Váczi Közlöny, 1888 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1888-11-18 / 47. szám
X. évfolyam. <L7. szám. Vácz, 1888. HELYI ÉS VIDÉKI ÉRDEKŰ HETILAP:'■>» házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL (városház épület.) 50 kr. Hirdetések: Nyilt-tér: a legolcsóbban eszközöltetnek sora............................30 kr s többszöri hirdetésnél kedvezBélyeg illeték menyben részesülnek. minden beiktatásnál . 30 kr. A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: (hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik-utcza lől. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. — Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Reminiscere. I. Mindig különösnek tűnt fel előliem, hogy miért szereti az angol a többi európait szárazföldi patkánynak nevezni?! Mig az angolt csak tanáraim előadásai után és az európai utazók tudósításaiból ismertem, addig csupán szerencsés kalmárnak, gőgös elbizakodott szatócsnak, durva, önző, érzéketlen üzletembernek tartottam. A jelzett megszóllitást tehát elkapatolt- ságnak, pöffeszkedésnek tulajdonítottam és lehető legnagyobb ellenszenvet éreztem mindaz iránt, a mi angol. Az évek hosszú sorának kellett eltelni, a tapasztalatok száz meg ezernyi lényeinek szemembe ötlenie, hogy az angolt a maga valódi nagyságában, hatalmában és erejében felismerhessem. S a mint láttam, hogy neveli, izmositja gyermekét életerős emberré, hogy a lét nagy harczai alatt karjai soha meg ne bágyadjanak; a mint szemléltem mennyire szilárditja, biztosítja az egyént, a polgárt a közhatalom minden túlkapásai ellenében, a mint kutattam intézményeit, meiyek a polgári szabadságot minden oldalulag biztosítja; a mint vizsgálhattam ezerszerü kísérleteit, hogy az emberben szunnyadó vadtermészetet mindig kellő féken tartsa; a mint bámultam kimerithetlen áldozatkészségei, melylyel a humanitás összes nagy czéljait szivéhez öleli és azt ernyedellenül, fáradhatlanul megvalósitni törekszik: nekem is fel kellett Hugo Victorral kiáltanom, hogy »nagy vagy ó Anglia és tiszteletre méltó mindenben! * A mily mértékben előítéleteim tisztulni kezdettek, az elfogultság helyébe a szilárd tiszta ítélet lépett: azon mértékben kezdtem meggyőződni, hogy egy oly nemes nemzet, mint az angol, midőn a többi európai társait szárazföldi patkánynak híjjá : ezen elnevezéssel nem csupán szarkazmus, nem gúny, nem megvetés gyanánt akar élni; hanem van abban valami gyógyszer, mely ha netalán drasztikus is, de egészséges testben, kóranyagok által oszlásnak nem dobott physikumban okvetlenül gyógyhatást idéz elő. Az a nemzet, mely rengeteg milliókat áldozott egybe, hogy az élő és éltető igazság szent könyvét a föld minden népeinek kezibe tegye, a szeretet és igazság legméltóbb letéteményesének tüntette fel magát. Az utat és ösvényt dicsőséggel és fénynyel sugarazza be, melyen a maga világhatalmát és dicsőségét beláthatlan időkre megszilárdította, hogy példáját lássa és kövesse minden nép, mely jóra és igazra képesült. De legjobb akarata mellett sem lehet más népek közvetlen oktatójává, nem láthatja el a saját igazaik és érdekeik iránt siketeket és igaztalanokat, a való és nélkülözhetlen ismeretek tankönyveivel, erőszakkal és kényszerrel nem terelheti őket a megélhetés és boldogulás ösvényeire. De megfigyeli eljárás módjaikat és cselekvényeiket és tetteik után ítélve a patkány czimmel illeti őket, mely rongálásait és pusztításait ép saját tűzhelye érdekei ellen cselekszi és gyakorolja. A patkány névvel akarja tehát figyelmeztetni a veszélyre és kárhozatra, mely esztelen és oktalan eljárásaikat okvetlenül követni fogja. A ki intézményeink hatása után kutat, ki köz és nyilván életünket vizsgálja, a ki az egyént fejlődésében és küzdelmében megfigyeli tapasztalni fogja, mily tömérdek tünet ötlik szemeibe, mely patkány munkára vall és nagyon természetesnek fogja találni, hogy eljárási és cselekvési rendszerünknek egyéb végeredménye alig lehet, mint az elcsenevészedés, pusztulás és megsemmisülés. Mig az angol közéletében az egyén, a polgár, mindig úgy állittatik előtérbe, hogy annak minden igazságos és jogos érdekei minden ellenvetés és akadály nélkül érvényesülést nyernek valahányszor összeütköznek a közérdekkel; addig nálunk, nemcsak a közérdekeknek nyujtátik előny, az igazságos magánérdek rovására, hanem a közérdek minden egyes szolgája feljogosítva érzi magát, hogy akna munkát végezzen a legigazságosabb magánérdekek ellenében. Hozhatnánk számtalan példát a közel múltból fel, a felállított tétel beigazolására. Ettől azonban megment bennünket egy flagrans eset, mely mindenjózan gondolkozó előtt, elég világos és szembeszökő érvül szolgálhat. A pestvidéki törvényszék ugyanis városunkat perre utasította a kincstári ügyészséggel szemben, egy oly hagyatéki ügyben, melyről a képviselőtestület már rég lemondott, melyben sem a városi pénztár, sem a királyi kincstár soha egy garast nem remélhet. Ezen végzést t. városi ügyészünk az idióták és szakemberek előtt egyaránt felérhe- tetlen bölcsességgel megappellálta, hogy ne a város, hanem a kincstári ügyészség utasittassék perre, szemben a várossal a semmiért. A tiszti ügyész ur nagyon meg van győződve, hogy teljesen szecskamunkát végez az örökösök rovására, de a törvényes örökösöket legalább mégis megbosszanthatja az ő köpönyegje alá rejtőzködő A „VÁCZI KÖZLONY'TARCZAJA. Etelka emlékezete. Megszűnt dobogni, megszűnt a kebel . . . Kihűlt, miként a márvány oly hideg, A szív, mely oly hőn vert szeredért, Fájdalmainkat már nem érzi meg . . . A kedves ajk örökre zárva van, Lezárta azt örökre a halál, Elfonnyadott) letört a kis virág, A mennynek kellett óh egy rózsaszál! In Te, Domine, speravi. Istenem, Te vagy szivemnek, Bús szivemnek mindene; Minden elhagy, mit szerettem, Csak a hittel, csal mi ketten . . . Mit törődjem én vele?! Jöjjön bár minden hatalma A világnak ellenül — Benned bízott mindörökké, Soha eddig, soha többé Szivem meg nem szégyenül! Oudeis. A bimbó diszlett, ékesen virult, De jött a fagy veszé'lythozó szele, Elhervasztá legszebb reményi közt A zord halál fagyos lehellete. Letűnt a csillag, többé nem ragyog, Felhő borítja a szülök egét, Örömsugárt nem hint többé körül, Nem űzi el a bánat fellegét. Elszállt, örökre el a csalogány, Nem hangzik daltól a liget, virány . . . Borússá lett óh a szülői ház, Már nem vidítja fel a kis leány. . . . Most néma csend, sötét gyász tölti el A fájdalomtelt bánatos la,kot, Nem szól az ének már nem zeng a dal, Hol, még ö élt, jókedv s öröm lakott. * * * Isten veled, korán elköltözött! A sir ölén nyugodjál csendesen A tudd ott lenn békében álmaid, A hol többé nem fáj már semmisem. Szeretteid bár búsan itt hagyád légy szép bimbó hervadva el veled Emlékedet örökre őrzi majd, A sir felett virasztó kegyelet . . . A két sir. Irta : ~V7~arga 3VCITi.á.l37-. Itt vagyok a temetőben, itt állok a két legszo- morubb sirnál . . . Mindakettő uj, még a fii sem verte fel. Istenem, mennyire különböző és mégis egymás mellé illő két sir ... Az egyiknél márványkereszt, aranyos fölirattal; a másiknál feketére mázolt egyszerű fakereszt, föliratát már is olvashatatlanná tette az eső. Mindakét kereszt boszuért, nem, ez nem keresztény szó, — igazságért esdő kéz. Mindakét sir alatt nyugovóknak egyformán nehéz lehet a föld. Jól ismertem őket. A márványkeresztes sir egy fiatal, családapáé. Mindenki szerette, tisztelte; meg is érdemelte. Egyike volt a ritka kivételeknek, az önzést I nem ismerte. Sokak hasznára, dicsőséggel haladt a I közélet pályáján, de egy gonosz kéz — rokoni kézi — hirtelen megállította őt s a korai sírba taszította . . . Itt fekszik a család kenyérkeresője; a működéséhez kötött reményeknek vége örökre ... És a gaz, aki I kioltotta életét, aki a hazát egy tevékeny, hasznos j tagjától fosztotta meg, aki a boldog hitvest gyászos özvegygyé, három gyermeket apátion árvákká tett, az I zavartalanul élvezi az életet, a társadalom megtűri, j tettét még bűnül sem róvja fel neki . . . Isten, ember, 1 hol itt az igazság! . . . A másik sir lakója az oltárnak volt szolgája. Hazátlanná lett mert szerette hazáját. Boldog Isten! milyen élet volt az, évtizedeken át bolyongom országról országra, anélkül, hogy a haza szent földére csak egyszer tehette volna lábát: . . . jönni, menni, megérkezni mindig idegenek, soha övéi közé; . . . enni a könyörület keserű, fekete kenyerét . . . Végre is idegen földön, idegen, részvétlen emberek között azzal a tudattal küzdeni át a halálharczot, hogy a könyörület adta testetlen koporsójára senki sem hullat résztvevő könyeket . . . ... A nap pazarul szórja sugarait; az ég felhőtlen; a föld virágos; a levegő illatos és nekem mégis úgy látszik, mintha félhomály venne körül. Semmit sem látok, csak a két szomorú sirt ... A rideg ész gondolkodik, lázad, az ész gondolatát átérzi a szív, . . . nyugtalanul ver, háborog, mint a felkorbácsolt tenger, . . . az ajk már-már nyílik, hogy kimondja, amit gondol az ész, érez a szív . . . sötét, kétségbeejtő gondolat, mely it életet merészel mondani a világrend fölött. ... De hirtelen egy fényes sugár röppen felülről, a komor borukat gyorsan szerte foszlik, és az ész tisztán lát és megnyugszik, az ajk néma marad, de annál többet mond az égre emelt bocsánatot kérő könyes szem. Isten, kinek trónja az ég, lábainak zsámolya a föld, te örök Lény, Te mindent helyesen, ok szerint rendeztél el . . . Elhívod a hitvest a boldog társa mellől, — és Te magad léssz gyámolává; elveszed a kenyérkeresőt, árvákká teszed a gyermekeket,^ — és önmagadat teszed az árvák atyjává. Idegen ég alatt engeded elsorvadni a haza iránti szeretettől lángoló keblet, — de szenvedéseit érdemül jegyzed föl a zsarnok vaspálczája alatt nyögő népnek . . . Isten! te örök Bölcsesség, végtelen Jóság . . . Hogy a két sírban porladónak csendesebb legyen álma, hogy könnyebb legyen a korai sir, az idegen föld göröngye, megyek, bemutatom értök az engesztelő áldozatot.
