Váczi Közlöny, 1887 (9. évfolyam, 1-51. szám)
1887-11-20 / 47. szám
IX. évfolyam. 47. szám. Vácz, november HELYI ES VIDÉKI ERD ERŰ HETILAP. Elöfis.cténi líra : évne^yedr üázhoz hordás vagy Egyes szám Kapható : DEüTSCn Ml e ...........................1 frt 50 kr. postai szétküldéssé1. ára : 10 kr. .ÍRNÁL (városház épület) Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. Nyiít-tér sora .......................... 30 kr. Bélyeg illeték minden beiktatásnál 30 kr. j A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gaspavik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leveleket nem fogadunk el. Közlekedési utaink. A „Váczi Közlöny“ legutóbbi számában közzétett „Röppentyűk“ egyikében Sudár űr igy fakad ki: „Szegény Váczi Közlöny! igy hullnak el legjobbjaink a hosszá harcz alatt, mi marad még korholni valód?“ Úgy látszik, hogy Sudár úr nem szokott a városon kívül is járni; pedig ha ezt csak egyszer is megtenné, oda módosítaná állítását: hogy a „Váczi Közlöny“-nek nem hulltanak el legjobbjai, mert még mindig marad bírálni valója. Ezek között főfigyelmet érdemelnek közlekedési vonalaink', melyek mindeddig a város mostoháinak tekintettek. A városban látszólag minden javul; a hatóság legalább palliative igyekszik a hiányokat eltakarni; kívül pedig, honnan a jelentékenyebb jövedelmi forrást kapjuk, marad minden az ősi elhagyatott- ságban. De ne menjünk oly messzire. Állapodjunk meg a város félreesőbb részében. Tegyen Sudár úr alkalmilag egy sétát Péts Sándor úr házáig, (mert csupán a Dunapartot köny- nyü ám körültekinteni) hol Bartos Imre, B. Kovács István és Matser szalma-hüveiygyári igazgató a közlekedési utat saját költségükön hozatták jó karba. A hatóságnak még arra sem terjedt ki a figyelme, hogy az itt összegyűlt vizet a néhány ölnyire fekvő „Topoly“ árokba levezette volna, hanem hagyta azt a Göböl utczán végig hömpölyögni. Ennek az lett a következménye, hogy a Millmann-féle pajta előtt feneketlen sár-tenger képződött; a közlekedés meg lett akasztva és a több oldalról étkezett panaszok daczára még mai napig is járhatatlan. A Göböl utczá- ban lakó adófizető polgárok pedig a betóduló viz miatt kénytelenek lesznek lakásaikat odahagyni. Nyáron, a nagy forróságban 2—3 napszámmal köny- nyen lehetett volna ennek elejét venni; mig most az uti-biztos százakkal sem tudja mulasztását helyre pótolni. A szőri vámház felé nyúló közlekedési útról a hatóság annyire-mennyire gondoskodott, de a kosdi vám felé vezető útvonalat, mely 4 vámunk közt talán a legjövedelmezőbb végkép elhanyagolta. Az élelmes és szorgalmas kosdi nép naponként belátogat városunkba. Vám- és helypénz czimén jelentékeny összeget hagy itt s még annyi figyelemben sem részesül, hogy kényelmes útja legyen. Pedig a jog és igazság szempontjából egyaránt méltányos, hogy a hasznost pártoljuk. Nálunk is érvényesítik ugyan ezen szép elvet, de nincsen benne köszönet. Szüret előtt, mikor az esős idő beáll, az út ^mindkét oldali árkában lerakodott iszapos agyagot az út közepére kihordják, vagyis a régi közmondás szerint: „tulerunt lutum supra lutum.“ Es ezt nevezik nálunk utcsinálásnak. (A jóságos ég dermesztő hidege végre megkönyörült rajta.) Tisztelt uraim, ha ezen útvonalon vámszedési jog van, úgy a járó-kelők is jogosan megkívánhatják, hogy az út legalább járhatóvá legyen téve. A városnak tudtunk szerint van útépítési bizottsága is, melyben egy szakképzett mérnök is foglal helyet. Mindenekelőtt ennek a véleményét kell kikérni. De nálunk persze „de me sine me“ megy minden. A közlekedési utakat sárral építik, holott a városunk van kőbányája és a czédula-ház előtt is régóta egy halom törött kő hever, mely talán maka- démizálásra vár? A vámbérlő nem érvényesítheti jogsérelmeit; a bérletet fizetnie kell s a hatóság mitsem tesz érdé kében. Hol itt a jogfolytonosság? Még egy körülményre akarjuk a városi hatóságot figyelmessé tenni, mely talán eddig kikerülte figyelmét. A vasúton túl, Huber földjei mellett egész a vasúti állomásig egyenesen megy az út, mig az ellenkező oldalon, a Belicza-féle földnél tekervényessé válik. A tagositási mérnöknek vonala — tudtunk- kal — mindig egyenes. Honnan van tehát az, hogy az éppen e helyen tört meg? Talán azért, mert a tagosításkor Belicza volt Vácz város bírája? Tisztelet — becsület Belicza bíráskodásának, de e czi- men nem szerzett magának az özvegy arra jogot, hogy tetszése szerint és „sine me de me“ árkot ásasson s a közlekedési utat összeszoritsa. Elvárjuk, hogy a városi hatóság a tagositási alapon ezen útnak régi állapotát helyre fogja állítani és úgy a visszaéléseknek, mint a jogtalan foglalásoknak útját fogja állani. Részünkről nem szűnünk meg az intéző köröket mindaddig nógatni s a további mulasztásokat leplezni, mig az igét megtestesülve nem látjuk. Színházi szemle. Azon szomorú helyzetbe jutottunk, hogy majdnem több hirdetett, mint meg tartott előadást registrálhatunk, miután annyira fejlődött színészeink irányában közönségünk közönye, miszerint a pénztárnál begyült összeg a napi kiadást sem fedezte. Hol keressük az okot, .mely e szomorú okozatot szülte? teljesen reá mutatni nem tudunk. A közöny indokául, a színtársulat előadásainak a művészi niveaura nem képesítő voltát rebesgetik, mire mi csak azt jegyezzük meg, hogy kontárok is játszottak már falaink között s nem voltak kitéve ama borzasztó szörny — az anyagi gondok elleni borzasztó A „VÁCZI KÖZLŰNY'TÁRCZÁJA. A bánat óráiban. Ila egykor bánat, csügg*dés Erőt vesz gyenge lelkemen, Elrejtem én a mély sebet, Részvét nem ad vigaszt nekem. Gyógyír, melytől heged a seb, Számomra csak ott fönn terem, Ha ajkam hozzád felsóhajt: Ne hagyj el édes Istenem ! Anyám beszélte el nekem, Szegény, hogy mennyit szenvedett S midőn még bölcsőm ringatott Könyével ittam a tejet. Szivem azért oly bánatos, Azért bús olykor életem, De benned bízom jó Atyám Ne hagyj el édes Istenem ! Kergettem én is a reményt, Mit ád, hívéin, majd rózsa lesz; Tövist, leiék virág helyett, Amely fájón, égőn sebez. Tanultam hinni égiben ; Hiú ábránd nem kell nekem. Lelkem csak is benned reméli, Ne hagyj cl édes Istenem ! Boldog kinek keveset ád E létnek osztó jobb keze, Nem veszthet az, ha rá borul A szenvedések éjjele: Oly drága kincsem volt Atyám S már csak emlékét tisztelem, Alig szerettem, ... itt hagyott, Ne hagyj cl édes Istenem ! TJgy híztam én mindenkiben. Kitártam szivem rejtőkét, Ahol nyugodtan őrizém A becsület gyémánt kövét: De jött a vétkes caelszövériy 8 rabolni kezdett hirtelen. Oh védd meg drága kincsemet, Ne hngyj el édes Istent ml Ne hagyj el . . . én bár szenvedek, Megcsókolom sújtó kezed, Hadd hulljon le, ami salak ; Hzivem igy csak téged szeret: Lelkemben él a szent remény, Hogy véget ér e küzdelem S mig fönn elérem czélomat Nem hagysz el édes Istenem! _______ Révész István. biliké. (Az anyós. — L ............Pál temetése. — Nem megyek Brassóba. — Milike és Pistike. — A professor gondolatai. — A szeretetreméltó anyós.) Sok bajuk van, különösen az élcz-lapok szerkesztőinek, a szegény anyósokkal. Az anyós rettenetes, az anyós irgalmatlan, az anyós könyörtelen, kegyetlen, szívtelen, elviselhetetlen, és így tovább, egész litánia volna elmondani. Nemrégiben is ilyféle anekdotát olvastunk egy naptárban : Mihaszna András közvitéz, a polgári rend és csend őre, a folyó mellett czirkál, illetve őgyeleg. Elgondolja, hogy minőnek kéne lenni a rendnek, hogy kihágásoknak, éjjeli torbézolásoknak, s ezer effélle rendetlenségeknek bizony Isten nem volna szabad történni; hogy ő is nyugodtan pihenhetne. Bezzeg ha tőle függne, lenne itt olyan rend, hogy . . . .! nagyszerű. De milyen rend is lenne? Lenne itt olyan rend, hogy ............... Zsupsz! zaj üti meg füleit, egyszerre figyelmessé lesz, 8 észreveszi, — kogy is ne venné észre, hogy egy ember a hullámok között fel-felmerül. De ennek már fele sem tréfa, villant meg agyában, s egy pillanat müve volt, hogy András bácsi egy közeli csónakba repüljön, evezőt ragadjon, s kimentéséhez fogjon a szerencsétlen öngyilkosnak. Megragadja üstökét, hogy visszaadja az életnek, s hevesen (lobog szíve köpenye alatt, hogy egy életet mentett meg. Ámde a fuldokló nyöszörgő hangon így szólal meg: „Az anyóóósooom . . . .“ többet nem mond, csak fulladozik. András bácsi előtt tüstént világos a helyzet, a fulladozót visszabocsátja a vizbe, hogy beleveszszen, mert . . . mert az anyós szívtelen, elviselhetetlen, rettenetes .... A fővárosi élczlapok szerkesztőségei előtt gyakran látni igás kocsikat, melyek az anyósokról szóló kéziratokat szállítják a Duna-gát töltéséhez. (Á következő sorok egy elveszett nóteszböl kerültek, s annak volt birtokosa beleegyezésével kö- zöltetnek.) * * * Régen volt, lehet már vagy tíz esztendeje, hogy L...............Pált sírhoz kisérte özvegye, s egyetlen leányuk, a hat éves Milike. A szeretetnek, melylyel L ...............né boldogult férje iránt viseltetett, csak oly kesergő bánkódás felelhetett meg, a minőt ott láttam, midőn az érzéketlen rögek a koporsóra hullottak. Milike is siratta atyját; de mintha érezte volna, ho£y anyjának megkettőzött szeretete pótolandja a veszteséget, abba gyermeki ártatlansággal belenyugodott. * * ♦ Ev-év után múlt. S hogy a bölcsészetet is elvégeztem, annak rendje szerint, állomás után kelle néznem. Igém ám! Csakhogy már most világos volt előttem, tudtam és éreztem, miért törekszem én ol}’ állomás után, mely...............hoz közel van, mikor má* fiatal ember tapasztalat után eseng, s bárhová szívesen elmegy, különösen pályája első éveiben. Nem ment ki fejemből L...............Pál temetése, s a már nagyocskává lett Milike szórakoztatott midőn folyamodványomat írtam, s igazán ügyelnem kellett, nehogy az ő nevét írjam folyamodásom alá. Könnyen megeshetett volna, mert hiszen nóteszem minden lapjára oda volt írva. Gyakran andalogtam házuk előtt, áhitatos figyelemmel tekintgettem be hol az ablakon, hol az ml*
