Váczi Közlöny, 1886 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1886-02-28 / 9. szám
9. szám. VIII. évfolyam Vácz, febru mm Wí* ■ '"'.i HELYI S VIDÉKI ÉRDEKLI HETILAP Filöíixctési ára : évnegyedre ......................1 fr? 50 kr házhoz hordás vagy postai szótküldósse . Egyps szára ara : 5 O kr 1 Kapható : DEUTSCH MÓRNÁL-(városház épülőt) és MTLLMANN GÉZÁNÁL (kis piacz.) Hirdetések a» ü.-;. u'wraa-c xucauMs Nyiit-tér a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvez- menvben részesül nők. 30 kr. Bélyeg illeték minden beiktatásnál 30 kr. .1 szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. K é z i r a t o k a t nem adunk vissza. Bér mentetten leveleket nem fogadunk el. A pálinka. Nem a Zola Emil hires színdarabja. Ez a Izim : tárgya egy jelenleg társadalmi életünkben uralkodó s már hónapok óta tartó viszálynak, mely nem csak agyűlölet, magvát hinti és árasztja szét a polgárság között, hanem tettlegességre is fajul és védtelen embert nyílt utczán az éj sötétében orozva támad. Mi a tanulság' ebből? Az, hogy a pálinka még azok józan eszét is elveszi, a kik nem iszszák, hanem csak árulják azt. Mert a bel háború Izraelben dúl. Egymás haját tépik és egymás szemébe köpdösnek azok, kik „ki-# választottaknak“ tartják magukat — arra, hogy pálinkát árulhassanak. Ez nem jól van igy. Es nem helyes, nem törvényes, sőt azzal merőben összeütköző eljárás azoktól, kik egy pár embert, mert az j ogot szerzett magának és azt törvényes korlátokon belül mozgó szab a d a k a r a t a szerint használja fel — utón, útfélen s minduntalan inzultálnak s tele kiabálják a big levegőt, állítólagos sérelmek, jogtalanságok valótlan frázisaival s csapnak olyan lármát és zsivajt, raint .nikor valahol, a kótyavetyélő dop pörgése hallszik. Nem szóltunk volna ez ügyhöz, bár fel voltunk már hiva rá, mert ilyen ügyet szellőztetni, mely bűzt, terjeszt maga körül, egy általában — nem szeretünk. De miután az ügyet publíkussá tették épen azok, kiknek leginkább volna okuk elrejteni magukat a nyilvánosság elől, s miután a közvélemény is foglalkozik ez odiozus ügygyei s miután lapunk az egyedüli orgánuma e városban a közvéleménynek — kötelességünknek tartjuk annak most már kifejezést adni és elmondani a valót úgy a mint van. A kinek keserű falat lesz — ne nyelje le. Ez előtt a pálinka-mérési jogot szintén egy izraelita polgártársunk bírta haszonbérbe évi 1700 írtért. Az a jószivü ember hajolva és engedve mindenki kérésének, boldog-boldogtalannak megengedte, hogy pálinkát árulhasson, olyant, a minőt és ott a hol az illetőnek tetszik s ha akarja főzze, ha akarja csinálja fűből, fából, vaskarikából. Igaz, hogy ezen „albérlet“ sok szegény sorsú c s a 1 á d n a k adott könnyen szerzett kenyeret, de az is igaz, hogy az a könnyű kenyér szerzési mód és eszköz, sok keservesen szerzett fillérét emésztette fel sok szegény embernek és sok szegény sorsú csal á d éhező szájából vette ki az utolsó falat kenyeret. Mert a szerencsétlen cliszákosodott ember az életet adó erőt, a táplálékul szolgáló kenyeret oda dobta az élet erőt ölő méregért — a pálinkáért. S ha tudott volna is magán és szerencsétlen szenvedélyén uralkodni, sokszor nem teliette, mert bele botlott e méreg kamarába s úgy telve volt városunk széltében-hosszában pálinka butikkal, ; hogy szagos volt az utcza a pálinka méréstől és mérőktől. Elannyira, hogy a városi tanács 1884- ben kénytelen volt a püspöki uradalom igazga- ; tóságához egy memorandumot benyújtani és abban emlékeztetni arra, hogy a túlságos sok albérlet a közerkölcsiséget, a közegészséget i veszélyeztetvén, bérlőjével szemben kötelezőleg állapítsa meg a pálinkás bódék számának maximumát. A memorandum nem használt. A pálinka gyártás és árulás, úgy mint az előtt, tovább folyt. Az albérlők „a szegé n y sorsú csal á- d o k“ zsebre vágták a hasznot; adót és bérletet fizettek is nem is és inkább nem is, mint igen is s a jószivü bérlőt szépen megbuktatták. Ahhoz különben semmi közünk. Az a gseft dcdga. Hanem hogy lassan ölő, senyvesztő mérgeikkel polgárságunk alsóbb rétegének egy egész generá- czióját megrontották, megbénították, azt a veszteséget egy nehány szegény sorsú család kenyér kereseti módjának könnyűsége nem fogja kárpótolni. Sőt ellenkezőleg. Letelvén a bérleti idő, a püspöki uradalom igazgatósága megkínálta az „albérlő“ urakból álló konzorcziumot. a pálinka mérési joggal az előbbi haszonbérért. Nevettek rá. Kért 1500 frtot. Arra is nevettek. Hajlandó volt kiadni 1300 írtért Még jobban nevettek. Ekkor jött a mostani uj bérlő és kivette 2200 írtért. A volt „albérlő“ urak még akkor is nevettek. Hanem az uj bérlő okos ember. Az is meglehet, hogy elődje példáján tanult és okult. Tudva, hogy úgy az A „VACZ1 KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. é , —-------—.....-----....Í A titokzatos vendéglő. — Egy rémes éj története. — Irta: HPazritt^a,. A ki valamikor az Érmellékről az úgynevezett Í „dézsiu országúton utazott Erdélybe, a mai Szilágy megyén keresztül, emlékezhetik egy vad regényes fekvésű helység ódon Ízlésű szállóházára. Komor, visszatetsző ódonság színtelen szilié, mint egy élemedettségtől fakult fátyol az öreg anyóka pargament ránczait, fedi a rozzant, emeletes tető alatt görnyedező, düledező agg falakat, s itogy a koron túli kort el ne feledjük, mindenféle irányba futó gyanús repedés, meg annyi villám karcz, emlékeztet egy jobb — j ö v ő r e, a melytől ez az egy emeletes *1 öreg viskó óhajtva várja, rimánkodja újjászületését. Azt mondják, hogy a gazdája, — bár 100 évvel ifjabb az ősi curiánál — naphosszat elüldögélt e vészbarlang sarok szobájában, hogy megmutassa : si fractus illabatur, impavidum ferient ruinae. Azt hitte, hogy ő a fiatalabb, pedig ő már nem birt a lábain állni. TJgy görgette magát kerekes zöly- lyében. Neki már emléke is alig alig van, de az öreg hajlék még mindig nem fekszik. Maga se jó, hire is rossz. TJgy hijja a nép, hogy bősz o r k á n y-h a j l é k. Hiába mondják, hogy az előtt- 200 esztendővel ennek udvarában kapott abrakot a, menekülő svéd király, XH-ik Károly szürkéje, e történeti hírnév nem képes elnémítani azokat a meséket, mik holdvilágos estéken rémeket vigyorogtalak az utas felé, a már leirt szeszélyes falrepedésekből. Zivataros éjféleken elkárhozott lelkek járnák boszorkán y-tánczot a hézagos, rozzant tető alatt, s énekelnek hozzá jajgató siralmakat. Le-lefüttyente- nek minden szoba kandallóján, s aztán sóhajtanak utána hosszasan és fogvaczogtatón. Az elképedt, halálra ijjedt vendég szívverése eláll, s talán magához s• ■ ]11 térne, ha közbe közbe nagyokat nem koppan a feje fölött, s az ez által fölvert visszhang dübörgéssé nem növekednek, -mire a pinczebol vissza 1 Oil. Azt mondják, hogy egy időben soha sem láttak abból az udvarból vendéget kimenni reggel, t holott este elegen szálltak be. Országút mellett feküdt és a város közepén. Hegyes vidéken sokszor esik a város k ü z e p e annak szé lére, a hol a házak úgy támaszkodnak háttal a kanyargó völgy szikla falához sorban egymás után ; s ha a patak kigyózása nagyon szeszélyes, bizony megesik az a mathematikai absurdum, hogy a terület közepén van az utolsó ház. Szavahihető vén kofák mesélik, hogy az a sok esteli utas mind ott lelte halálát. Az a ház a sátán gyomra, nem adja ki, a mit bevesz. — Pedig hát az okosabbak úgy állítják, hogy attól a pokoli zsivajtól, a mit éjfélenkint hallani falain belől, már egy órakor fogat az utazó, és úgy eliramodik, hogy még hátra nézni sem jut ideje. Ebbe a boszorkán y-b a j lókba vitt ádáz végzetem. Természetes a környezet változott a mesék kora óta. Azt a bolond patakot megszabályozták, s az ármentett területen utcza sorok emelkedtek. A szikla falat egy jóltevő földindulás ledöntötte, s a megsza- • badult lejtőn, az eltemetett házak fölött kies város épült. Minden új, csak a „Szén t-P éter k a k a s au (a titokzatos vendéglő neve) áll roskadozva, de törve nem, a régi helyén, s vele megmaradt rossz híre is. Trandafir, az öreg oláh kocsis, tisztelt meg ezen helyrajzi, és történeti adatok ismertetésével, a mi által roppant felingerelte kivácsiságomat és képzelődésemet. A hogy a városba értünk, Trandafir menyre földre kért, hogy csak a „kakasába ne szálljak, mert az meg van boszorkáriyozva. Onnan élve nem szabadul az ember. Már esti 11 óra volt, hogy a város ormótlan kövezetén rázott a fakó szekér. A város csöndes és j kihalt, csak a „kakas“ pár ablakából pislogott j felénk a piszkos üvegen s félig csukható redőnyökön át valami halvány világosság, s hangzott ki a néha I nyíló ajtón olyan zeneféle diinnyögés. — „Trandafir, lásd, már mindenütt alusznak. ' Én bizony ide benézek.“ — „Ne tedd azt, domnule, megbánod !“ — „De ha éhes vagyok.“ — Majd eszel a „v ö r ö s ö k ö rn é 1.“ — „Messze van az, Trandafir.“ — „Csak egy fertály ócska. Domnve feres tv e ! — i uram, ugorj ál hamar. I Késő volt. Valami sötét alak feküdt a kövezeten. A mokány ló megbokrosodott ijjedtében, s olyat rántott a vasalatlan szekér görbe rudján, hogy az le- válott a tengelyről, de úgy, hogy az egyik kerék is vele ment. Tagadhatlanul ki lettünk tálalva. „Látod, öreg, az Isten is úgy akarja, hogy itt maradjunk !“ Az öreg valamit diinnyögött a drákuról, és fejvakarva szól hozzám : — „Jól van, jól, uram. Hát te csak maradj itt, de én nem akarok elkárhoz.ni. Majd reggel érted jövök, ha még élsz!“ Azzal felemelgette lovait — mert a nyerges leütötte a rudast is, — as kereket feltette a szekérre. A vállát az oldalnak vetve lassan, bajjal elczi- helődött a vörös ö k ö r b e. Én pedig a nagy kapura kerültem. Nem akartam az eséstől megviselt Öltözékemmel az éttermen át bemenni. Szobát kértem és ugyan oda vacsorát. Első emelet, első szám. A korhadt lépcső recsegett ropogott. A folyosó komor, alacsony és barlangszerü. A szoba szintén több, mint barátságtalan. De éhség és fáradság hamar elmosta a kedvezőtlen hatást. — A vacsora nagyon jól esett, s a forró csáj hatott. Elnyomott az álom. Alhattam egy félórát, a midőn álmodom, hogy megelevenül a szobám. Jobbról-balról tánczoló alakok ugrálnak körültem, folyton egymás tyúkszemére hágva, a mit abból következteték, hogy egymást érték a feljajdulások. Aztán úgy hiszem pofozkodás következett, mit olyan szisszenések, sóhajok, nyögések, dobbanások, dulakodások követtek, hogy lehetetlen volt e pokoli zajra föl nem ébredni. — „Már annak a vén moczkónak aligha igaza nem lesz !“ Ijedtemben gyertyámat leütöttem, hogy begurult az ágy alá, s szurok sötétségben ott gomolyogtak köröttein álmom szörnyetegei, süvöltve, dobogva, elképzelhetlen ckaosban. Ablakot nem láttam semerre. Talpam alatt éreztem a szálkás, hideg pallót. Kiterjesztett kezem nem ütközött semmibe. — Azért nagyot haraptam a jobb hüvelyk ujjamon, hogy megbizonyosodjam arról: álmodom-e vagy ébren vagyok. A harapás fájt, tehát nem alszom. „Kik az ördögök lehetnek ezek a vonyitó, kor-
