Váczi Közlöny, 1888 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1888-08-19 / 34. szám

egyidejűleg utasittatott, hogy a kérelmezett térséget helyszíni szemle utján szépészeti és Dunapart-rendezéfei szempontokból állapítsa meg és jelölje ki.

Gallik Sándor és Rudnay Ede háztulajdonos-társak utasittatni határoztattak, hogy a gőzhajóhoz vezető, legutóbb helyreállított útmenti gyalogjárdájukat 30 nap alatt annyival is inkább elkészítsék, minthogy elleneseiben azt az érdekeltek költségén a város fogja elkészíttetni.

Végül dr. Miltényi Gyula ipariskolai igazgatónak ezen állásáról történt lemondását a közgyűlés tudomásul vette s felhívta az ipariskolai bizottságot, hogy új ipariskolai igazgató megválasztása s illetve kijelölése iránt intézkedjék.

Ezzel a tárgysorozat kimerittetvén, elnöklő tanácsnok, helyettes polgármester a közgyűlést feloszlatta.

Termelők figyelmébe.

A kereskedelmi múzeum programrészem hivatása lévén hazai termékeinknek kelendőségét emelni és azok kivitelét előmozdítani, mindazon czikkére nézve, melyek az állandó kiállításban helyet nem foglalhatnak, azon eljárást követi, hogy azokat külön rendezendő időleges kiállításokon mutatja be a fogyasztó közönségnek és a kereskedőknek.

A folyó évben következő időleges kiállításokat - illetve vásárokat fogunk tartani, melyek szeptember utolsó napjaiban megnyittatnak és október 31-én bezáratnak és pedig;

1. egy őszi gyümölcs és konyhakerti kiállítást (vásárt),

2. egy sajtkiállitást és

3. egy méhészeti kiállítást (vásárt).

E kiállítások czélja: a fogyasztó közönséget, valamint a kereskedőket a hazánkban termelt, fenn elősorolt czikkekkel, valamint a termelőkkel megismertetni, terményeink kelendőségét előmozdítani és azoknak új piaczokat szerezni.

Nem szenved kétséget, hogy ily vásárszerű kiállítások, ha bizonyos, előre meghatározott időközökben ismétlődnek, a vevő és termelő közönségnek nagy előnyöket nyújtanak és a forgalom élénkítésére nagy befolyást gyakorolnak.

Időleges kiállításaink úgy vannak szervezve, hogy a termelőkre nézve költségekkel egybekötve nincsenek; helypénz nem követeltetik, minden szükséges berendezési tárgyról a muzeum igazgatósága gondoskodik; a kiállítók 50°/0 szállítási kedvezményben részesülnek, csupán a tényleg eszközölt eladások, vagy megrendelések után szedetik egy bizonyos jutalék.

Minél nagyobb a kiállításokban résztvevő termelők száma, annál nagyobb az érdeklődés a fogyasztó közönségnél és a kereskedőknél.

A múlt évben tartott első gyümölcs vásár alkalmával az összes beküldött készlet a megszabott árakon elkelt, daczára annak, hogy az' időjárás kedvezőtlen volt és termelőink nagy része nem követte utasításainkat.

A folyó évben szándékunk a külföld figyelmét is az általunk rendezett kiállításokra felhívni és oda hatni, hogy azokat megszemléljék és velünk üzleti összeköttetésbe lépjenek.

Midőn a kér. muzeum ngs igazgatósága megbízásából a tisztelt termelők figyelmét az említett kiállításokra felhívni szerencsém van, van szerencsém egyúttal szives tudomására hozni, hogy bővebb felvilágosítással és bejelentési ivekkel készségesen szolgálok.

Vácz, 1888. aug. 15-én. Reiser László

kamarai tag, mint a keresk. muzeum képviselője.

C S A R N O K.

Romok között.

— Rajz. —

Beleestem én is korunk népszerű mániájába, a nyaralási mániába. A falu, kis fehér házikóival, keHisz ha épen ez a baj, nézze csak, van amott fiatal asszony is, vagy tán éppen leány.

Hol?

Ugyanott, a hol az aludt tejet kapjak.

Nem látom.

— Nézzen csak a vasrácsos kapura.

— Csakugyan, leány áll ott.

Tehát remélem, most már meg van vigasztalódva.

— Nem egészen.- Hanem Pista barátom, nézze csak, ez különös, az a leány felénk integet.

Csakugyan, ezt nem értem.

— Én sem.

Alig voltunk ama bizonyos háztól száz lépésnyire, mindkettőnk meglepetésére folyton integetett felénk az a bizonyos leányzó, mintha hivott volna. Megfoghatatlan volt előttünk ez.

Hopp! megvan !

Úgy látszik egyet gondolva, egymásra néztünk.

Eássa, Pista barátom, — szóltam sajnálkozva lássa, ez még sem illő dolog.

— Micsoda?

Egyszerűen az, hogy ön ide kisértette magát általam kedveséhez és én most mehetek majd tovább egyedül.

Vagy talán ön tesz Így velem!

— Én?

Ön1 hát!

Mit gondol?! Írisz én Görényben sohasem voltam, nincs itt senki ismerősöm.

llát azt hiszi, hogy nekem van?

Mondja kérem őszintén, nem önnek integet | folytonosan az a. leány?

Persze hogy néni! Es önnek sem?

délyes vidámságával, egyszerű, becsületes embereivel ellenállhatlan vágyódást támasztott lelkemben. Mikor bekövetkeztek a meleg nyári napok, nem volt többé maradásom a város zajában. Romanikus érzelmek leptek meg . . . ábrándozni szülőföldem árnyas erdeiben, hallgatni a kakukok szentimentális huhogásait, tágult tüdővel szivni az üde, erdei levegőt — és tanúja lenni annak az idilli boldogságnak, melyet a szerető család csak falun, egymást becsülve, egymás boldogságán örülve — élvez...

Oh, mint örültem én július 12-nek! . . . Nem törődtem a vasutasok ismert kedélyességével, nem mulattatott a hordárok czivódása, amit ők valószínűleg az utasok mulattatására rendeznek.

Még a váczi bérkocsisok hires előzékenysége és messzi földön elterjedt diskrétiója se vette el kedvemet. Nem. — A prózai gondolatok s érzetek otthon maradnak, mikor az ember a természet fenséges csodáit készül szemlélni, mert annak varázs hatalma előtt eltűnnek, elmosódnak a mindennapi élet ily csekély kellemetlenségei.

E helyett képzeletem már eleve is édelgett s lerajzolta lelkemben a rám várakozó öröm végtelen nagyságát.

Hogy fog örülni a bácsi a meglepetésnek ! . . . Az a kedves öreg, kit bár az élet, a szenvedések, csapások s bajok a megróbáltatásnak minden kép zelhető fázisán keresztül ragadva, testileg* teljesen tönkretette : — lelke ép maradt a müveit, szellemes, szeretetreméltó kedély összes jó tulajdonaival fölruházva.

Akit az élet, az emberek nem tanítottak egyébre, csak szenvedni és gyűlölni . . . ő megtanult szenvedni — de gyűlölni sohase tudott; ehelyett a legnagyobb gyengédségggel szerette egyedüli roko nát: unoka húgát, az én jó szülőcskémet; és ennek gyermekeit: Olgát és engem.

Valóságos ünnep volt rá nézve, ha én vagy Olga húgom a nyári hónapokban meglátogattuk falusi magányában. Ilyenkor az öreg feledni látszott nagy testi baját, a gyötrő fájdalmakat, melyek a hivatás lelkiismeretes teljesitésében eltöltött életnek mintegy jutalmául maradtak reá. Megjelent ajkain az a kedves mosoly, megtört fényű szemeiből sugárzott a szeretet s egész arczárói oly jóságos kedvesség ömlött, hogy az ember önkénytelenül is a szeretet s jóakarat megtestesült alakját látta benne.

Mosolygott ... s az a mosoly azt jelenté : Gyermekeim, én sokat szenvedtem és szenvedek az emberek miatt, de azért gyűlölni sohase tudtam — s ez tesz most boldoggá engem.

Esténkint Olga húgom karjára támaszkodva kijött a ház elé, s ott leülve élveztük azt a megragadó képet, amit a természet pompája szemeink elé tárt.

A templom mellett, egy kies magaslaton volt a bácsi háza, mely uralta az alatta elterülő községet s az észak felé húzódó pompás réteket a csőr gedező patakkal. Távolabb a történelmi nevezetességű hegyek képeztek érdekes hátteret susogó er- deikkel, mintegy bezárva a szem előtt a láthatár végtelenségét . . . A. lenyugvó nap végső sugarai megaranyozzák a fák leveleit, a levegő meghüsül s az alkonyi szellő felhajtja a rétek kellemes illatát, játszi pajzánsággal meglobogtatja az öreg szép fehér fürtjeit, suttog neki vig regéket azokból az időkből, mikor még ő is fiatal, egészséges volt, mikor még neki is volt oka, hogy örüljön az életnek ... s az öreg úgy elgondolkozik, úgy eltűnődik ilyenkor, mintha nem hinné el, mintha álomnak tartaná, mit a szellő suttog. Meglehet, csak álom volt az, s most a pajzán szellő újra emlékezetbe hozza az álmot . . . Hiszen oly sokan vagyunk, kik álmodunk a boldogságról, s mikor fölébredünk oly nehezünkre esik elhinni, hog*y az csak álom volt . . .

Azomban Olga húgom vigsága nem engedte

— No nekem ugyan nem, azt tudom.

A leány mindegyre integetett. Kezdett ez a dolog nem tetszeni. Valami furcsa jutott eszembe.

Közelebb érve láttam, hogy a nyájas leány igen szép szőke kisasszony; nem több húsz évesnél. Megfoghatatlan ! Alig értünk tiz lépésnyire hozzá, midőn hirtelen élőnkbe siet, egyenesen Pista felé tart, nyakába ugrik, hevesen megöleli, megcsókolja s szenvedélyesén igy kiált fel:

I tt vagy! végre valahára itt vagy — édesem, kedvesem, mindenem, egyetlen boldogító menyországom! . . . nem ölelsz meg? . . . nem csókolsz meg?. . . lásd, én megölellek, megcsókollak és csókolni foglak, mig élek, legyen ez bár száz esztendő ! . . . hallod a fülemilét? . . . trallalala! ... óh jaj! . . . az búcsúztatott el . . . az siratott meg ... az temetett el . . . te vagy az? . . . ugy-e Le vagy az? . . . megjöttél, itt vagy . . . ugy-e nem haltál meg? . . . jer angyalom, nézzük meg menyasszonyi ruhámat . . . oly szép fehér volt, mint a hó, ugy-e? ... és most — jaj! - olyan fekete, mint a halál . . . jer kedvesem, jer édesem, menjünk bp . . . látod ezt a vas ajtót? mikor utoljára kimentéi rajta, hideg volt, mint a jég, és most, jaj, meg ne fogd, olyan tüzes, mint a parázs . . . szereted még a ezukros mandulát? . . . szereted még a galambot? . . . szereted még a rózsát? . . . szereted még a. te rózsádat, á te egyetlen mindenedet? . . . jer, ölelj át, szorosabban, úgy, mint én . . . úgy . . . de csókolj is meg . . . igy . . . igy ... de a füle- milét ne szeresd, az legyen átkozott . . . óh jaj!!!

(Folytatása küv.)

Várföldi Elek.

sokáig elmélázni az öreget. A fiatalság önfeledt

bájával és kedvességével eldalolta kedvencz nótáit s néha aztán az öreg is bele-bele szólt a reszketeg hangjával, s igy daloltunk együtt, mig a csillagok együtt előtünedeztek az égbolt óriási köpenyegén s vidáman ragyogtak le a megelégedett kis körre.

. . . Eme boldog esték emléke megújul most lelkemben s a vágy ismét élvezni azokat, megerősíti elhatározásomat és idegeimet, hogy a világ legroszabb útján való átutazásban meg ne fogyatkozzon nyaralási mániám.

Mert én a mánki útnál roszabbat nem láttam' még ezen a világon. Megjegyzendő, hogy ez a hat kilométeres út jókarban tartása egy állandó viczi- nalis-uti bizottság gondjaira van bizva, mely neve zett bizottság azomban valószinüleg csak azért állíttatott föl, hogy mikor püspök, főispán vagy valami más nagy úr szándékozik azon vidéket megszemlélni; — a szolgabiró kiadhassa neki a rendeletet az utak jókarban tartására vonatkozólag.

Püspök nem rég járt ezen vidéken ; ez biztató körülmény, másrészt héber vallású kocsisom minden áron azt akarta velem elhitetni, hogy ő már roszabb úton is járt. Tudja Isten, nem bírtam hitelt adni szavának, pedig Ádám igen becsületes zsidó.

Nem tudom én azt elmondani, mit éreztem ezen j utazás alatt. Olyan érzelem lepett meg, mely hasonló a legmélyebb világ-fájdalomhoz, mikor az ember az öngyilkossági szándéktól csak egy hajszálnyira van. Elővett az unalom, kegyetlen súlyával ránehezedett lelkemre s kínomban a viczinális- úti bizottság helyett elkezdtem szidalmazni Ádám 1 lovait.

Egyszerre csak Ádám kétségbeesett arczczal hátrafordulva elkiáltja magát :

— Nü, mindjárt elvégződik a mánki út, és még se látszik a dombi torony! . . .

— Az ám, ez csodálatos dolog.

Szinte jól esett, hogy van mi fölött tépelődni. Ádám azomban nem igy gondolkozott. Szombat lévén, lelkiismereti furdolások lepték meg, hogy megszegte Mózes törvényét s kocsira ült. Megriadt fantáziája elhitette vele, hogy a boszuálló látnok meghosszabbította a mánki utat büntetésül a törvény áthágásáért.

Kénytelen voltam vigasztalni őt azzal, hogy Mózes ha bosszúálló is, de azért nem igazságtalan ; mért büntetne engem is, aki nem vagyok zsidó és szombaton is utazhatom.

Nagy nehezen megnyugodott s én tovább té- pelődtem a megfejthetlennek látszó talány fölött. Már rátértünk a dombi útra, még se látszott a torony. Adámot ismét elővették az ószövetségi rémek ; de amint fölértünk a határt jelző dombra — honnan már az egész község látható volt — elszorult szívvel láttuk a szomorú rejtély megfejtését...

. . . Az egész község összes középületeivel együtt romok között hevert a tűz által elpusztítva. Az a szép sugár torony, mely égbe- nyuló alakjával uralta a vidéket, teljesen elpusztult a templommal együtt. Az irtózatos elem nem kímélte meg a szent helyet sem, hol a szegény, elpusztult nép elmondhatná most panaszait, keserveit, szenvedéseit . . . Nem érheti nagyobb csapás a szegény népet, mint a midőn elveszti az egyedüli menedéket, a templomot is, hol enyhelyet keres az élet viharai elől.

Istenem l mikor jön el az az idő, a mikor e szegény nép ismét e szent helyen imádkozhat ? . . . Hiszen egy egész nemzedék igyekezetére, buzgalmára volt szükség, mig az imádkozás eme méltó helye fölépült.

. . . Azok a szép fehér házikók, azok a becsületes, jó falusi emberek mind oly szánalmas, szomorú külsővel bírnak. Nincs ház. melynek udvarán siró asszonyokkal s gyermekekkel, kétség- beesett emberekkel ne találkoznánk.

Ádám szivét e sivár kép annyira elszomoritá, hogy könyes szemeit ég felé emelve felsóhajtott :

— Uram! hatalmas Jehova! de is rettentő a te hatalmad, mikor sújtani akarod a népet.

És ez a becsületes zsidó sirt, mint a gyermek, ennyi nyomor, ennyi szenvedés láttára.

Romba dőlt házak, — megszenesedett gerendák között, s a kétségbeesett nép fájdalmát szemlélve értünk fel a bácsi házáig, Szegény bácsi, hogy neki még ezen csapást is átkeltett szenvedni!...

Ott ült most is a ház előtt egy széken, melynek támlája összeégett. Körülötte a megpörzsölt fák lombatlan ágai meredeztek, melyek többé sohase fognak zöldelni. Még a remény zöld színe is hiányzik e tájról, melyre oly súlyosan nehezedett Isten sújtó keze.

Nincs lomb, mely enyhe árnyékot nyújtana neki a júliusi nap tikkasztó sugarai ellen, s az öreg gyenge szemeit oltalmazandó, kezeit ernyőként emeli homlokához s úgy néz, nézi a végtelen pusztulást. Tekintete a faluról a pusztulni kezdő szőllökre esik, azon szőllőkre, melyek egy nép bol- gulásának, gazdagságának, jólétének tőkéi voltak... Szemei könybe lábadtak s a reménytelenség iiy kínos szavaival fogadott:

— Nézd, nézd öcsém, Isten el akar bennünket törölni a föld színéről.

Nem tudtam vigasztalni őt. Az a keserű őszinte érzelem, mely a szenvedés láttára oly lehangolttá teszi az embert, annyira erőt vett rajta, hogy* nem bírtam szólni, s csak néztem, a merre a bácsi mutatott . . .

S e látvány felfoghatóvá tette azt a mélységes kint a melyet a szegény öregnek át kellett szenvedni. Romok között teljesen elpusztulva látni azt a népet, melynek anyagi és szellemi jólétén húsz év óta fáradozott, s most az agg kor terhével a vállain s súlyos betegség által folyton egy szék