Váczi Közlöny, 1887 (9. évfolyam, 1-51. szám)
1887-10-16 / 42. szám
Az évad küszöbén. Eddig elért kulturális állapotunk megtartása, vagy annak még helyesebb irányba való terelésének biztos bázisa: az intelligens elemek társas egyesülése, miáltal nemes eszmék cseréltetnek ki, közhasznú tárgyak vitattatnak meg, az ifjúság követésre méltó példákon buzdul s tiszta érzéke támad a szép iránt , a pesszimisták és optimisták engednek külöuczködő, extremus világnézeteikből, a bölcs nem tartja meg csupán magának — a földben elrejtett^kincs gyanánt — tudományát, de mint éltető nap fényét mindenkire árasztja, mi által a kevéssé képzett elem is tudományos eszmekörbe vonatik, s mindennek megkedvelése s emellett szórakoztató hatása sok roszra természetű egyént ment meg a társadalomnak ; szóval : társadalmunk fő rugója — a társulási szellem. Távol tőlem, hogy azon hídelemben ringatódzam, mintha újakat mondtam volna, vagy talán ál litani akarnám, hogy városunkban minderre való törekvés, plane érzék hiányoznék. Fontos azonban a hiba, miszerint a különféle egyletek alakulása által — önkénytelenül bár bizonyos kasztrendszer létesült. Minden egylet czéljainak szűk határain belül külön kis világot képez, speciális törekvés utáni létérdeke van, mi a másik |kis világot tálán távolról sem érdekli; de mindegyik külön-külön csillag, mely fénylik s mindegyiküknek egy a czélja: a fény- árasztás, mi nem más mint a társadalomnak fejlődése. Mi kis városban élünk, igényeink nem lehetnek nagyok. Mi megelégszünk a dal, zene és szavalat, vagy szinielőadássak E művészetek emelik keblünket, nemesbitik jellemünket, kivetkőztelek bennünket a prózai mindennapiasságból s mi legtöbb megkedvelteik a hallgatóval drága hazánknak zengzetes nyelvét — a magyart. Most midőn az ország minden részében a közművelődés magasztos munkájával vannak elfoglalva hordjunk mi is egy kevés anyagot az építendő palotához. A nemzeti dal és zene őseink öröksége, letéte- mény, melyhez hazánk zivataros évszázadaiban nemzetünk elválaszthatlanul ragaszkodott; ezekben van megörökítve a hullatott köny, az átélt bánat és keserűség. Ezek örökségek, miket utódainkra hagynunk szent kötelesség, azokat kiművelve visszahagynunk a haladó kor kívánalma. A nyelv őseink örökségei között a legnagyobb kincs, ezt elveszteni annyi volna, mint önállóságunkat vagy létünket feledni. A mely nemzet nyelvét elhanyagolta — a történelem lapjai tanúskodnak — az kevés idő múltán elkeveredett a végek conglome- rátumában, megszűnt önálló egészet képezni, sőt mi több megszűnt létezni. „Nyelvében él a nemzet“ ; ez arany igazság ösztönözzön bennünket nyelvünk müvei ;séie, ez ösztökéljen városunkban bennünket a magyar nyelv terjesztésére. Hiszen városunk nemes misszióra van hivatva. Magyar városunk sziget az őt körülövedző különböző ajkú községek nyelváradatában ; eltekintve a sikeres eredménytől, mely reánk is háramlik: legyen városunk a központ, melyből a szomszéd különböző ajkú községekre sugározzák a legmagasztosabb fény — az általános közművelődés. Erről sokat lehetne Írni, sok tervvel elé állani; de ez más lapra való; különben megszivlelésül ajánljuk az erre hivatott köröknek. Jelenleg városunk érdekére szorítkozunk. Egyik főeszközlője a szép nyelv megkedvelésének a szavalat és felolvasások, luegyen az szakszerű, tudományos, vagy az illem határait túl nem haladó humorisztikus, egyaránt ér czélt; általánositverjük a vaskoczkára ütődő zörgetőt a kapun, előbb ébred fel az egész utcza, mind a házbeliek ; míg ha csengetyű volna a szomszédok nyugodtan alhatnának, de a kinek a kaput nyitni kell az hamarább meg hallaná, de mi azért csak zörgetünk egyszer, kétszer, négyszer, ötször, mindaddig mig a bal szomszéd, a ki éjfélig dolgozott s csak most szenderedett el, fel nem ébred; mindaddig mig a jó szomszéd, a ki igen beteg s nem bírt aludni vagy tiz napja s csak most szenderedett el, szintén fel nem ébred ; zörgetünk mindaddig, mig fel nem lármázzuk az egész utcza éj i csendjét a csattogóan kopogó kapuzörgetővei, melynek az a sajátsága van, hogy csak éppen a házbeliek nem hallják, ha ítélet napig koczogunk is vele. Utoljára is, mikor az egész utczát felvertük álmából kényszerülünk az ablakon kopogtatni, hogy beeresz- szenek. Hja be minek is tartanánk mi a haladással. Minden, a mi a czivilizáczióhoz tartozik, bűnre vezet, nem kell csengetyíi, jó az ősi zörgető is, így csinálta ezt az öregapánk öregapja is, miért ne utánozhatnék unokáról unokára. Ha más nem tud aludni, ne aludjék ! VI. Ha az ember egyszer már elszánta magát, ne álljon meg félúton. Ezért mentem én fel a Gellert kegyre is. A Rudas fürdőtől vezet fél a sziklás oldalba vágva széles, jó karban tartott kényelmes ut, melynek minden fordulójánál más-más kilátás tárul elénk. Fenn a hegyen most már szép erdőssé fejlődtek a fiatal fák s itt-ott érezni a fenyő csoport kellemes illatát. Van a hegyoldalon egy kis asztal és padokkal ellátott, hely is, hol rántott át, és sört is lehet kapni. Az utakon kényelmes padok' vannak elhelyezve. Kár, hogy e szép helyei) egyetlen rendőr sincs és kellemetlenül hat az idegenre ott a bokrok alatt nem ritkán négy-ütésével alvó rongyos emberek látása. Erős kontraszt. hat gyakorlati eszméket, alkalmat nyújthat az eléggé nem képzett egyedeknek az elüttök ismeretlent megérteni. Megjegyezzük ismételten — nem akartunk mindez érveléssel újakat mondani, de elősorolnunk köteleséggé vált nekünk, mint a közvélemény képviselőinek. Tudják társadalmunk intéző körei mindezeket. Csakhogy városunk átkos és évenként ismétlő bűne az, hogy a megkezdett munkát soha be nem végzi. Itt az ősz. Mezei és szőllőmunkálataink befejezésre várnak, a hosszú esték sorrendre kerülnek s mi unatkozzunk ? Ébredjetek „dalkör,“ „zeneklubb,“ „műkedvelők“ hosszas tetszkalottságtokból ! Városunk müveit eleme várva-vár; buzdítson benneteket mielőbbi szereplésre a tudat, hogy nem csak kellemesen szórakoztató estéket szereztek hallgatóitoknak, hanem hogy előadásaitok által minden nemes és szépre, tisztességre és kötelezettség érzetre — gyönyörködtetve oktatók vagytok. Szerepeljen tehát közéletünkben a dal, zene, szavalat, felolvasás s szinelőadás, hogy czélt érjünk, hogy az általános közművelődés kertjében a mi törekvéseink is gyümölcsözzenek. * •l! * Nem hagyhatjuk emlitetlenül Thalia papjainak városunkban való megjelenését sem, kik hivatott szereplők a hazafias eszmék általánosításánál. Ők tárják szemeink elé az életből merített képeket, tanknak bennünket az erkölcsek érdemesitésére, az immorálitás vesszőzésére. Ők kezdik meg tehát nálunk a fennebb hangoztatott eszmék valósítását, ők lépnek át az „évad küszöbén“, reméljük: közönségünk hálás lesz irányukban, számos megjelenésével pártolni fogja őket hazafias munkáik eszközlésénél. Sudár. Tegyünk valamit. Kevés város van széles e hazában, mely oly természeti előnyök fölött rendelkeznék, mint városunk. Köröskörül dús erdőségű hegységek veszik körül, kies fekvést kölcsönözve a városnak; közvetlen mellette folyik el a Duna az ő gőzhajójaival; mellette halad a vasút s . hozzá a fővárosnak szomszédsága : kiváló tényezői egy város felvirágzásának. Ezzel szemben mit tapasztalunk ? Azt, hogy városunk még sokkal mögötte áll azon vidéki városoknak, melyek ily természeti előnyök fölött nem rendelkeznek. S mindez onnan ered, hogy saját szerencsénket lábbal tiporjuk s ezen előnyök egyikét sem használjuk fel. Nem egyszer, de számtalanszor vetettük fel e tárgyat lapunk hasábjain s mindannyiszor süket fülekre talált; mindenki jobbnak látta inkább saját ügyeivel, mint a város jövőjével törődni. Pedig a város jövőjétől függ a lakosság jövője is s minden perez, melyet a város érdekében felhasználunk, idővel dúsan, meghozza gyümölcsét. Most, mikor városunk régi indolens állapotából kivetkőzött s a haladás terére lépett, időszerűnek tartjuk e kérdést újra szőnyegre hozni s az uj gene- ráczió tagjaiból szervezett képviselőtestület alatt talán mégis megvalósulhatnának régi álmaink. Az első lépés, mely városunk fel virágozásához vezetne, az volna, hogy azt megfelelő mezbe öltöztessünk. — Éhez pedig első sorban az utczák s terek rendezése, azoknak rendes ki köve zéséé, megnevezéséé szükséges. — E helyütt nem hagy hatjuk megjegyzés nélkül azon szerencsétlen kövezési Ott, hol a magasból a fővárost a napfényben úszva remek pompájában láthatni egész a városliget lombjai közül kiemelkedő iparpalota csillogó kupolájáig, élénk elentét a főváros fényes képe mellett a főváros nyomorának képe. Ámde Isten szabad ege alatt édesebb aludni, mint a falak közt pinezékben. De minek fényeskedjünk, otthon is, ha sétálni megyünk, teszem azt Cselőtére, akadunk, bizon elég tarka boczira, a melyek lerágják a bokroknak azt a zöldjét, a mit a cserebogarak meghagynak, aztán meg egyszer-máskor a kutyák megugatnak bennünket. Ma egyikünk nyom 70 kilót, holnap a másikunk. Hol föl a kerék a talpával, hol le. Azért én se nagyon törődtem a gellérthegyi jámbor alvókkal, ők se velem, igy békében feljutottam a hegytetejére, a czitadella faláig, nem tudom miért, e sötét merev, magas zárt falnak minden köve úgy tűnt fel nekem, mint egy síremlék. A Duna felől a sziklatömeg legfelső csúcsán fiatal emberek rajzoltak. Lent a mélyben kéklett a Duna, mig a testvér fővárosból felható zaj emlékeztetett azon óriás han- gya-zsibongásra, mely a létért küzdő emberek ezrei tevékenységét jutattja eszünkbe. Haza indultam. Estefele igen sok' sétáló jött a Gellértre, megbámulva az óriás sziklákat, melyek hihetőleg még egy angol utazó figyelmét is fel tudnák kelteni. Gyönyörű holdvilágos est volt, midőn a láncz- hidón áthaladtam, a két part palotái sötét körvonalban váltak ki a világos levegőből. Mig alattuk a lámpák, mint tüz-gyüngysor ragyogtak a Dunába tükröződve. A hold szelíd fénye belejátszott a Duna világos aczél színű hullámaiba, mig az ides tova úszó gőzhajók' lámpái a vízben, mint mély tüzoszlopok rezegtek. Mennyi fény, mennyi varázs és mégis e tündöklő habok mennyi kínosan vergődőt nyeltek már el. Mégis jó, jobb, jó azaz édes otthon. IJgy éreztem, mintha haza vágynám. rendszert, mely városunkban dívik. — Az utczák kövezésének feltétlenül szakemberek vezetése mellett keli végbemenni : csak úgy lehet az eredmé7iy megfelelő s kielégítő. Nálunk a kövezés a kellő szakértői vezetés nélkül történik s igy származnak az uj mezbe öltöztetett Gasparik utczához hasonló torz szülöttek. A kövezés főkelléke: a kőanyag városunk közvetlen szomszédságában van. A „Na szál“ hegység kimerithetlen kőbányájával valóságos kincs városunkra nézve, s közelségénél fogva talán páratlanul áll az országoan. A kövezés keresztülvitele tehát az anyagnak ilyetén olcsósága mellett mi nehézségbe sem ütközhet. A váiosnak rendszeres kanaliz áczió ja, kellő számú sétány felállítása s a fásításunk általános keresztülvitele régóta hangoztatott vágyai a város lakosságnak. S méltán. Mert eltekintve a külcsintól, melyet ezek a városnak kölcsönöznek, különösen közegészségügyi és köztisztasági tekintetből felette szükségesek. Sajnos a köztisztaság, az e tárgyban alkotott szabályrendelet daczára még most is mostoha gyermeke városunknak, melylyel senki sem akar törődni, s ezen egyedül a kanalizá- czió képes segíteni ; csakis ez utón érhetjük el, hogy a folyósokban naphosszant possadó bűzös folyadékok és hulladékok nem fogják ragálycsiráikat a városban elterjeszteni. A sétányoknak és a fásítás előnyeinek megvitatása ma már a túlhaladott álláspontok közé tartozik ; oly szükséges kőzegészségi tényezői ezek egy városnak, mint a nap éltető melege a növényzetre nézve. További fejtegetéseinket térszüke miatt lapunk legközelebbi számában folytatjuk, addig is a most előadottakat ajánljuk városi képviselőtestületünknek megszivlelésül. SincerilS. Színházi szemle. Báródi Károly szintársulata csütörtökön, f. hó 13-án tartotta első bemutató előadását. Szinre került Csiky Gergelynek nagyhatású társadalmi szinmüve : „A czifra ny omoruság.“ Mi ezen előadást, csakugyan bemutató előadásnak vesszük, mely magában véve nem elég arra, hogy a társulat fölött határozott véleményünket elmondhassuk. Ezúttal tehát csak közvetlenül ezen előadásból merített tapasztalatainkat mondjuk el — határozott kritikánkat a legköze- lebbre tartván fenn. — A szereplők közül első sorban Bízza Anna (Eszter), a társulat drámai szendéje vonta magára figyelmünket. A legkedvesebb színpadi alak, ki szavalatban s játékban egyaránt jeles és ízléssel öltözködik. Hangja tiszta és telve a szív bensőségével. Szerepét — ha leszámítjuk azt, hogy szavalatába néha több páthoszt vegyitett, mint kellett volna — különösen annak drámai részleteit teljesen érvényre emelte. A különben tartózkodóan viselkedett közönség tapsa minden felvonás után hívta a lámpák (pardon ! gyertyák) elé. Ha sejtelmem nem csal, úgy rövid idő alatt kedvencze lesz közönségünknek. — Jámboriné Laura (Bella), különben népszínmű- és operette-énekesnő, de mint a mai esti sikere igazolja, szükségből a színmüvekben is jól megállja helyét. — Megjelenése igen rokonszenves s szerepét otthoniassággal és jókedvvel játszotta végig. Határozott véleményünket azonban tulajdon- képeni szerepkörére tartjuk fenn. — Jámbori Károly (Poprádi Endre), városunk szülötte, mint társalgási- és jellemszinész megérdemli az elismerést. Játékán „chic“ és „eleganczia“ vonul végig. —• Dobocsányi Gyula, komikus, már régi ismerősünk. Egy hét a fővárosban és az ember azt tapasztalja, hogy lábai ónsulyuak lettek a sok járkálásban és tárczája pehely könnyű a sok kiadás után. Mennyi minden érdekes volt még a mit láttam, de minek írnék le mindent, hiszen mindenki megnézheti, csakhogy nem elég jönni és látni, hanem győzni is kellenne, legyőzni a közönyt, a látottakból tanulva törekedni, hogy a hasznos mellett a szép is meg legyen honosítva, éppen mert itthonunk legkedvesebb előttünk, kétszeresen kellene törekednünk azt lehetőleg meg is szépíteni. Ni, azon vettem észre, hogy a hajó már Yácz alá érkezett, hallom az estharangszót, látom az ismert templomot, házakat, fákat. Ej, hiszen nekünk is oly szépen világit a hold mint a fővárosnak. Oh csakhogy itthon vagyok. Még a lépésem is könnyebb szülőföldemen. De mi az? Apczih, czih, apezih, no még egyszer, biz az tüsszentés, hát a mint a hajó állomástól feljöttünk egyszerre porfelleget vertünk és versenyt tüszköltünk mindnyájan. Azt mondják az ember, ha valamit mond s tüsz- szent rá, igazat mondott. Á hegyesi csata.*) Irta: Kovách Ernő. A „Bácska“ ez. megyei közérdekű politikai közlöny tanúsága szerint, az 1849 julius 14-én dicsőségesen vívott hegyesi csata emlékének megörökítése körül több hazánkfia részéről versengés fejlődött ki, melynek okát mindenesetre csakis hazánk azon múlt nagyszerű korszaka emlékének méltó, igaz és hű megdicsőitése akaratában találhatni fel. Tehát a versengők kebelét nemzeti történelmünk méltó dicsőítésének megörökösitése az utókor számára, foglalkoztatja, a melynél mindegyiket azon nemes buzgalom buzdítja, hogy azt mikép hagyják meg a leghívebben az utókornak. * ) Adalék szabadságharezuuk történetéhez.
