Váczi Közlöny, 1888 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1888-10-14 / 42. szám
goi iparral való sikeres konkurrenczia által saját magunkon is segítsünk. Határvonalat képezünk a kelet és nyugat között. Nemzeti önérzetünk arra jogosít bennünket, hogy magunkat a Nyugat művelt népei közé sorozzuk. De missiónk keletre utal minket, hogy ott iparunknak és kereskedelmünknek tartós bázist teremtsünk. Ezen a téren az egész külföld most figyelemmel kisér bennünket és féltékeny szemmel néz felénk. A keleti vasút megnyíltával ide érkezett szaloniki vendégeink tömeges megjelenése elég okot szolgáltatott erre. S valóban jogos nemzeti büszkeség áraszja el keblünket, ha arra a kellemes benyomásra gondolunk, mit előzékenységgel és szeretettel fogadott vendégeinkre a magyar ipar termékei gyakoroltak. Egészen őszintén vallották be, hogy honi iparczikkeink olcsóság tekintetében a franczia és angol gyártmányokkal ezideig nem állhatják ugyan még ki a versenyt, de qualitás és szolidság tekintetében messze túlszárnyalják az idegen szédelgés gyarlóbb m u n k á i t. Kereskedelmi múzeumunk igazán impozáns látványosságot képezett vendégeink számára, de Pató Pál- szerű közönyösségünk ezúttal is jelentkezett. A szaloniki vendégekre, kik épp azért jelentek meg, bogy a magyar iparos osztálylyal és a magyar iparral mélyeben megismerkedhessenek, alig várta az iparcsarnokban nehány fővárosi iparos és kereskedő, akik kiállított czikkeik felől fölvilágositással szolgáltak volna. De a magyar ipar és kereskedelem nem képezi kizárólag a főváros monopóliumát! A v i d é k az, mely szolidság tekintetében több, mint egy oknál fogva magával a fővárossal is versenyezhet s igy első sorban a vidéknek kötelessége gyártmányaival a budapesti kereskedelmi és iparmuzeumban, a hazai termékek állandó kiállításában tündökölni. Az általános magyar iparnak ez nem kis mértékben válna hasznára. Eddigelé többnyire csak nyers anyaggal szolgáltunk a külföldnek, melynek földolgozásával azután megfizettette velünk úgy a munkát, amint csak neki tetszett. De kárhoztatandó tétlenségünknek bizonyára más fordulatot fog adni az a tudat, hogy ipar és kereskedelem tekintetében a Kelet reánk vár, reánk számit és talán reánk is fog szorulni. Tegyük meg tehát mi is a magunkét! Itt van az alkalom, hogy a Németh Imre miniszteri tanácsos igazgatása alatt álló kereskedelmi múzeumban a vidék is megjelenjen czikkeivel, hogy a Budapestre érkező idegen ne csak a Bedaeckernek apró betűiből, de a reális való tagadhatlan fényeiből is lássa, hogy olyan ipar és kereskedelmünk van, melyre Magyar- ország büszke lehet és ezt a külföld is teljesen méltányolhatja. Különösen pedig az elhanyagolt Keletre kell figyelmünket fordítani, hová most már a vasúti közlekedés is elvezet bennünket. És ha áruinkban a teljes méltányosság nívójára fogunk emelkedni, akkor biztosak lehetünk arról az elismerésről, melyet a Kelet áruinknak örömmel fog kiszolgáltatni. Ipar és kereskedelem legyen a politikánk, melyet a Kelettel szemben ezúttal folytatunk. Pia ennek a politikának híven megfeleltünk, akkor eleget tettünk annak a missiónak, mely ezredéven át reánk várt. képességemet összeszedvén, egyengettem tovább utamat. Végre ő is megszólal: —- De gondolja meg uram kölcsönös helyzetünket; tudja meg előbb, hogy ki vagyok, ismerje meg viszonyaimat. — Óh angyal, mindent tudok! — Ön tud mindent? kérdé tettetett meglepetéssel. — Igen, tudok mindent; most csak szive jegét ezélzom megtörni, s ha ezt elértem, boldognak érzen- dem magam . . . Ismét mosolygott, s látszólag még szelidebben, mint előbb. Ez alatt hazaértünk s elérkezett az elválás pcrcze. — A viszontlátásra! — mondám egy meddő tekintettel. — ... A viszontlátásra! — viszonzá s édeskésen nézett rám, felém nyújtva picziny kacsóját, mit én gyengéden, de .szenvedéllyel megszoriték. 0 már otthon volt, mig én hazafelé ballagtam. A szó szoros értelmében el voltam ragadtatva s alig bírtam a másnap estéjét megvárni, hogy ismét találkoz- hassam szivem bálványával. — Végre találkoztunk. Hogy van barátom? Kérdé. E perezben boldog vagyok _— szóltam — szabad karjáért esedeznem . . .? — Úgy! Köszönöm!- Mivel foglalkozott tegnap óta? folytató. Kegyedre gondoltam, őrangyalomra, ki szellemben lebegett előttem szüntelenül . . . No maga! Nem tréfál kérdé hamiskásan szemeim közé nézve. — Nem tréfálok. Ha szivembe látna, úgy meggyőződ ... No, no, ne érzelegjen. Akarok hinni legnapi szavainak. Oh angyal imádom! Slb. Slb. Hazaértünk s elég sajnosán . . . elváltunk, bízván a holnapi viszontlátás örömeiben. Másfél hónapig folytatódon ez a dolog ily formán egyik nap úgy, mint másik nap. Végre egy lépéssel tovább jutottam; ugyanis ő, az angyal, megengedte, Kimutatás a tűzőr torony felállitási költségeire befolyt adományokról. A tényleges gyűjtés múlt csütörtökön megkezdetvén, eddig a következők adakoztak: Egy valaki...............................................10 frt — kr. N. N...............................................................5 „ — „ Jung János.................................................5 „ — „ Kanda István ............................................5 „ — „ Csávolszky József ........................................3 „ — „ Egy valaki.................................................3 „ — „ Újhelyi István ............................................5 „ — „ Dr. Miltényi Gyula ..................................3 „ — „ Dr. Argenti Döme .................................10 „ — „ Villásy István ............................................5 „ — „ Velzer Lajos.................................................4 „ — „ Ottó J ............................................................1 „ — „ Fodor Sándor ..........................................— „ 50 „ Kr. F .......................... • • • • • • 3 „ - „ Összesen: 02 frt 50 kr. Az itt kitüntetett 62 frt 50 krt, azaz hatvankét forint ötven krt átvettem. Vácz, 1888. október hó 12-én. Millmann Géza, a váczi tűzoltó-egylet pénztárosa. A múlt számunkban kitüntetett 135 frt adomány- összeget a jelenleg kimutatott 62 frt 50 krhoz hozzáadva, van összesen e czélra 197 frt 50 kr. Ez összeg már a takarékpénztárban van elhelyezve, hogy felhasználásig is gyümölcsözzék. Az Al-Dunán.*) Európa második legnagyobb folyóját, mikor Dévénynél a magyar nevet íélveszi, a Kárpátok üdvözlik. Dunánk útja ezután diadalmenetre változik. Partjain igéző tájképije változnak gyors egymásutánban. Elvonulnak azután a Kárpátok, érczet termelni s gránittömböket alkotni. Elég anyagnak van tehát, hogy állíthassunk nagyjainknak szobrokat. Visegrád vidékén, hol nagy királyaink egykor székeltek, folyó és hegy egymásnak búcsút int, s viszontlátást igér az Al-Dunán. Alig hagyja el hajónk a belgrádi partokat, alig kerüli meg a lajta-mcszes sarkantyút, mely a nagy folyót is más irányba tereli, részűt átellenben máris Páncsova városának magasabb épületei iparkodnak elénk tűnni, százados fák koronái fölé emelkedve. A város épületei közül legjobban kilátszik az idomtalan görög templom, melynek több oka volna elbújni. Olaszországi bazilikák formájára, kupolával s külön harangtoronynyal építették, de nagyon rósz arányokkal, Vörös falai mintha csak maguk is pirulnának, hogy kontár keze alul kerültek ki. A ;város alatt a Temes folyó siet a nagy Danával összekelni. A pancsovai ártéren védgát mögött, a csángók telepei: Hertelendifalva s odább Nagygyörgyfalva szundikálnak. A magyarországi alacsony partvidék unalmában nyújtózkodik, lombos erdőn kivül változatul mitsein mutat, mig a szerb parton a dombság egész lánczolata kiséri a Duna hosszát mosolyogva. *) Vértesi Károly »Több országból, útirajzok« czimű müvéből. CSARNOK. Smedercvo vagy Szemendria s Kabinnál is, jobbra- balra, a szem határa szélesedik. Smederevo! Elferdített neve után ki gondolná? hogy ez volt a hires Vég- Szendrő, a magyar történelem egyik tanúja. A Duna habjaiba könyökölő rovátkos bástyafalak, sok támpontot nyújtanak még, régen elmúlt események felelevenítésére. A szerb kényurak itt székeltek egyiclőben s a szemendriai hires fehér bortól, itt hevültek, hol mellettünk, hol ellenünk. Akkor is viseltek az emberek köpönyeget, _ akkor is volt szél és politika. A politika szele akkor is a köpenyegek irányát megváltoztatta. De lássuk a honi történelmet. Kemény szóval azt izente Vég-Szendrőre Murad szultán (1438) Brankavics deszpotának, adja fel Vég- Szendrő várát! azt az erős várat, melyre néki nincs szüksége, kár is volt igy felépíteni. Maga pedig jó Brankovics jöjjön egy jó feketére Drinápolyba. Murád szultán ottan várja. Brankovicsnak fői az agya, ugyan mit csináljon? Sasfészket csinált magának — s ő ezt most egy-két szóra ^ odaadja ? De ha el nem megy a parancsszóra — imigy gondolkozik — várhatja a török rendszala- got, nyaka körül jó szorosra fűzve. De a deszpotának sem szállt inába a bátorsága. Az izenetre adós maradt válaszával. És nem is azért épité fel Brankovics az erős várat, hogy egy-két szóra Murad szultán, ki a várra kancsal szemet vetett, ajándékul kapja. György fiára bizta legott az erős vár megvédését, maga pedig másik fiával és kincseivel Albert királynál kopogott be segítségért. Mig a karok tanácskoztak, Vég-Szendrő alatt Murád ágyúi is megszóllaltak. Nagy volt az ifjú Brankovics vitézsége benn a várban, de nagyobb volt Murad seregének emberáradata a vár alatt. Vég-Szendrő elesett. A két sógor hárczolt egymás ellen, Brankovics és Murad. A szultán győzött mint erősebb, győzedelmét betetézte, sógorának mindkét szemét kiszuratta s megvakitva várfogságra hányta. A hős de szerencsétlen fejedelem-finek gyászos esetére, emlékeztetnek a bástyafalakon a lövések. De mindezekre megtorlás is következett. Firus bég (1454) 30,000 emberével ismét ostrom alá fogja Vég-Szendrőt. A szomorú apának Brankovicsnak, Hunyadi hoz segély hadat. Habár Magyarország fehér hollóját, az egyetértést, a Cilleiek messze űzték, Hunyadi mégis Firus béget megveri és elfogatja, seregét meg tönkre teszi. Ezt beszélik másodszor az annyi vértől ázott bástyafalak. Más látképe van most itt az egész tájnak. Pusztulásnak nincs már nyoma. A hegyoldalon szőllő-tőkék sütkéreznek. Probus császár venyegéi jenyésznyek és jó bort adnak. Boráról is hires Szemendria. A várfalak mellett a kis Jesava s odább a nagyobb Moravának hullámai temetkeznek a nagy Dunába. Egyelőre elvonulnak a hegyek s dombok a viz partjáról. Kanyarog a Duna össze-vissza, féken mi sem tartja. Olyan mint a kósza gyermek, aki az apai hatalom alól kibújt s szabad szárnyakon mozog a világban kény és kedv szerint. Sok szigetet képez a víz, s ott a hol az süppedő lágyságot hagy maga után, hosszú lábú vizi madarak világának sokasága csap nagy mulatságot. Csokonai époszának a hősei, jó falatokat szolgáltatnak a rikoltozó madaraknak. Báziás fölött odább, hol a Duna félkört ir le szeszélyében s a jobb parton a szirtek ismét gyülekeznek, egy szirtormon, csupa csillámpalán, a római eredetű Ráma várának avas falai, elég épen álldogálnak s a viz tükrében elméláznak. Itt kezdődnek a Dunának nagyobbszerü áttörései. Bámuljuk a folyam sebjét 16 mértföld hosszában, Báhogy lakásába beléphessek . . . Hogy ekkor mily boldog voltam, azt le nem Írhatom. Kéjben úsztam. Mily boldogság az, ha két szerelmes bizalmas magánosságban kitárhatja szive érzelmeit s ha ez érzelmek kölcsönösen jó talajra akadnak. Egyszer megmutatta nekem naplóját is, melyben minden esemény, a mely „ránk“ vonatkozott, piros tentával volt Írva . . . Mily gyengédség! Egy napon megkértem őt, hogy a helyett, hogy én őt Kornéliának hívjam, engedje, hogy röviden csak „Nelli“-nek szólíthassam, viszont ő engem bizalmasa! csak „Bodi“-nak hívjon. A beleegyezés természetesen hamar megtörtént. Bár csak meg ne történt volnan Hogy miért ? kérded t. olvasó, az czifra dolog! Ugyanis egy ízben este, midőn, mint rendesen, elejébe incnék, hogy majd együtt megyünk haza, már messziről észrevettem, hogy némi harag vonul át arczán. Félni kezdék s méltán; mert a helyett, hogy találkozásunkkor, mint máskor, szívélyesen üdvözölt volna, ma hidegen elkapta gyönyörű fejét, . . . mintha ki akarna kerülni. Megszólítom: — Hogy vagy édes Nellikém ? — kérdém, mintha haragját észre sem vettem volna. — Még bátorkodni közeledni is felém, hitszegő — válaszol felháb o ro dottan. Majd el tántorodtam, de erőt véve magamon, szólék: — Ki bántott boldogságom? — Tudtommal egy árva szóval sem sértettelek meg, annál kevesbbé érdem lem e méltatlan feddést. Óh te színlelő! Nem félsz, hogy a rossz lelki- ismeret megbénítja bűnös lelkedet. Ezt érdemeltem én tőled? Szólj s igazold magad, ha képes vagy erre. — Megbocsáss, nem értelek. Világosíts fel jobban. — Még el is merészelnéd tagadni? Ez gyalázat! — Kérlek, csillapodjál, mert megölsz szavaiddal; mondj cl higgadtan mindent, mert még mindig nem értelek. Mert nem akarsz megérteni. Ügyes kibeszélő«, csak az kár, hogy én nem vagyok elég ügyetlen ahhoz, bogy ezt meghallgathassam, még kevésbé, hogy elfogadhassam. — Isten a tanúm, az én lelkiismeretem tiszta. . . — Hát az újság? — szól, miközben szemeim vérben forogtak. —- Miféle újság? — bamulék. — Tudok mindent; óh az az átkozott újság!... Nem győztem tovább faggatni s már egy jó ideig mentünk szótlanul egymás mellett, s csak néha-néha vetettem rá egy-egy kérő pillantást,” melyekkel ő da- czolni látszék; végre hazaértünk. No most, jámbor olvasó, láss csodát! A mint lakása ajtajához közeledünk, ő meggyorsítja lépteit, kinyitja az ajtót, besurran azon és az én becses orrom előtt becsapja az ajtót . . Mi sem természetesebb, hogy ő benn volt, . . . én meg . . . künn cseppentem Szegény Bódi! kellett ez neked ? Most mittévő legyek? Hazamentem. Kellemes májusi est volt s mélyen elgondolkozva s vontatott léptekkel mentem hazáig. Másnap reggel egy levelet hoz be a szobaleány; a levél czimzésén rögtön felismerem Nelli kézírását. Nagy sietséggel felnyitom s mohón olvasni kezdem: „T. Uram! Az ide mellékelt papirszelet tanúsága szerint én mindennek nyomára jöttem. Mi köztünk , megszűnt minden. Mától fogva naplómba fekete tén- , tával jegyzek. Felejtsen el; ez önnek könnyű dolog j lesz; egy ártatlan leány szerelmével visszaélni és gyen- ' gédségéből torzképet faragni: ez nehiteíenség! . . . i Csak azt ajánlom, hogy rossz tréfáinak áldozatait i máskor ne hozzám hasonló személyekben keresse. Isten Önnel! R. Kornélia.“ ... A szobaleány azt mondja, hogy elsápadtam; én hiszek neki. De lássuk csak azt a végzetes papir- szeletet, mely valamely fővárosi lapból az ,,Apró hirdetések“ közül volt kivágva. — Így hangzik: „Drága Vilmám! Kérésedet csak nehány nap múlva teljesíthetem, mert jelenleg le vagyok kötve
