Váczi Közlöny, 1888 (10. évfolyam, 1-53. szám)
1888-08-05 / 32. szám
tékesitésében látjuk a haladást, az emelkedést. Fölkeltene találnunk az iparban. Az anyaföld megtermi a munka gyümölcseit, de az emberi ész nem tudja elhelyezni. Nyersterményeink külföldi piaczai lassan-lassan elzárulnak elölünk, mig a mi határaink ki vannak szolgáltatva az idegen iparczikkek beözönlésének s a statisztika csalhatatlan adatokat szolgáltat arra nézve, hogy a külföld jól fölhasználja ezt a szabadalmat, jól kizsákmányolja az előnyöket, melyeket fölmutathat. És itt önkéntelenül is meg kell állapodnunk és azt kérdeznünk jól van-e ez igy? Nincs nekünk saját iparunk? Elveszett a remény is arra nézve, hogy terményeinket idehaza értékesíthessük ? Furcsa, nagyon furcsa, hogy ezt a kérdést fel kell vetnünk. Hisz az amit a külföldi ipar hozzánk behoz, mind ami nyers terményeinkből van gyúrva, gyártva, átalakítva, fölismerhetlenné téve. Mért győzi meg a külföldi iparos a kiviteli és behozatali vámot és miért adhatja áruit mégis olcsóbban mint mi? Paradoxonnak látszik a föltett kérdés. Mi még évtizedek előtti korból hozzá vagyunk szokva a külföldi iparczikkek fogyasztásához, hogy a külföldi gyárost gazdagítsuk. A kereskedőnek a honi gyártmányra is rá kell nyomatni, hogy „Karls- badi czipő,“ „Párisi kalap,“ „rumburgi vászon,“ „angol posztó,“ „prágai kesztyű,“ mert különben ott hagyjuk az üzletét és nem veszünk semmit nála. Ha nem látjuk a kereskedő üzletének czégtáb- láján a „norinbergi“ jelzést, akkor elhaladunk mellette, s aki még azt merészli kiírni, hogy magyar gyártmány, honi készítmény, azt szánalommal mosolyogják te hölgyeink, akikről azt irta a költő, hogy: „Magyar hölgynek születni szép és nagy gondolat! Szegény magyar ipar, melynek még önfiai elten is küzdenie kell, melynek meg kell érnie azt, hogy az előlünk háromszoros védvámmal elzárt külföldön ismerjék el és idehaza megbántsák, lenézzék!! Nos, és miért van ez igy? Mert annyira rövidlátók vagyunk, hogy csak messzire látunk. Mert derogál észrevenni azt, amit mi készítünk, mert kishitüek, önzők, irigyek vagyunk. Valljuk be ezt őszintén. Valljuk be, hogy nem akarjuk észrevenni önmagunkat, hogy kicsinyeljük azt, amit itthon találunk. A késmárki vászon nem kell, mert nem olvashatunk róla öles plakátokat, nagy betűs hirdetéseket. A rövidlátás onnan van, hogy nem ismerjük önmagunkat, nem ismerjük a saját hazánkat. Nem tudjuk fölfogni a kiállítások jelentőségét. A kiállításokat mulatságnak tekintjük, melyeken jó egyszer végigsétálni, mulatva, csevegve; meg is látjuk azt, ami ott kiállítva van, de felületesen, közönyesen, teljesen érdektelenül. Mintha bizony azért állítana ki 2000 iparos, hogy a közönség megdicsérje a szép drapériát a mit kiállítási bódéja fölé emelt a kárpitos, mintha azért volna a kiállítás, hogy a minták ügyes elrendezése fölött fejezzük ki legbensőbb megelégedésünket. Valójában ezek azok az elszomorító jelenségek, melyeket a figyelmes szemlélő a legutóbbi kiállítások közönségénél tapasztalhatott, és innen van, hogy közönségünk ellátogat a „Magazin francais“- be, a nemzetközi árucsarnokokba, de a hazai gyártmányokból álló kereskedelmi múzeumunknak alig akad magyar látogatója. Mindezeket most tartottuk szükségesnek elmondani. A pécsi kiállítás impozánsnak ígérkezik; az ország közönsége még nem is sejti, hogy milyen meglepetések készülnek ott számára. Csak ellátogassanak oda mindazok, akiknek boszantóbb, mint az olyan tourista, a ki épp oly jól ismeri a Tátra titkait, mint maga a vezető. Ez a boszankodás hű kinyomatban ri te arczukról s azt hiszérn a panasz néhány szavát is hallatták a hallatlan rósz kereset miatt. Ez az év rájuk nézve sem köszöntött be valami kedvezően. A folytonos hideg visszariasztja a fürdöző közönséget s akadályozza a touristákat is, mert nem engedi meg, hogy a magasabb csúcsok megszabaduljanak a téli takarótól. A hóban pedig nem tanácsos mászkálni olyan ormokon, mint a Gerlachfalvi, Lomniczi vagy Jégvölgyi. A Nagyszalóki s Kriván pedig nem vonzók a touristára. Ó-Tátrafüreden még nincs étet. A néhány vendég még kietlenebbé teszi a sétahelyeket, mert észrevehetőbbé teszik az elhagyatottságot. Vágyódtunk közönség után, melyet még eddig egy helyen sem volt alkalmunk felfedezni. Szerettünk volna jó zenét hallgatni, de a czig'ány hegedűje sem volt jókedvű. A lapok szerint már 300 felül keltett 1 volna vendégnek tenni, de vezetőnk kérdésére az arra haladó pinezér erősen hangsúlyozta, hogy „már 90 vendég van együtt.“ Különben a szobák mind te voltak foglalva s az ember csak ideiglenes lakást kaphatott. 0 Tátrafüred kellemes benyomást tett ránk. Rendezett utai s tisztasága üditőleg hatott kedélyünkre s az ég is megszánt, mert a reggel óta tartott hüs szél megszűnt s a levegő valamivel felmelegedett; de a felöltő azért becsült ruhadarab maradt. Társnőmnek nagy kedve volt a Nagysza lóki csúcsot megmászni, mely éppen az orrunk előtt meredezett, de a kedv csak kedv maradt. Alig haladtunk ugyanis a Rózsamenház felé nehány métert a fáradtság erősen jelentkezett s lélekzet vétele meggyorsult. ezt anyagi eszközeik megengedik. A kiállítások nem a doktrinair tudomány számára készülnek, hanem a nagyközönségnek, mert a statisztika hiába gyűjti össze anyagát, a praktikusok is hiába vonják te abból a következtetést, ha az eredmény nem járja át a közönség telkét, meggyőződését, ha a fogyasztás nem vesz tudomást arról a diadalról, amit az ipar békés csatáiban nyert. A pécsi kiállítás elvárja a nemzetet! A diadalünnep fénye tegyen az ipar fölvirágoztatásának derűje ! Menjünk el a pécsi kiállításra ! CSARNO K. A dobsinai jégbarlang.*) A tátrafüredi fürdővendégeknek van hová kirándulni. A fiatal vérüek felkapaszkodhatnak a havas csúcsokra, nők lóháton kevesebb fáradsággal bekalandozhatják a gyönyörű völgyeket s megnézhetik a hegyi tavakat. Hajlott korú mamák és öreg urak is kényelmes kocsikon nem egy szép kirándulást tehetnek. A távolabbi pontok legérdekesbje kétségkívül a dobsinai jégbarlag, melynek megtekintése egész napot vesz igénybe, kora regg-eltől késő estig. De ebben a napban nincs egy unalmas perez sem. Julius hó egyik derült reggelén szokatlan élénkség volt Ó- és Uj-Tátrafiired épületei előtt. Robog- tag a kocsik minden irányból. Nagy társaság készült megnézni a csodabarlangot. Érdekes itt egy ilyen elindulást nézni. A fürdők igazgatói talpon állnak, mert ők rendelték meg az alkalmatosságokat, ők rendezik a kocsikat, melyik hová álljon, s indítják el azokat, a kik már eligazodtak. Élénk a sürgés-forgás. A fiatalság lóháton csoportosul a kocsi körül. Az országút lej tőjén, hosszú kocsisor, vig lakodalmas menetként, húzódik végig. Csakhamar aztán elmarad a hűs fenyőerdő s szabadon nézi át a szem a szepesi zöld fensikot s annak hullámos változatait. A meredek ormok hátramaradnak, mi pedig a fölülről csörtető patakok irányát követjük. A vidám társaság a Húsz parkban száll ki reggelizni. Benépesül e díszes park, mely csinos épületeivel, jó karban tartott sétányaival s kényelmes berendezésével jó kiindulási pont a „magas Tátra“ látogatóinak. E napon a parkban is nagy volt a sietség mindenütt. A touristák festői csoportja itt is, ott is gyülekezett, szeges hosszú bottal a kézben. A hegyekbe készültek. A Husz-parktól még négy órai kocsiutunk van, a barlag szájáig. Siessünk hát mi is. Az ut mellett elmarad a poprádi váracs s ko csink vígan robog át a „Virágvölgyön“, mely szelesen, hosszan és simán terül el fenyő-koszoruzott hegyek közt s egy tekintetre belátható. Olyan mint egy óriási zöld bársony szőnyeg, melynek színét a nap nem veszi el, hanem emeli. Ezüstszin patakok csevegése élénkíti a part virányait. Későn pillanthat a nap e völgybe s már korán kénytelen tőle búcsút venni, mert sugaraitól féltékenyen őrzi a hegyek árnya a szép virágokat. Újabb időben egy díszes szállóház is kínálja itt kényelmeit azoknak, kik e helyen tovább óhajtják szívni a virágilattal vegyes hegyi levegőt. Elmaradnak Grenicz és Vernár tót falucskák. Ezek gyerkőczei nápolyi koldus fiúk módjára szaladnak tüdeik szakadtáig a hintók és a krajezár után. Ruházat mentői kevesebb van rajtuk. EllenMutatvány: Vértesi Károly »Több országból úti rajzok« czimti müvéből. — Hiszen maga a csúcsra is felakart menni ? — Fel is mennék biz én — de most nagyon fáradt vagyok s a ruhám is nagyon akadályoz a mozgásban. S az asszonyok makacsságával állította, hogy az csak gyerekjáték, mig arczárói szakadt a veríték s minden 20 lépésnyire meg keltett állania, hogy pihenjen. A kíváncsiság ösztöne azonban győzött. Alig hallottuk meg a tarpataki vízesések moréját lépései meggyorsultak s ezután legfeljebb csak a csípős szél elten panaszkodott. Az óriási vízesést azonban csak alulról nézte meg. Nem volt kellemesen meglepetve, midőn látta, hogy az óriásnak nevezett, még oly nagyszerű sincs, mint a második, vagy harmadik vízesés. Azt hiszem túlzásnak is fogja találni mindenki ezen elnevezést. Sem a viz Szélessége, sem magassága nem érdemli meg, hogy óriásnak neveztessék, bár rendkivüliségét és érdekességét nem tehet elvitatni. Ott álltunk a Rajner ház oldalán épült szálloda mellett s szemeink keresték a Lomniczi csúcs tetejét, melyen úgy látszott állandóan megtelepült a felhő s testük, mikor tűnik elő a havasok négylábú királya a zerge. De ez nem szereti a zajt, s az emberi hangot nem tartja oly kellemes zenének, mint a zivatar moraját, igy hiába várakoztunk. A nap elérte legmagasabb pontját, de éltető melegét nem érezhettük. Sűrű felhő takarta el előlünk s nem sokára finom apró cseppekben megeredt az eső. A Tátra lakói hozzá vannak ehhez szokva, de minket gyorsabb menésre ösztönözött s igen örültünk, mikor a „Castor“ és „Pollux“ kútját újra elértük. Megfeledkeztünk a gyönyürü páfrány levelekről, miket tétben velők ott pompáz egyik magaslaton a Coburg Fülöp herczeg vadászkastélya. A Király-hegy méltósággal emelkedik fel s úgy tűnik ki a hegycsoportban, mint fejedelem alakja a környezetből. Touristáknak e vidéken ez a Mekkája. Szepes, Liptó és Gömör hegyei és völgyei látszanak ormáról. Majd hegyszorosok, karfákkal szegett tátongó | mélységek s szédítő magasságok következnek. Ha a kocsiból kitekintünk, hat-nyolez felé is elágazó utat látunk magunk alatt. Alig hinnők, hogy ez mind az az egy ut, melyet hátrahagytunk. Mint ha Tirolban, vagy Svájczban járnánk. Hajmeresztő uta kon nem egyszer gondoljuk, hogy kocsink mindjárt a mélységbe rohan s veszve vagyunk. De egy kanyarulat, hid vagy töltés, melyen lovaink gyorsan átszaladnak, uj meglepetést, tájat tár elénk. Minden pontról más meg más kép. A mig dicsérjük az egyiket, a másik elnémít. Végre a Gölnicz-patak vezet bennünket a nevéről nevezett gyönyörű völgybe. Ez már Gömör- megye. Az elveszett patakról kapta e szép völgy „Sztraczena“ tót elnevezését. Mert mint játszi szerencse, jólét, egészség néha hirtelen eltűnnek, hogy azután soha többé elő ne kerüljenek: úgy nyeli el a föld váratlanul ezt a csörgedező patakot is. Hogyan ? — a természettudósok és búvárok had törjék rajta fejőket! Mi nem láttuk eltűnését e titokteljes kis pa taknak nekünk folytonosan csevegett. Váltakozó, lejtős s meredek utakon kifáradt lovaink egyszer csak öszönszerüleg állnak meg a „Jégbarlangéhoz czimzett szállóház főbejáratánál. A vendéglős asztala ismét összegyüjté az egész társaságot, melyet a kanyargós utakon guruló kocsik szétszórtak. A szállóháztól a jégbarlang nyílásáig park terül el, a mérsékelt meredekségü hegyen. De milyen ez a park is ! Százados fenyőfák terebélyes gallyaikkal hüs árnyékot adnak akkor is, mikor a nap delelő pontjáról süt. Az utak szélesek s meglátszik, hogy naponkint van rá gond, mig az üde pázsitot bő harmat füröszti mindennap. A hegy meredékessége elvesz a kanyargó uta kon, melyek a járást könnyítik. Az út mellett pihenő padok kínálkoznak. A barlang bemeneténél nyitott faház áll, hátával a napot eltakarva. Ha kimelegedtünk, itt lehűthetjük magunkat s ez okvetlenül szükséges is, mert a nélkül be sem bocsátanak a barlangba. Mulatságul a vendégkönyvet lapozgathatjuk. Éppen egy társaság hagyja el a barlangot s rajtunk a sor, hogy bemenjünk. Előre megy a vezető s arra int, hogy kössünk kendőt nyakunkra s jól gomboljuk össze a ruhánkat. A nyár künn marad s pár perez múlva mi már az örökös tél és jég birodalmában járunk. A bejárás fölött kőlap hirdeti, hogy Ruffini Jenő dobsinai bányász-mérnök 1870-ben fedezte föl e barlangot. Szebb emlék ez sok fényes emléknél. Több méternyire a barlang nyílása előtt érezzük már annak hideg leheletét. Lélekzésünk meglátszik a tiszta légben. De a nyilas mindjárt elnyel bennünket. A nyílás fölött moha és fenyőfák. Előbb tizenkilencz, mindjárt utána tizennyolez falépcsőn megyünk te. A barlang szája oly szűkre szorul, hogy felső részét a fejünkkel érjük. A jeges karfába fogódzunk, mert lépteink bizonytalanokká kezdenek tenni a csuszamlós lépcsőkön. Hiszen itt, negyedfélezer láb magasságban, egy ismeretlen csudás világban vagyunk, melyről eddig sejtelmünk sem volt. Mint a színpad látványossága, mely egyszerre tárul szemünk elé, mihelyt a kárpit felgördül: olyan ez az alvilági bűvös látványosság is. Egyszerre az úgy nevezett „nagyterem“-ben vagyunk, melyet száraz csokrunk számára szedni akartunk. Ott hagytuk a rezgő füvet s az apró kis fenyőket. Mire leértünk a felhő elvonult. A nap újra kisütött s nyugodtan szemlélhettük a három' Tátra füredet. Nem mondhatnám, hogy a fürdő szépsége meglepett volna. Ellenkezőleg. Többet vártam különösen a felmagasztalt Uj-Tátrafüredtől, a mit egy kissé elhanyagoltnak tapasztaltam. A tulajdonképi fürdő nem tett üdítő benyomást reám, annálinkább a Tisza-, Teleki-, Andrássy-villák. 0- és Uj-Tátra- füred közt ig-en szép helyen áll a Ivlotild-villa, melynek külseje is rávall a finom Ízlésre s kiállítása valóban főherczegi. Sajnáltuk, hogy a belsejét nem tekinthettük meg. Ezt csak a főherczegi engedély mellett tehettük volna. A villa mellett épp akkor dolgoztak a templomon a mit néhány hét alatt teljesen elkészítenek. A kalapács ütések messzire elhangzottak s zavarták az erdő ünnepélyes csendjét. A háttérben a kakuk számlálgatta, hány évig fog a templom ellenállhatni az idő romboló hatásának; vagy azt jelentette, hány napig kell még rajt’ dolg’ozni ? A három fürdő közt legszebb s legmodernebb Alsó-Tátrafüred Itt már magam is szívesen elnyaralnék. Külseje vonzó, tisztasága üdítő s az egészen olyan meleg hangulat ömlik el, mi szivünket rabjává teszi. Tán az okozta a benyomást, hogy ez a hely volt eddig a leglátogatottabb ? Lehet. Azonban azt hiszem, hogy a vigabb lárma, a mit a gyermekek csaptak s az élénk csevegés, a mi mindenünnen hallatszott csak emelte, de nem fokozta e hatást. Letelepedtünk a verandára, hogy kinyugodjuk a fáradságot s hallgattuk a zenét, a mi ismeretlenül hangzott. Vágy fogott el bennünket az ismert, a megszokott otthon után. R.
