmat, egy gyémánttiszta, rejtett köny váltá föl. Úgy ügyes fordulattal oldala mellé kerültem s valódi hangomon súgtam fülébe nevét. A kis aranyos fölsikoltott, s csak annyit mondott : — Maga rossz ! De a másik perczben újra benn voltunk a nagyteremben s én hirtelenében szerepet cserélve kollegámmal, (azaz : ő csapott fel menyecskének és én a fiatal férjnek) kivilágos-kiviradtig mulattunk. Azt mondani is fölösleges, hogy a kis menyasszonynyal. A jó lélek megbocsátotta, hogy rossz eszközökkel értem el a czélt. Végre is abban egyeztünk meg, hogy igazán menyasszony nem lesz még nehány évig, s én sem fiatal férj, hanem talán majd — egyszerre. Ugy-e nem fog megharagudni rám szép, kis menyasszonyom ! pletykázásomért, hisz’ a nevét nem árulom el senkinek addig a bizonyos időig, mikor álarcz nélkül is szabad lesz menyasszonyi ruhában megjelennie. _______ Alpári Lajos. Városi és vidéki hírek. = A nöegylet bálja f. hó 5 én folytle a „Curia“ szálló termében, nem nagy, de szemen szedett hölgyközönség jelenlétében. A bálnak született ladyja: Benkár Dénesné ő nagysága betegeskedése folytán meg nem jelenhetett s mint részvéttel értesülünk ebben meghűlése akadályozta, mely bajt a bál előtti héten szerezte, a midőn azon helyekre, a hol a bál sikere nagyobb áldozatokkal biztosittatik személyesen hordta szét a meghívókat és közel 200 frt felül- fizetést már előre összegyűjtött. Maga a táncz 10 órakor vette kezdetét s ebben résztvettek : Kovách Elvira, Pentz Laura, Intzédy Irma, Kronthaller Erzsi, Ottó Riczi, Csekó Paulin, Dászkál nővérek, Schätz Margit, Palkovits Józsefné, Dr. Huzella Má- tyásné, Scherer Istvánná, Ernyey Jánosné, Meiszner Eerdiné, Haidfeld Gfyuláné, Akiken kívül ott voltak még : Kovách Ernőné, Kemény Glusztávné, Krenedits Matild, Intzédy Sománé, Özv. Penczné, Dr. Csányi Jánosné, Dászkálné. A mulatság kitűnő kedvvel egész hajnali 4 óráig tartott. —a. = Tájékozásul. Annak idején említettük, hogy Dr. Kiss József úr, mint a közgazdasági bizottság elnöke számos, nagy horderejű nemzetgazdasági kérdéseket állított fel, melyek hivatva lennének megcsappant anyagi helyzetünkön javítani. Lapunk ez évi I-ső száma közzé is tette a kérdéseket. Mai számunkban pedig egy terjedelmes czikksorozatot indítunk meg, melyekben ugyancsak dr. Kiss az általa felvetett kérdésekre felel meg. Olvasóink figyelmét és bírálatát e czikksorozatra annál inkább is felhivGizinek. A nap s a csillagok Egyszerre nem ragyog ; Nem férnek fik meg ketten. Űzik egymást szünetlen ; A nap, ha ébredez, A másik pusztul, vesz ; Mi egynek ébredése. A másiknak a vége. —■ És lássa, asszonyom, Sokszor ügy gondolom, Hogy ez máskép lehetne : Mindkettő ébredezne. S ha egyesült a fény Istennek nagy egén, Egy nagy családdá válva Néznének a világra . . . Meg van, mit gondolák: Kis hajléka az ég, On mint nap ott ragyog, Gyermeki csillagok. Az ég tiszta, derült, Reá felleg nem ült, A nap s a csillagok, lm! egyszerre ragyog. Alár. Rómába és vissza. VI. Másnap délutánra a „katakombák“ megtekintése volt kitűzve, Rómától délre, az Appia úton. Vezetőnk tanácsára kocsikat rende ltünk. Utunk nádasok között vezetett, hol talán nem is volna tanácsos egy szál embernek botorkálni. Egymást ijesztgettük, egymást bátorítottuk, hogy hiszen majd csak visszaérkezünk még „világos nappal.“ Ha vezetőnk „barbár“ nyelvünket értette volna, lehet hogy kinevetett volna bennünket; haliga tódzott is a jó öreg, de biz’ abból nem sokat érthetett. Jó félóráig dagasztották már lovaink a barátságos big földet, mig végre egy szerény kapu előtt álltak meg. A katakombák földalatti üregek, folyosók, kápolnák, hol a keresztények 300 évig tartó üldöztetésük idején ajtatosságaikat végezték és temetkeztek is. Többnyire Róma városán kivíil vannak, és nagy területet foglalnak el., Legnevezetesebb közöttük a Kalixt-, Sebestyén-, és Agnes-féle katakombák. A szerzetes szívesen fogadott bennünket, égő gyertyát adott kezünkbe, midőn a mélységbe mentünk. Á bejárás igen egyszerű, a mint hogy nem is lehetett másképen, nehogy a vérengző üldöztetések köze- pett észrevétessenek, midőn gyülekeztek. A (valószínűleg) mértföldekre nyúló földalatti folyosók boltivezve nincsenek, egyszerűen kivágott fekete-föld folyosók, jobbra és balra falba vésett sírokkal, melyek fölött itt-ott feliratok is olvashatók. A folyosók találkozásánál kápolnák is vannak, szintén csak kivágva. A ki csak kíváncsiságból megy a katakombákba, az ennél többet nem igen tapasztal ; de aki kutatni kíván, a keresztény vallás legrégibb jeleit, jelképeit bőven feltalálja e rejtett helyen. Az Agnes-féle katakombákban egész földalatti templom látható, elég díszesen berendezve, oltárokkal és oltárképekkel. Eeljövetkor a'barátságos szerzetes a katakombákban talált leletek rajzait, képeit árusította el, melyek közül néhányat, s a kertben viruló eukaliptus fa leveleiből is egy-egy ágat emlékül magunkkal hozván, búcsút vettünk e helytől, hol annyi ezer keresztény, életének veszélyeztetésével legszentebb meggyőződésének hódolt. * * * Római tartózkodásunk utolsó napjain fogadott bennünket a pápa ő Szentsége. E fogadtatás részleteit leírnom nem lebet, nincs olyan toll, mely örömünket csak némileg is leírni képes volna. Egyen- kint fogadott bennünket, ott térdeltünk előtte, kezünk kezében pihent, midőn szavait hozzánk intézte. Szerencsés perczek életünkben, melyeket sok más kincsnél többre becsülünk, s az érmecskét, melyet mindenki emlékül kapott, ereklyeként őrizzük. Ezen magán fogadtatáson kívül, nov. 30-án ünnepélyesen is fogadtatunk. A pápa trónján ült, körében kamarásai és 20 bibornok. Néma csend lön a teremben. Ekkor előlépett Siinor bibornok, esztergomi prímás, s latin nyelven felolvasta az üdvözlő beszédet, melynek végeztével a magyarok háromszor lelkesülten éljeneztek. S most felállott a pápa, s meghatottságtól remegő hangon elkezdte beszédét. Kijelentette, hogy e hódolat mily örömmel tölti el atyai szivét. Könnyezett, midőn örömét nem rejthette, s e könnyek: az őszinte örömnek könnyei voltak. Majd a vallásról és erkölcsökről adott egyes intelmeket, s végre apostoli áldását, melyet térden állva fogadtunk. S ezek római utazásunk legbecsesebb napjai. Délután már sokan elutaztak Rómából. Sokan, különösen a szegényebb néposztály, haza ; némelyek Velenczébe, Lorettába ; mások pedig, vagy hatvanan, ezek között mi váeziak is, Nápolya. Búcsút vettünk Rómától, hol ránk nézve, minden óra ünnep volt, de hol a mozgalmas élet kissé ki is fárasztott bennünket. S midőn estefelé a vonatra ültünk, hogy ismét egy éjét álmatlanul töltsünk, bánkódva néztünk társaink után, kik' egy másik vonatra hurczolkodva, haza felé iparkodtak. * * * Vonatunk talán nem is szokott ily népes karavánhoz, mert kissé nehezen indult meg. De hogy beletörődött, ment aztán ijesztően, úgy hogy alig volt időnk a Róma közelében álló vízvezeték romjain végig tekinteni. Mintha tudta volna, hogy sietős az utunk, meg sem állt minden rongyos állomáson, ■ imitt-amott Rittyentett, másutt meg azt sem tette, így értünk éppen éjfélkor Nápolyba. Az állomáson ránk rohantak a hordárok, kik itt is oly „szolgálatkészek“ mint másutt, sőt még inkább, mert hallomás szerint néha nemcsak vállalkoznak, hanem kezelnek is. így kezelték el egyik társunknak a táskáját a nagy iparkodás czimén. De az utazók között is volt, aki erélyesen védte magát a rohamos lelkesültséggel szemben, vaskos esernyőjével tapogatva a vállalkozó testület tagjait. Nagynehezen a lóvasuthoz érkeztünk, s azon, s/4 óra alatt tanyánkra. Üres szállást minél kevesebbet találtunk, úgy hogy némelyeknek egy másik (szerencsére közeli) szállodába kellett átköltözni. Ezen mizériával is kibékülve nyugalomra tértünk, hogy reggel a világ egyik legszebb városában „kinézhessük“ magunkat. B. I.
