Váczi Közlöny, 1887 (9. évfolyam, 1-51. szám)
1887-11-06 / 45. szám
pazarolná s az életnek azon veszedelmes útjára lépne, mely az erkölcsi és anyagi romláshoz vezet. __ És mindennek daczara azt kell tapasztalnunk, hogy az ifjúság nagy része, mely egyedül vau hivatva egyletünk belélete iránt rokonszenvvel visöltötni, attól távol tartja magát. Azonban általánosan elismert tény, miszerint egyletünk csakis úgy ünnepelheti meg méltókép huszonötéves jubileumát, ha az egyleti tagok száma az eddiginél kedvezőbb eredményt tüntet fel. Ezúton fordulok tehát városunk összes iparos ifjúságához azon kérelemmel, miszerint egyletünkbe minél tömegesebben beiratkozni, s azt tehetségükhöz képest támogatni szíveskedjenek. A „Kath. Legényegylet,“ mely a legutóbbi szinelőadása által is bebizonyította, hogy tagjainak csekély száma daczára is meg tud felelni hivatásának, — megérdemli, hogy iránta nagyobb érdeklődéssel és rokonszenvvel viseltessünk, annyival is inkább, mert a beiratási díj és havi járulékok minden egyes iparos segédnek lehetővé teszik az egyletbe való belépést. Él bennem a remény, hogy szerény felhívásomnak lesz némi eredménye és fiatalságunk rövid idő múlva tömegesen fog beiratkozni egyletünkbe. Vácz, 1887. november hó 5-én. Scheicher Géza egyleti dékán. Tekintetes Szerkesztő Úr! A „Váczi Közlöny“ folyó évi október hó 16-diki 42-ik számában Tellov aláírással az alsóvárosi temetőben alkalmazott sirásó kihívó magaviseletét ecsetelő közleményt egész terjedelmében magunkévá tesz sziik s tisztelettel felkérjük, miszerint jelen sorainknak becses lapjában helyt adni szíveskedjék. Nem említve már a felhozottakat, egyedül arra akarjuk figyelmeztetni a tek. szerkesztőséget, miszerint, ma-holnap tisztességes család halottjai sirját meg sem látogathatja, mert alig teszi be a lábát, már ott terem nagy alázattal a sirásó, vagy annak neje s rövid üdvözlés után mindjárt a csörgi vagy csekei elmaradását panaszolja, s ha ez nincs, szivart követel. — Többször délelőtt látogattuk meg kedveseink hantjait, a sirásóné már ekkor pityókos, a férje pedig mámoros volt; így mindenszentek napján oly annyira ittas volt, hogy a nála levő rácsozatok kulcsait nem bírta előteremteni; akarva, nem akarva a vaskerítésen kellet az illetőknek keresztül mászni, hogy a sírra gyertyákat gyújthassanak. A sirásó, ki mint szegény moly vétetett fél és szép lakást kapott, most már miután magának is van háza, nem törődik senkivel; de még a gondnok urra sem hede- rit. — Ha a*gondnok úr fogadta őt fel, kívánjuk, hogy tudjon is neki parancsolni és zsarolásainak mielőbb gátat vetni, mert nem a közönség van ő érette, hanem ő van a közönségért oda rendelve. Miért is kérjük, miszerint az iskolaszék igazgatóságánál befolyásával oda hatni méltóztassék, hogy ezen szemtelenül tolakodó sirásó mielőbb a temetőből kiküszöböltessék. A tek. szerkesztő úrnak alázatos szolgái.*) Többen. *) A több oldalról hozzánk érkezett panaszok mielőbbi megszüntetése és orvoslása tekintetéből, tisztelettel felkérjük az iskolaszék t. elnökségét, miszerint ez irányban is figyelmét kiterjeszteni s a közönség sérelmeit orvosolni szíveskedjék. Szerk. C S A R N O K. Ä ki korán kezdi . . . Már négy éves korában szerepelt. Nénje lakodalmán koszorú leány volt. S a szerephez híven oly meglepő komolysággal töltötte be azt, hogy az egész társaság figyelme osztatlanul reá volt irányítva. Mindenki őt nézte, őt bámulta, s neki ez szerfölött tetszett. Már akkor meg volt piczi szivében nemének nagy hibája, a hiúság, mely egész életére döntő befolyással volt. — Mint négy éves kis leányban elragadóan szép volt az a rátartiság, s a rokonok, ismerősök elkényeztetett kedvencze lett. S ő ennek teljes tudatával birt. Már akkor kezdett zsarnokoskodni s a házban mindenkinek meg kellett hajolni akarata előtt. Már akkor kezdett válogatni a személyekben ... és Samu bácsinak nem volt szabad megcsókolni őt, mert szúrós bajúsza volt. Lajos bácsit meg ki nem állhatta, mert haját fölfelé fésülte. Már akkor tudta azt, hogy ő szép. Le oly szép is volt a kis hamis, hogy midőn anyja vasárnapokon elvitte őt a templomba, már akkor megzavarta az ájtatoskodók figyelmét, mert egész istentisztelet alatt csak őt nézték. (J már akkor hódított . . . Nyolcz éves korában ő volt a gyermek bálok királynéja. A kis udvarlók egész serege vette körül... Le neki már nagyon „fád“ volt azoknak csevegése. 0 már akkor színházakba, lóversenyekre járt és azok a kis lurkók minderről nem tudtak még semmitse. Nem is tudott már velők társalogni, hisz’ azoknak kis baba kell, meg fa-ló . . . Unta magát köztük, pedig azok a kis lurkók mindent elkövettek mulatta- tására. ügy kérték, hogy maradjon még köztük . . . de ő azért is elment. Már akkor tudta, hogy távozásával űrt hagy maga után sokak előtt. Tizenkét éves korában már mint bevégzett zongora művésznő műkedvelői előadásokban vett részt. Az ő játéka képezte az előadás központját. Őt tapsolták, őt éljenezték meg legjobban. Koszorúkat, csokrokat nyújtották át tisztelői (neki már akkor voltak tisztelői). És mindenfelé hallhatta a magasztalás hízelgő szavait. S mindezek úgy elkábithatják egy kis leány fejecskéjét! . . . Az övét elkábitották ! Tizenhat éves korában már tizen is versengtek keze után (mai világban bizony szokatlan szerencse). Mind szép, daliás ifjak. Le az ő igényeit egyik se volt képes kielégíteni. És férjhez ment a tizenegyedikhez, egy már időses, de magas állású hivatalnokhoz. Nem szerette, csak hiúsága ösztönzé ezen lépésre. Méltóságos asszony lett ... és megtörte férjének szivét, mely őszintén dobogott érte. Húsz éves korában már özvegy lett és az egész város ifjúsága szerelmes lett bele. Úton-útfélen csak az ő nevét emlegették. Szerelmes leventék holdvilágos estéken sóhajtozva mentek el ablakai alatt. S ő mindezt tudta és gyönyörködött benne. Sőt kaczér- kodásával csak tápot nyujott a sóhajtozók érzelmeinek. Nagy társaságot gyűjtött maga köré, melynek egy részét a szerelmes udvarlók tevék és ezeknek érzelgős bókjait üres óráiban versekbe szedte, melyeket aztán a szerkesztők nem győztek dicsérni. Huszonnégy éves korában igazán szerelmes lett. Egy ismeretlen szőke fiút szeretett és szerette azt mélyen, rajongón, a mint csak egy nő szerethet. Hiába, a nő legyen az bármily hiú is, önmagát meg nem tagadhatja. Arra. van teremtve, hogy szeressen, tehát szeretnie kell. Ő is szeretett, de szerelme végzetessé lett reá. Minden őszinte érzelem, legyen az bár vétkes, oly csodás hatással van a lélekre, hogy képes azon nagy változásokat eszközölni. Az ő szerelme igazi, őszinte érzelem volt . . . s mennyire megváltoztatá e büszke, hiú nő szivét! ? . . . Ó, ki folytonosan csak a magasztalás hizelgő szavait hallotta, ki annyira büszke, hiú volt, hogy magát ellenállhatatlannak képzelé . . most már remegett attól a gondolattól, hogy imádottjának figyelmét nem bírja majd fölkelteni. Kereste az alkalmat, hogy vele találkozhassék. És az alkalom nem sokára meg is jött. Találkozott vele a templomban, — a mint az a fiatal szőke ifjú a misét végezte . . . Megkövülve állt meg az oltár előtt. Ábrándjai, reményei ime mind eloszlottak s előtte állt a rideg való. Szerelmének tárgya, kit felcsigázott képzelnie talán egy középkori hős ideális bűvkörébe helyezett — alázatos szolgája az egyháznak s az ő szerelmes pillantásait soh’se fogja észrevenni, lángoló szerelmét soh’se fogja viszonozhatni. — Büszke szive nagyon, de nagyon meg lett alázva s ez oly fájdalmat okozott neki, hogy megeredtek könyei és keservesen sirt . . . A körülötte állók egy bűnbánó nőt láttak benne és épültek töredelmén. Csak az, ki a sziveket is vizsgálja, látta, hogy azok a könyek nem a bűnbánó, hanem a büszkeségében megsértett nő könyei. Huszonnyolcz éves korában nagy elhatározás érlelődött meg szivében. Boszút akart állni a sorson, mely úgy megalázta. Elment oda, a hol oly sokan kerestek és találtak már boldogságot — az apácza kolostorba. Árnyas fák, csönd s szelíd enyhe szellők környezők ezt a nyugalmas helyet. Telve volt az boldog lelkekkel, kik őszintén megunva az élet örömeit, üres ábrándjait, megcsalatva hiú remények által, ide e kedves, nyugodt helyre menekültek. Le boldog hely is ez; s még a világ embere is, midőn körülnézi belülről eme épületet s látja azt a megelégedettséget s az örökös boldog mosolyt a bennlakók ajkain, bizonyos megmagyarázhatlan érzés támad szivében, mely azt mondja neki: mégis van a világ élvezetein kívül is boldogság. És itt akart boldog lenni Irma is. Most már kis gyermekek környezik s ő türelemmel és szelídséggel oktatja a kis gyermekeket. Nagy lelki erővel küzdi le uj működési terének előtte szokatlan és nagy nehézségeit. Gondosan űzi el a fel- felújuló emlékeket. Minden áron megelégedett boldog akar lenni. Le midőn azok a kis leánykák bölcs, tapintatos vezetés mellett felnőve kimennek a világba s látja, hogy mily megelégedett, boldog nő lesz mindegyikből . . . akkor köny tóiul szemeibe, vége van tettetett boldogságának, s mély sóhaj között önkénytele- nűl ily panasz kél ajkain : Mily könnyen lehettem boldog a világban is, ha kezdetben nem lett volna elhibázva éltem ! Pipó. Városi és vidéki hirek. = Személyi hírek. Lr. Oláh Gyula, közegészségügyi felügyelő tegnap váratlanul meglátogatta városunkat, hogy annak közegészségi viszonyai felől tájékozást szerezzen magának. A felügyelő úr a városi hatóság kalauzolása mellett meglátogatta a kir. fegyintézetei és süketnéma intézetet, továbbá az apáczák zárdáját; megvizsgálta a Luna- partot, a városnak egyes utczáit és szállodáit és végül a közvágóhidat, mindenütt megtéve észrevételeit az észlelt hiányok fölött. — A közvágóhidnál azon megjegzést tette, hogy csekély átalakítás mellett megmaradhat a jelen állapotában s igy az ez irányban tervbe vett költekezés fölöslegessé válik. Lr. Oláh tegnap távozott el városunkból és vidékünkön folytatja szemle-utját. — Pál may Ilka, a népszínház kitűnő művésznője, mint illetékes helyről értesülünk, közre fog működni a váczi muzeum javára f. hó 19-én rendezendő hangversenyen. II I» A „VÁCZI KÖZLÖNY TARCZAJA. D. S. halálára. Hogy utólszor látlak drága ifjú lányka Hej de nem álmodtam, soha sem is hittem! Napfényes ég alján hosszan tart a pálya, Yirágfakadás volt a te sorsod itten ; Alig nyílt meg lelked csendes boldogsága Álmodva merengsz még a viruló tájon Nem sejtve, hogy fénye hamar ködbe veszszen S virágfakadásod hervadásra váljon. Nem borúit rád hamvas, őszi est borúja, Viharral nem küzdött soha tiszta lelked, Imádság, volt szived minden dobbanása, Örömed a porban te soha sem lelted. Élted gyalogösvény-virágok közt futva Iíej sietve ért el a sötétlő sírig! I)e panaszszal ajkunk égre még se támad : Sírodnál a mennynek üdvössége nyílik . . . Lévay Mihály. Három az igazság! (Szüreti karczolat.) Irta : ~\7~ őrös J ulianna. Aki majdnem busz éven át tartózkodott a fővárosban, csak azt tudja valóban érteni, mily kellemes egy szüretre meghívást kapni. Hátha valaki oly szerencsében részesül, hogy többfélé is hívják? Olyankor igazán jó, hogy két nap van kitűzve, elmehet az ember mindenhova — a barátság kedvéért. Mennyi édes remény fűződik e napokhoz. Édes napok ezek, csupa szellő, must, szüreti rétes, mosolyog az emberre innen is, onnan is, mind édességek. Hát a szives háziasszony édes mosolya, ha az ember csak erre gondol is, okvetlenül ki kell menni a szüretbe, ha mindjárt menykő hullna is. Szerencsére csak egy kis permetező eső hullt s igy mi sem gátolt, vígan indultunk a „Törökhegyre.“ Útközben meglepett az ábrándos hangulat. Mily fenséges szép volt a sötét ormú „Naszál“ hegy, amint a szürkés, nehéz felhők borultak rá, vagy csak itt-ott hullámozták körül egyik-másik csúcsát. Maga a levegő, e relytélyes, ködös, csodás színárnyalatba burkolva a táj. Mi más látvány ez, mint a főváros kőhalmaza. Csaknem elmerültem az élvezetben, midőn hangot hallok, megszóllal valaki. És mily szép a sok érett szőllőfürt, amint tövéről fityeg! Ohó gondoltam itt már valaki az olyan szépségért rajong, a melyet egyszersmind meg is lehet enni. Szerencsésen kiértünk a hegy tetejére, hol javából folyt a szüret. Útközben pár szál vadvirágot is találtam még s eszembe jutottt ama költemény: Ha nyílik egy virágosa még Az ősz haldokló kebelén, Szakítsd le és . . . Elég az hozzá, Törökhegyen voltunk. Föltettem magamban miután most voltam életemben legelőször szüreten mindent megfigyelek, hátha véletlenül szőllőtulajdonos leszek, még mielőtt a filok- szera mind el nem pusztítja! Hogy tanuljak, magam is szedéshez láttam. Szedni könnyű, a hol van mit, egyre-másra kiáltották a szedők azon — épületes-verset: Puttonyos ! Itt ugros! Mi annnyit jelent, hogy van mit tölteni a kosárhói vagy fakannából, a szőllőhordó ember puttóimba. Munka közben bölcselkedvén úgy találtam, hogy a szőllőszedést úgy lehet legjobban jellemezni, hogy: Munka, melyben a gyakorlatlanok dereke hamar megfájul és amelyben a gyakorlottak dereka- dettó megfájul. Hanem azért csak szedtük, észre se vettük, hogy az eső ugyancsak megeredt, csak akkor néztem fel, mikor láttam, hogy nem tréfa! Jó ez, szaporítja a bort! mondták. Mikor aztán úgy átáztunk, hogy világos nappal nem volt ajánlható a városba vonulást tartani, bementünk a kedves kis szőllőkunyhóba, sült csirke mellett vigasztalódni. Ez a vigasztalódás nem is oly nehéz, olyan kedves háziasszony körében, mint L . . . i J . . . . né. Le hát mi sem tart örökké, esteledett s a tisztesség iigy hozta magával, bog}7 haza induljunk. Oh regényes utak netovábbja, te nyáron virággal ékeskedő, ősszel pocséksáros kosdi út, óh miért nem voltak szárnyaim? Hogy átrepülhettem volna rajtad! Ámde érdekes a változatosság, ilyet se láttam még, nézzük hát. Mikor aztán vagy száz lépést mentünk megálltunk, mert tovább nem bírtunk menni. Ha hajón lettünk volna, úgy kiáltottam volna fel: Megfeneklettünk! Le legnegyobb veszélyben legközelebb a segítség: Mentő gondolat. Eelkapaszkodni a partra. És oh gyönyör, mily szép piros virágok egy bokron az u. n. „püspök süveg“ az egész bokor, mintha rózsalevéllel volna behintve. Szedjünk, az eső szakad ugyan, de mitsem tesz. Le óh jaj, a gondos csősz kiált: ott nem szabad menni! körül nézek. Bizon ott fönn nem volt, mit félteni, a szőllőt rég kipusztitá a filokszera s a kukoriczát is haza hordták már onnan. Ohó a „püspök süveg“ virágot őrzi a csősz menjünk hát „tovább — tovább, tovább !“ Ahá más is ballag ezen az utón nemcsak mi.
