Váczi Közlöny, 1887 (9. évfolyam, 1-51. szám)

1887-03-06 / 10. szám

s a közgyűlési határozatok idők idején való végrehajtásának is.

Pedig erre itt a tizenkettedik óra. Az idő nem vár s ha idején nem állunk a munkához, ez az év is elveszett Vácz városára. Ez az, a mi a város vagyoni viszonyainak váratlan jobbra- fordulta daczára is aggodalommal tölt el a jövő iránt. A régi tespedés ideje lejárt, a városi reformok kibontott zászlója lelkes és gyors munkásságot követel, de nincs senki, a ki a zászlóra irt igéket megvalósitaná. Kiáltó szó a pusztában a közgyűlés határozata, mely elhangzik a tanácsteremben és el lesz temetve a közgyűlés jegyzőkönyvébe, hogy életre ne keljen soha.

Épp ezért most, jóformán az utolsó órában a nyilvánosság előtt vesszük sürgetőre hatóságunkat. Kezdjen hozzá valahára a munkához, még pedig legelőször a fásitáshoz és végezze el azt, a mi még elvégezhető. A vörösház terének rendezésével kapcsolatban a fásitás jó része szintén elvégezhető. És a rendszeres fásitás bárhol kezdődjék is el, városunk mai viszonyai között életkérdés, Megírtuk már sokszor, bár eredmény nélkül, hogy e város csak úgy fogja kihasználhatni a fővároshoz közel fekvését, ha ide tudja kötni a fővárosból a vidékre kívánkozó idegent. A főváros közelsége megbénítja iparunkat és kereskedésünket s városunkból egyre több pénzt visz a fővárosba, s e tőlünk elhódított hasznot csak is a fővárosiak közénk telepítésével tudjuk legalább részben visszahódítani. Éhez első sorban nagyobb parlagon fekvő térségeinknek minden áron való befásitása az elengedhetetlen feltétel. Porba és árnyas enyhet nem nyújtó kopár vidékre nem fog senki települni. Városunk kitűnő fekvése daczára olyan sivár és fátalan, mint alig egy vidéki városa az országnak. Más városok, sőt faluk e részben messze megelőztek bennünket s nekünk hosszú évek szorgalmára van szükségünk, hogy csak a legszükségesebbet is pótoljuk. Kétszeresen fáj tehát minden esztendő, melyet hatóságunk tétlensége eredmény nélkül eddig is elszalasztott.

De ez szolgáljon nekünk intőjelül a jövőre. Ama — körülményeink között tagadhatatlanul nagy eredmények, melyek városunk vagyoni viszonyait a bukás széléről biztos jövő révébe vezették, nem hatóságunk érdeme, hanem kizárólag csak a közgyűlésé. A mit a közgyűlés elmig a terített asztaloknál ozsonnázó csoportok élvezik a jó czigány zenét.

Ez alkalommal véletlenül egy szál pinczér, egy terített asztal s azon sodrony kosárban 5 sóskifli volt tanúja a lőházi csendnek.

Csodálkozásomat fejeztem ki, hogy ezen helyet mégsem méltányolják eléggé s kétségbe vontam, hogy érdemes volna-e itt még vendégre várni s tartogatni fenn azok számára valamit.

Uram, ön mindenben talál gáncsolni valót; ön úgy látszik, nem ismeri az idyllit, a miben im mindjárt fog gyönyörködhetni. Hallja ön, azt a mélabús kürt hangot, melyet a szél a távolból épen felénk hoz ; látja ön amott azt a nagy porfelleget ?

Csakugyan hallottam a kürt hangot; valami katonai trombita jelzés volt s már-már azon kellemes reményben ringattam magamat, hogy pár pillanat múlva délczeg katonák, villogó kardu huszárok fognak előttem elvonulni s bizonyos gunynyal néztem barátomra, gondolván magamban : Te a hős költeményt idillnek nevezed s a katona jelzés pásztor sípként hangzik füledbe. Lassacskán csengő és kolompzaj ütődött füleimhez s most már közelebb hangzott fel a tábori kürt. szó, miközben kibontakozott a vastagon előre gomolygó porfelhőből egy jóképű sveitzi tehénke s flegmatikus hangulatban követték nyomát még százan, kisebb-nagyobb társai.

Meneküljünk uram, mert ha nem, én rósz néven veszem ezeknek a teheneknek, hogy ilyen nagy port vertek, pedig tapasztalhatta, hogy még eddig békés türelemmel követtem önt kalauzolásában ,a nélkül, hogy ellenvetéseim jogosságát meggyőző okokkal támogattam volna.

Csillapodjék uram, innen pár lépésnyire van a hétkápolna, még csak azt kell meglátnia, s azzal befejeztük ez irányban sétánkat.

Ez itt uram, — szólt barátom, a kápolna előtt megállva — egy romantikus hely, hová a bűnbánó, megtört lelkű keresztény, hét imádkozó állomáson keresztül jut. A kegyelet helye ez, hová csak tiszta ruhával és gondolatokkal jön a halandó.

E pillanatban szemeim önkéntelenül sötét kabátom szárnyaira vetődtek, melyen vastagon volt a por, h nem kerülte ki figyelmemet egy fényes ábrázatú,

határozott, ha végrehajtását bizottságára bízta, megtörtént, s csak is azon ügyek mutattak eddig eredményt, melyeket az a tanács kezéből kivett. Ez szomorú de való, és ha igy fog tovább is tartani hatóságunk tehetetlensége, nem marad más hátra, mint hogy a kövezés, csatornázás, fásitás, szóval a város újjáalakítására czélzó munkálatok is a tanács helyett a közgyűlés bizottságaira bízassanak.

Ez kemény szó, de igaz, s azért irtuk le, hogy a város intéző körei megszívleljék.

A tanács azután végezze a napi administ- ratiót, a közgyűlés bizottságait pedig végezzék az elhatározott nagy munkálatok végrehajtását. Akkor talán majd történik valami, mig a régi utón semmi. Vácz városa még élni és virágozni akar és nem akar hatósága tétlensége vagy épen tehetetlensége miatt, meggyarapodott jövedelem forrásai daczára elsorvadni, és a régi piszokban, porban és sárban örök időkre benne fetrengeni

CSARNOK.

A sírásról.

Irta : TT'örö» X vü.la.n.:n.a..

Éee, oá, oáá!

És hogyan végzi a nagyja?

Ki tudná azt előre megmondani ? . . .

Annyi bizonyos, hogy ezen hangicsálás igen jo gosúlt, mert a nélkül jutunk e világba, hogy előle- gesen megkérdeznének, hogy váljon saját akaratunkból van-e kedvünk hozzá?

Biz’ ez méltatlan eljárás, de még csak hagyján, mi minden következik még azután ! . . .

Talán éppen azért sírnak a nagy reményű világba lépő csemetécskék, mindjárt oly keservesen.

Mint kis gyermekek aztán olyan jók vagyunk mindnyájan, mint a menyből kiszalajtott angyalka, mégis, annak idejében édes mindnyájan ki kapunk a mamától; természetesen megint sírunk de ez már nem az öntudatlan hangicsálás, hanem az öntudatos bőkölés.

Hanem hát múlnak az évek és mi fejlődünk.

Minden ifjú lány hiszi, hogy ő nagyon szép s minden fiatalember már kész valakinek gondolja magát ; és ha vesszük nem is teljesen alaptalanul.

Maga az ifjúkor mondhatlan bűbáj varázsával bír, mely véghetetlenül szépít.

A legpedánsabb kritikus meg lehet vesztegetve, ő elméletben megállapítja a szépség föltételeit, szabályait, mégis meghódítja őt egy fiatal arczocska, melyen talán nyoma sincs a szabályosságnak, de éppen mindjárt a pisze orrocska oly mondhatianul kedves. És a fiatal ember keblét még a romlatlan érzelmek lelkesültsége hevíti, ezért sok esetben többre képesek mint a meggondolt, érett emberek. Ezért hát méltán hisznek magukról sokat.

Ámde a sors kiosztja mindenkinek, bekövetkeznek az első csalódások, ezek pedig nagyon keservesek.

hegyes bajuszú hadfinak kézmozdulata sem, ki a vele szembe jövő piros-pozsgás képű, kis gyermekes dadának jóízű csipést illesztett arczára.

Uram! mondám karonfogva barátomat, ne zavarjuk a kegyeletet, távozzunk innen.

Haladtunk vissza a város felé abban az irányban, mely a vásár-tér felé vezet. A nagy kiterjedésű téren egy kiemelkedő pont vonta magára figyelmemet ; uralta az a tért, de helyzetében mégis volt valami mostoha. Egy épület volt az, mely imponált s félelemmel töltötte el az embert. — Ivérdezém, mi-féle épület az?

Ez uram a püspöki uradalom tulajdona már régtől fogva s az is marad még sokáig.

De milyen sajátságos hab ányvöröses, rózsaszín vonul rajta keresztül, vegyülve az ódon falak fakószürkeségével ?

Hja uram, ennek az épületnek legendája van, ez nem olyan közönséges ház a minőt minden városban lehet találni.

Még mielőtt a vácziak Krisztus születése előtt ide letelepedtek; már ennek az épületnek múltja volt. Nem régi ásatások alkalmával oly állatok csontvázaira akadtak itt, melyek a történet előtti időkben rendkívül nagy számban találtattak e helyen. Még ma sem ment feledésbe ez állatok neve: egér és patkány. Ezen épület ember öltő időkig nem látott- maga fölé emelkedni falakat. Csak a polgáriasult századokban, talán nem is oly rég épültek templomok s magasabb házak; a mikor megtörtént az, a miről a legenda szól, hogy e ház a kultúra növekvő haladása előtt megszégyenült és elpirult, s ekkor eine- j vezték azt a vácziak „Vörös-háznak“, mely nevezet | máig is rajta maradt, mert hiába festik azt be szi- ( várvány szinnel, a folyton kiüti magát, s e szin, I mint láthatja uram most itt van. Hanem patkányt I és egeret egy fiát nem lehetne találni benne s éppen azért a tisztviselői lakok felett elvonuló magtár he- | lyiségek a legtörnöttebb vető magot őrzik még az : uradalomn ak.

E legenda benyomása alatt haladtunk aztán tova j az emlékezetes ház mellől — be a fő-térre ec,y utczán | keresztül — melyet kísérőm váczi „király“ utczának nevezett, s folytattuk utunkat fölfelé.

A leány észre veszi, hogy tizenhat éve daczára, vannak kik ő nála szebbek s vannak olyanok, kik felé sincsenek az ő szépségének, mégis jobban ki vannak tüntetve, ekkor következik a keserves zokogás; viszont a fiatalember is meggyőződik, hogy példáúl tizenkilencz évvel még nem birhat oly társadalmi állással és annyi jövedelemmel, mely ízlésének megfelelne, belátja, hogy az ő hatáskörének még korlát van ^ szabva, ez összeütközésbe jön egyéni öntudatosságával, megtörténik aztán, hogy bár titokban, a harag és csalódás érzete egy keserű könnyet sajtol a szemébe.

De ez képezi aztán azt a keresztvizet, mely kijelöl arra, hogy edzettek vagyunk, kiléphetünk a világba.

Ekkor már tesszük magunkat, hogy nem szoktunk sírni.

Kezdjük sejteni, hogy a világ egyesek szenvedéseit^ nem érti, legfeljebb nevetségesnek találja, büszkeségünk nem engedi, hogy sírjunk, nem, ha megfojtana sem! Ellenkezőleg mosolygunk, fejünket büszkén emeljük fel, szemünk ragyog. Csakhogy a sirás mégis erőt vesz rajtunk, de arczuukon nem látja senki sem, mert befele sírunk, a fájdalom könnyei mint égető láva nyomnak belől.

A látható és láthatlan sirás képezi azon határt, hol a nő és a férfi különbsége kitűnik.

Én legalább férfit, józan állapotban, nem láttam sirni soha.

De mi nők ! Ez már egészen más.

Mi sirunk, hol piánó, hol forte, magunkban csendesen, tanuk előtt különféleképpen, a mint a hatás éppen megkívánja.

Kendkivüli eíektet csinál mikor úgy sirunk, hogy arczunk nem torzúl el, csupán a szemekből pereg végig arczunkon a könny. Ez olyankor történik meg, midőn a teremtés urai a férfiak, gúnyolnak bennünket asszonyi érzékeny voltunk miatt, ekkor az emberi lény öntudatos büszkesége felébred bennünk és rendbe hozzuk arczunkat, még mosolygunk is, de szivünk, az úgy csavarodik, facsarodik, hogy a köny- nyek mégis csak előtörnek.

Úgy tessék ezt elképzelni, mint mikor aprilban nap süt és esik egyszerre.

Az ilyen sirás oly igézőén megható, hogy a mely férfiú látja tázik is, melege is van, éppen mint aprilban.

Hiszen már a régi időben is midőn a szép Esther sirt Ahasvérus király előtt olyan nagyon hatott rá, hogy a nő kedvéért Hamant, első miniszterét felakasztatta.

Kettenetes hatalom a sirás !

Csakhogy az kár, hogy ha gyakran ismételjük a férfiú népség úgy megszokja, mint a rossz gyerek a verést és — kutyába se veszi ezután.

Ezért hölgyeim csak csínján a sírással, vagy olyankor, midőn arra kiváló alkalom adódik, vagy pedig elrejtőzve csukott táblák és zártajtó mögött, midőn teljesen egyedül vagyunk.

Ez a sirás olyan, hogy minden lehulló könnycseppel egy-egy súlyos fájdalom gördül le szivünkről és sirás után oly megkönyültén érezzük magunkat, mint a mező pacsirtája mikor jó kedvében van.

Hallottam férfit, ki azt monda egy nőnek :

— „Sirj borúij ide keblemre és sírd ki magad, a fájdalom könnyét tisztelem. Én csak azon nőket vetem meg, kik méregből sírnak.“

De felettébb jelemző az is, ha ritkaságképpen

A város már itt élénk képet nj^er. Az üzletek gyakoriak, négykerekű járművet is látni, de több kétkerekűt, s a tekintet bemélyed az utcza távolába, honnan egy nagy klastromszerü épület s egy magas diadal iv tolakodott a szem elé. Mint tájékozatlan ember a hatalmas épület felé közeledve ismét kérdést kellett koczkáztatnom.

Uram! szóltam, mondja meg nekem miféle szerzeté ezen klastrom, s miért őrzik azt fegyveres őrök ?

Ez épület — volt a felelet — Vácz legnevezetesebb épülete. A ki itt eltölt pár esztendőt, rendesen meg szokta emlegetni. Ez — uram a fegyház minőt ön Budapesten nem láthatott. Ez a bűnöző léleknek az üdülő és gyógyuló helye, olyan mint a testnek a Priesznisz kúra; emez hideg viz, amaz hideg falak.

És Vácz városa szolgáltat lakókat ez épület részére? kérdezém.

Ah uram! kiáltott fel kisérőm sértődve, hogy gondol ön ilyent. Nem Budapesten vagyunk.

Pedig én hallottam, hogy különösen Vácz felső részén nagyon sok a szőllő termelő, s a bét kerekű jármüvekkel közlekedő lakosság, kiknek erkölcsei még nem eléggé fegyelmezettek arra, hogy a bortól felizgatott szenvedély heve túl ne lépje a törvény korlátáit.

Önt nem jól imformálták uram volt a válasz, a mit azon körülmény is bizonyít., hogy a járásbíróság az alsó városban van elhelyezve, bár ott sincsen rá semmi ssükség.

Ez a nép nem lop, nem csal — nem gyújtogat — s nem tör egymás életére; itt sem adóban, sem adósságban le nem foglalják senkinek az ingóságait, még kevésbé nem ütik dobra a házát. A hitelviszonyokat három pénz intézet szabályozza, s igyekszik megfelelni a követelményeknek. Árverés, foglalás itt elő nem fordulnak, itt nem perlekednek. Nincs is itt dolguk az ügyvédeknek, kik megannyian ház vagy földbirtokosok, s a készből élnek, a mi pedig nem utolsó foglalkozás. Ebből következik aztán az is bogy a járásbíróság is pict-us raaskulus, s ma holnap az ajtaja is berozsdásodik, olyan kevesen nyitó- gatják iizt. A hivatalnokok meg nem csinálnak egyebet, mint pipáznak, újságot olvasnak, s néha végez-