Váczi Közlöny, 1887 (9. évfolyam, 1-51. szám)
1887-04-24 / 17. szám
ütött: a közönség részéről a leghidegebb közönynél egyebet nem tapasztalunk. Pedig ba városunkban társulat valaha a meleg, odaadó pártolást megérdemelte: akkor Polgár társulata azt minden tekintetben megérdemli. Ebbéli meggyőződésünket megerősitette már az első hét folyamán tartott 4 előadás. A leg- egybevágóbb, a legjobban betanult és elszavalt négy előadás azt a nagyon is gyér közönséget, a mely ezen előadásokat végig hallgatta, meggyőzte arról, hogy városunk közönsége ilyen műélvezetben itthon még sohasem részesült. Nem szokásos frázisok ezek, nem elkopott dicséretek, hanem tiszta valóság, a maga mezetlen- ségében. Mert bátran, tiszta lelkiismerettel állíthatjuk, hogyalegfinomabb mű Ízléssel biró egyént is teljesen kielégít e társulat- precziz játékával. Arról, hogy az ujonan át alakított „Curia“ terme szinielődások tartására alkalmatlan, a színészek nem tehetnek ! Maga & hosszú, de keskeny terem igen rósz akusztikával bir. Hát még az elül-hátul levő ajtók nyitogatása mily befolyással vannak a hang visszaadására. Hogy ily terem az ének finomabb árnyalatát ép oly kevéssé adja vissza, mint a páthoszszal elszavalt hevesebb kitöréseket, az bizonyos. A színészek ezen sem segíthetnek. Azon körülmény, hogy kényelmes ülőhelyekről már gondoskodva van, az igazgató körültekintő tapintatosságára mutat. Polgár társulata nagy társulat. Ez a nagy társulat pedig sokáig nem nyújthat élvezetet, ha nem pártoljuk. Mutassuk meg hogy lelkesedésünk — mely annyiszor czéltalanul lobbant fel — nem szalmaláng. A színház egyike ama legelső tényezőknek, melyek művelődésünkre, szellemi előhaladásunkra, társadalmi életünk fejlődésére elvitázhatlanul üdvös befolyásúak. A színészet tanító és jótékonyan átalakító hatása mellett még megbecsülhetlen szórakozást is nyújt, a mely a mai munkával terhes időben, lelki és testi üdülésünkre elkerülhetetlenül szükséges. A társulat előadásainak sorozatát husvét hétfőjén a „Felhő Kiár i“-val kezdette meg, gyér számú közönség előtt. Az előadás ellen semmi kifogásunk. Az egész darab kettős cselekvényben mozog, a mi magában elég hiba — ép azért esett meg az az eset, hogy a közönség kevesebb tapssal rótta le elismerését a darab személyesitőnője Gr e r ő f i n é asszony (Felhő Klári) iránt, ki a legjobb vidéki színésznők egyike, míg ellenben Báthory Ilonát (Viola Éva) kitüntetőleg fogadta, ki azt különben meg is érdemiette gyönyörű játékáért. A többi szereplők is megállták helyüket. Kedden (apr. 12-én) C s i k y nagyhatású színmüve „A sötét pont“ adatott üres ház előtt. Az az egy-két ember, a ki ott volt, teljes megelégedéssel távozott. Elismerésüket leginkább B át ho ry Ilona (Lidia), Polgár Sándor (Prokai Gyula), B e c zk o n é (özv. Kézdiné) és Lázár Margit (Magda) iránt fejezték ki. Jó alakítás volt még a Berényié (Fáma Gáspár). Csütörtökön (apr. 14-én) díszelőadásul a „Búzavirág“ énekes népszínmű Deréky Antaltól, adatott Gerőfiné Ilka asszonynyal, ki mint vendég másodszor lépett fel. Az előadás precziz volt minden ízében. Kétségtelenül emelte az előadás értékét Ge- rőfyné (Búzavirág), akit közönségünk már jól ismer. Sokban Blahánét utánozza. Énekeit a kis számú közönség többször megujráztatta. Jól játszottak mindnyájan, különösen Szeles József (Balázs), ki egyike a legjobb vidéki erőknek, Polgár Sándor (Pista) és Beczkóné (Bojtor Kata) szerepüket jól betöltötték. Szombaton (april 16.) és kedden (april 19.) S t r a u s z hires operettejét: „Egy éj Velen- czében“ adták. Első ízben telt ház, másod Ízben kevés közönség előtt. Polgár Sándorné (Amrina), Kovács Ilka (Cibuletta), Kőrösiné (Barbara) és Polgár Sándor (Papacoda) jól betölték szerepüket. A kar jól énekelt s a tánczolás ügyesen ment. Az első előadással minden tekintetben megvoltunk elégedve, de ki tehet arról, ha közönségünk nem annyira kiváncsi egy és ugyanazon darabot négy nap alatt kétszer is megnézzen. Vasárnap (april 17.) Bérezik Árpád népszínműve: „A paraszt kisasszony“ került színre. Maga a darab az újság ingerével kecsegtet, de korántsem oly jó, mint a milyennek szerzője kedvéért tartani szeretnők. Az elején vontatva mozog, utóbb szépen bonyolódik, de hirtelen végződik. Gerőfiné (Jolán), kitünően játszott és nagy igyekezettel fáradozott feladata betöltésén, de a paraszt kisasszony szerepének legsikerültebb betöltése sem menthette meg a darabot, jól lehet a többi szereplők is összevágó játékukkal nagyban elősegítették a darab szebb részeinek kibomboritását. Szerdán (april 20.) Csiky Gergely kitűnő vig- játéka „A jó Fülöp“ meglehetősen szép számú közönség előtt adatott kitűnő szellemi sikerrel. A temérdek pattogó élez folyton élénk hangulatban tartotta a közönséget. És ha volt valami, amin csodálkozhattunk, az csak az volt, hogy a szereplőknek sok oldalúelfoglaltságuk mellett a közönség hideg részvételével szemben mikor esett kedvök áttanulni a darab számtalan élezének kellő érvényesítését. Báthori Ilona (Matild) Kőrösyné (Ottil) Polgár Sándorné (Adél) és Polgár Sándor (Fülöp) játéka a kivánalmaknak mindenben megfelelt. Csütörtökön (április 21.) „A három pár czipő“ (életkép) adatott kevés közönség előtt. Az egész személyzet jól játszott. Gerőfiné (Leni) a „mesterné asszony“ pattogós egy kis menyecske volt. Játéka sokszor kaczajra fakasztotta a közönséget. Valamennyien jól játszottak. A társulat két heti működése alatt daczára annak, hogy „üres ház“ nem alkalmas rugó a színész kedvének fokozására, nem volt alkalmunk kedvetlenséget, csüggedést tapasztalni. E társulat méltán megérdemli a pártolást. Városi és vidéki hírek. = Nekrolog. Janik Ágoston, emőkei abauj- megyei közbirtokos és tiszteletbeli szolgabiró f. évi április hó 21-én 26 éves korában, városunk szőllő- hegyén az ugynevett „Gombásában, hol egészsége visszanyerését reméllette: meghalt. Gyászolják hűn kisérő s beteg ágya mellett virasztott neje és számos rokonok. Béke hamvaira! = Gyászhir. Fleischmann Ferencz sán- dorfalvai plébános, városunk szülötte, f. hó 20. napján bandorfalvan jobb letre szenderült. A váczi egyházmegye hódmező-vásárhelyi kerületének papsága a következő gyászjelentést bocsátotta ki: A váczi egyházmegye hódmező-vásárhelyi kerületének papsága úgy a maga, mint az illető testvérek s rokonok nevében szomorodott szívvel jelenti: feledhetlen pap- társuknak, illetve kedves testvér s rokonnak, főtiszt. Fleischmann Ferencz sándorfalvai plébánosnak élete 38-ik, aldozo-papsagának 15-ik évében, hosszas szenvedés s a haldoklók szentségének ájtatos fölvétele után f. évi ápril hó 20-án esti 10 órakor az Urban történt elhunytét. — A boldogultnak hült tetemei f. ápril hó 23-án délelőtt fognak a sándorfalvai alsó sirkertben örök nyugalomra tétetni. Az engesztelő szentmiseáldozat pedig ápril hó 23-án délelőtt 9 órakor fog a boldogult lelkeért a Mindenhatónak be- mutattatni. — Béke hamvaira ! — Az örök világosság fényeskedjék néki. — Sándorfalva, 1887. ápril 21-én. — Szomorodva emlékszünk meg az ifjú korában sirbaszállott lelkészről, ki több éven keresztül városunk társodalmának is igen kedves tevékeny tagja volt. = Városi közgyűlésünk lefolyásáról irt közleményünk e helyről térszűke miatt kimaradt. = Térszükc miatt múlt számunkból kimaradt híreink — amennyiben még el nem évültek, — ez úttal közöltetnek. = A városi pénzügyi és gazdasági bizottság a város épületeinek átvizsgálását és az azokról készített újabb leltároknak a korábbiakkal való összehasonlitását a helyszínén a hét folyamán pénteken és szombaton foganatosította. = Pintér Imre, városunk szülöttje, képzett fiatal színész, ki 5 évig a népszínháznak is tagja volt, városunkban időz, s valószínűleg nehány darabban vendégszerepelni fog az itt működő társulatnál. = A püspöki ÍOOO frtos szeretet adomány kiosztása tegnap előtt történt a helyi szegények között. A kiosztást Kanda István felvárosi plébános és az alvárosi plébániának ez idő szerinti administratora teljesítették. A „VÁCZI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. Cserháti levelek. ív. Fénytelen szürkés világosság őgyelgett a szobában. Sisteregve, elégedetlenül duzzogott kályhámban a vizes fa. Haragudott, hogy tavaszfejtő márczius- ban se pihenhet kint bujdósdit játszó napfényen ; zokon vette, hogy még ilyenkor is sötét füstjét börtön szűk falai közé ékelik. Ne zsémbelj, ne duzzogj szegény elégedetlen! Nincs még itt nevető napfény 1 nincs puha szárnyú szellő, nincs feslő ibolya. Fehér hó vastag ruhája roskadt a földre, elfogva az ébredő neszt, lelankasztva a támadni készülő életet. Hóvirág és ibolya mélyen alszanak; talán nem is álmodnak virágos fürtű, dalos ajkú szöszke Tavaszról. Oly rég látták, hogy tán meg se ismernék! . . . Szürke köd piszkos uszálya éhesen nyeldesi a feléje tévedt napsugárt; el nem eresztene csak egyet is, irigyli tőlünk a fényt, hej pedig be régen járunk már árnyban! Borús ábrándozás, porban vergődő csüggedés zsibbadása nyomta lelkemet, mikor egyszerre kopp, kopp ; nyílik az ajtó s ugrándozva sietnek asztalomra a „Váczi Közlöny“ fekete frakká, hamiskás koboldjai. Nézem, nézem őket. Hogy tudják már a rendet! Mily ügyesen tipeg egyik a másik mellé glédába, hogy megalkossák a gárdát, mely szellemélesztő, szívderítő harezban érzi magát igazán emberül. Nézem, nézem elejétől végig, hát ime a már-már becsukódó kapu mellett meghúzódva tekint felém egy törpe csapat s kíváncsian kérdi: „Mi hir Cserháton? No ugyan titeket is jókor küldött a szerkesztő, minha csak tudta volna, hogy a sötét ábrándozásból ti lesztek a megszabaditóim! Figyelmetlenség lenne ennyi figyelemért el nem mondani, mi hir hát nálunk. — Bele markolok az események kosarába s ami a kezemben marad, ám vigyétek jó koboldok kiváncsi gazdátok magas színe elé. Nini, itt van már a kezemben! Kapálódzik, hánykolódik a kis jószág, hogy anyja — a Hallgatásnak szárnyai alól kivéve Hír néninek akarom átadni daj- kaságba. Hiába, még a nevedet is megmondom! [ Amerikai fényképésznek hívnak, úgy bizony ! De kérem bácsika, ne beszéljen felőlem — rep- likáz a kis szemrehányó. Bohó vagy; már mért ne mondanám el kis pajtásaid — a koboldoknak a te sorsodat? Hisz ezek a törpe óriások téged is egyszerre nagygyá, óriássá tesznek. Hát csak hadd fecsegek. Úgy esett biz az, hogy egy álmosan ébredő té- ' lelői reggelre városunkban megfogyott a honboldogi- tók száma. Kevesebb lett egy fiskálissal. Oly ügyetlen nem volt ugyan, hogy meghaljon; ennél jobb fogást tett: egy pár zsebből megszabadította a dohos bankókat s szépen áttánczolt a szabad Amerikába. No de hagyott itthon sok semmit és sok lelógó tok- mányt. — Nap-nap után múlt egyszer csak egy lucskos téli reggelre megszülettél te: amerikai fényképész. Vala pedig a te hűvös lakásod négy oszlop- és egy ponyvával körülsánczolt térség ; ott mutogatták a világcsodák egyikét, t. i. téged. Három garasért egy minuta alatt mindenkit lekaptak (nem ugyan a lábáról, mint inkább) a fizimiskájáról. Kemeküljjfény- képezett ez az amerikai! Az öreg szülék virágos ködmene, meg a fiatalok gombos czipője megszólalá- lásig hűen lett eltalálva. Az semmit sem tett, hogy az arcz helyén egy bizonytalan színű tojásalak posz- tirozott. Mindenki rá ismert benne a maga ábrázatára s ép ez volt igazán zseniális a dologban. Magyar szokás szerint megkérdezték a jó öreg anyókák, nem látta-e amerikai felebarátjuk azon a vidéken a bujdosó Izraelt (már t. i. az ő pénzükkel elpárolgott urat.) Mire ne tudna felelni egy élősdi amerikai ? Erre a fogas kérdésre megfelelt, hogy biz ott látta ő, igy meg úgy néz ki, tisztelteti őket jó egészséggel, husvétra haza jön, hoz a nagybácsitól, (aki milliomos a holdban) sok százas bankót s mind kifizeti, akinek tán szükségből elvitte a maga kévését. Bezzeg nem is kellett ennél több! Elkezdték áldani a drága jó fiskális urat, (akit pedig előbb amúgy magyarosan áldották.) Tudtuk mi, hogy vissza is jön, meg is nyeri a pÖrünket meg a pénzt is visszaadja, mert még a haló porában is becsületest mutat annak az ábrázata. így beszélgettek a jó öreg szülék, kiket hozzá még a hivságok hivsága is elővett s lekapatták ábrázatjokat az amerikainál. Csupa háládatosságbóÉmegfizették elpárolgott pénzük után a kamatot is. Ürültek, hogy kezükben maradt veszett fejszének a nyele! Úgy látszik itt van a szélhámosok Eldorádója ! Járt nálunk egy bús magyar is. Azt prédikálta, bogy ő még Kosuth Lajossal ment ki az országból. Azóta Talián országban laktak egy erdőségben. Azon egy ruhában jött haza, amelyben kiment, de a pesti nimet egy szálig leszaggatta testéről a diszmagyart. Dicsekedett, hogy kilencz nyelvet beszél, csakhogy mind a kilenczet — magyarul. így is jó. Azt hiszem, néha mégis lehet valaki a maga hazájában próféta. Ugorjuk át a farsangot. Itt úgy is sok a józan ember, fél a „dámák diadalától,“ melyet jó Csokonai oly remekül megénekelt, ép ezért nem is parolázik egy könnyen Karnevállal. Eljött a böjt, s nálunk akkor lettek az utczák hangosak, akkor dalolt a legtöbb rekedt torok: „Már minálunk verbuválnak kötéllel.“ Javában folyt a sorozás. Még a görbe legénység is kihúzta magát, mert hát katona kell a muszkára. Dalolva ment a bizottság elé mindegyik, de ha úgy történetesen be találták venni, sírva, mondta egyik-másik az apjának: „Az áldóját édes apám, „táglik“ vagyok; mi lesz hát otthon a Ris- kával, ha engem megesz a muszka?!“ Ez is nem rég történt. Díszes meghívót kapok egy társas összejövetelre. „Bővebb értesítés az arany keresztben.“ Aki nem tudná, hogy a mi arany keresztünk vendéglő, vegye ezennel tudomásul. Amint saját szemeimmel láttam, az országos kiállításon, sok honfiú egész kedélyeséggel lépegetett be a hires nagy hordóba, melyből mulatók zaja hangzott kifelé. Ne csodálkozzék hát senki ha én is szint oly bátran mentem az arany keresztbe. Benne leszek, hát rá csak nem feszítenek, legfeljebb egy kissé megpumpolnak. Mikorra odaértem, fényben úsztak a termek. Nagyszerű vacsora várt bennünket. Volt hatalmas bankette, franczia menu, melynek egyik pontja (a potage) kivilágos kiviradtig érdekelte a t. közönség egy részét. Másnap hallom egy katzenjammeres ismerősömtől, hogy a franczia menüt csupa magyar hazafiságból kellett végig ennünk — márcz. 15-ikének emlékére. Emlékbeszédek és hazafias tósztok el nem fogadtattak: Mit nekünk. Hekuba! Az Erzsébettéren (nem a verebekről hires bpesti tér — hanem a mienkről van szó) jelenleg holdsugáron élő fakó arczú szinészek tapossák a fakó füvet. Nyakra-főre tartják az előadásokat már vagy három hét óta. Úgy látszik jól értik a viszonyosság elvét, mert a közönségnek bőven kedveskednek sovány előadással a hasonlóan sovány pártolásért. Itt még nem veszett ki a reciprocitás elve, egyformán mossa egyik kéz a másikat. Mivel szerkesztő úr a múltkor holmi papírkosárba vándorolt Adolár-féle versekkel tette kétes becsiivé zsenialitásomat, ki kell jelentenem, hogy Adolár egy félreismert parlagi lángész (a Iá Petőfi,), kit én megértve nagyhírű (?) páttfogásom alá vettem. .Remekeit beküldtem a szerkesztőnek, mert nagyon rimánkodott. De hát mikor azok a szerkesztők nem mindig barátai az egyezségnek! Minek is az a princípium, hogy: quot capita, tot sensus (ahány fej, annyi vélemény!) Ha ez nem volna, azóta már Adolár uram is nagyhirü lantpengető volna! így azonban csak én vagyok a bámuló és hódoló publikum ! íme ezek a hírek Cserháton. Vigyétek kis koboldok gyorsan, repülve a Naszál tövébe. Adhatnék ugyan még többet is, de félek, hogy azokból már csömört kapnátok és soha többé föl nem keresnétek a hamiskodó bácsit Cserhátit.
