Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-12-08 / 50. szám, Rendkívüli kiadás
Mátyás szerint a sok ágyúzás és tűzvész miatt, földalatti kunyhókban „quasi trogloditae“ lakoztak s még 1691-ben is a megyei conscriptiókor csak 1 és porta rovatott a város lakosaira. Különben a fent idézett okmány is eléggé illusztrálja a helyzetet, midőn egy ház tartozékaival 10 írtért lett egyezség szerint eladva. .De még ebben az állapotban sem maradhattak előbbi lakhelyükön. Gróf Kolonics Zsigmond püspök 1712-ben kiadta a rendeletet, „hogy minden kálvinista a püspöki városból kitakarodjon.“ A megrémült lakosok kezdtek elszélledni ki a mai Kis-Váczon kimutatott telepre, ki meg a naszálvölgyi (gyadai) irtvá- nyokra, hol már azelőtt is megvonták magukat számos bujdosók. 1713—-14-ben lett az excolonisátió végrehajtva. 1714-től lehet számítani a mai Kis-Vácz létrejövételét, eme tiszta kálvinista kolóniáét, melyet jó nagy distanczia választott el — ama uradalmi igazgatósági épületen belől végződött — nagy Vacz- tól. Csak 1718. után gr. Allthán Mihály alatt kezdett ez a teljesen váczi határban épült utcza külön helységnek tekintetni, s külön bíró hatósága alatt kezeltetni. A külön község évi úrbéri váltsága 300 írtban állapíttatott meg; de az urbárium behozatalától a kis-váczi reformátusok folyvást félvén, nehogy valaha robot alá vettessenek dicső emlékű Gróf Migazzi Kristóf kardinálist kérték hogy őket Nagy-Váczczal egyesítse, s igy a rettegéstől megszabadítsa. A városi hatóság szintén kérte az egyesítést főleg közigazgatási tekintetekből, de a feltételek 5-ik pontjában meg- állapittatni kéri, „hogy kis-váczi többet ingatlant se helybeli se idegen kálvinistának ne adhasson el és igy lassanként az eretnekség a városban megszüntethessék.“ A fenkölt lelkű bíboros püspök 1770. junius 5-én Migazziburgban kelt leiratával a város 5. pont alatti kívánalmát teljesen figyelmen kívül hagyva, a reinkorporácziót elrendeli. 1771. márczius 4-én a tekintetes nemes vármegye az egyesítést kihirdeti. Megjegyzem itt hogy az 1714-ben expatriált reformátusok lelkésze és tanítója még akkor meghagyatott és csak 1724-ben, előbb nádból font 8 öl hosz- szu 3 öl széles templomuktól fosztottak meg, azután lelkészük és tanitójoktól. Ekkor a hívek egy része Tóthfaluba a más rész Szokolára járt istentiszteletre úgy mint a kosdiak is ez időben.. A réven ha templomba mentek fizettek oda-vissza 1 krajczárt, a kosdiak l2/3 krajczárt, ép úgy 1 krajczárért szállították Váczra a tótfalusi római katholikusokat. Keresztelte- eskette- temette pedig őket ez egész 59 évi árvaságuk alatt a felső-városi plébános nagy stóláért, kinek esztendőnkint minden lek ti kálét valamint a katholikusok fizettek. Megjegyzésre méltó még hogy soha Kis-Vácz Nagy-Vácztól külön megyében nem feküdt. Bél Mátyás Pestmegye térképén körülbelül ott van Vácznál a megye határa hol jelenleg. Gróf Migazzi is határozottan kifejezi idézett okmányában, hogy a kis-váczi határ csak előbbi állapotába helyeztetik vissza. Annak fundusa szántója külsőségei még mikor Szt. István a váczi püspökséget alapította már Vácz városhoz tartoztanak. Végre az isteni gondviselés által megérleltetett a korszelleme, belátta az emberisség mit Lipót fejedelem oly szépen fejezett ki : „legkárhoztatandóbb a lelkiismereten uralkodni akarás.“ 1781-ben októberben kiadta II. József császár a türelmi parancsot. Gyönge napsugár a hosszú télben elgyengült anyaszentegyház vetésének, de mégis éltet adó. Mindjárt megjelenése után folyamodtak a kis-vá- cziak templom, lelkész és tanítói lak építéséért. 1783. november 10-ik napján megkapván az isteni tisztelet gyakorlására a szabadság levelet, ennek ereje szerint behozták ugyanazon év deczember 3-ik napján prédikátorul tiszt. Takács Adámot addig volt r.-palotai lelkipásztort, iskola-mesternek pedig Budai Györgyöt ki O-Budán az atyja házánál lakott hivatal nélkül. Elsőben az isteni tiszteletet Pap András nevű gazda ember házánál annak színje alatt tartották. Azután egy 12 öl hosszú 6 öl széles deszka hajlékot építettek 175 írton a mostani templom helyéhez közei napnyugat felől Kurdi Mihály gazda ember fun- dusán. A következő 1784. évben megalkudtak fíausz- mann János nevű váczi kőmives mesterrel 650 írtban egy szilárd boltíves templom építésére. Ki is a fundamentumot letette az év ápril 28 án az egyháztagok nagy részének a tótfalusi T. T. Marton József urnák s a kosdi prédikátor Nagy Kaszap Mihály urnák két érdemes városi tanácsosnak u. m. Naisz András és Skripecz János urak jelenlétében. Város főbírája volt Nemes nemzetes Dombai Sándor. Tanácsnok Nemes Tót János Stokkinger Ferencz Vajzer János, Skripecz János, Naisz András, Hajnik János, Bállá István, Kegele József, Kinóch János. A templom 1785. vége felé elkészülvén az 1-ső isteni tisztelet tartatott benne azon 1785. év karácson hava 4-ik napján 2-ik advent vasárnapon. Mely alkalommal megjelent nem csak a körüllevő eklézsia beliek nagy sokasága, hanem a nagy városbeli rom. katholikusok közül is sokan. Lelkészek közül jelen voltak: Földvári István monori lelkész senior, Nagy Kaszap Mihály kosdi lelkész, Marton József tóthfalusi lelkész, Szilvásy Gábor veroczei lelkész, Petei-di József főthi lelkész, Vass János hartyáni lelkézz, Csiszár András veresegyházi lelkész, Ecsedi Mihály kis-oroszi lelkész, Sárkán József pócsmegyeri lelkész, Konta István monostori lelkész. Prédikált a helybeli lelkész Takács Adám Máté ev. VIII. 23—27. versek alapján. A sok nép miatt a deszka templomban is volt isteni tisztelet ott prédikált Nagy Kaszap Mihály Zsolt. CXI. 1—5. verseiről. Az a lelkész ki ezt a gyülekezetét oly gyorsan organizalta, ezt a templomot — a hívek buzgó segedelmével felépítette kora egyik kiváló tehetségű lelkésze volt. Ide Palotáról jött, innen a hálátlanság maró érzetével már 1787-ben Gyónra távozott, ott is halt meg 1797-ben. Irt több munkát de főleg halotti pré- dikácziói méltó és maradandó emlékei áldott nevének. Sajnálom hogy érdekes élet adatait, melyeket kiváló unokája Karacs Teréz iró úrnőnek köszönhetek nincs időm most elősorolni ; de talán az Isten ád módot hogy a mi késik el ne múljék. A parochia 1786-ban épült a mai iskola telken, addig a lelkész Kurdi György és János testvérek házának utcza felőli szobájában lakott. 1786. augusztus 1-én kijött a harangozásra is az engedély, mert addig harangozni nem volt szabad. Azonnal harang szerzésről gondoskodtak az egyház tagjai s összeadakoztak 118 frtot és egy 137 frtos harangot öntettek, melyet először ugyan a templom mellé állítottak egy haranglábra, azután pedig hogy jobban hallják a közép utczán építettek lábat alája. Ennek fáját ajándékozta Tekintetes Gosztonyi evang. ur kis-némedi birtokos, kinek nevét más egyház is áldva emlegeti. 1787-ben Török István lett lelkész kinek idejében 1788-ban lettek- először választva az elöljárók és pedig: Torday Mihály, Kurdi Mihály, Mizser Mihály. Marossy István, Pap István, Kozma Mihály, Kurdi György, Gyepes János. Még 1787-ben be lett hozva József császár által a közös iskola, s igy az egyház kedves tanítóját Arany Józsefet Szadára bocsátotta ide pedig ki lett nevezve Papólczi József, fizetése 2/3 - át fedezte a város, V3-át a Méltóságos uradalom. Ez énekelni nem akarván csak külön fizetésért, botA .VÁCZI KÖZLÖNY' TÁRCZAJA. Hétköznapi történet. Irta : IE§Z a.pá.3 Lajos. Ott ül a toilette-tükör előtt. Már félóra óta igazgatja a haját s még most sem alálja elég rendben. A * frufru“-ból ez a szál kissé kifelé, amaz kissé befelé konyul; a nyakkendő csokra nem lapul eléggé melleire ; a kabát-derék néhol rán- czot vet . . . szóval: ma semmi sem áll neki jól. Durczásan fintorgatja kis pisze orrát s harapdálja ajkait. — „Ez már mégis sok! — tör ki végre! Ez az átkozott tükör az oka mindennek. Hiszen nekem jól áll minden ; jól kell állnia ! Béla, Gréza, Ernő mind, mind azt mondják. S ha nem mondanák is; én tudom! Igen úgy van. Én szép vagyok . . . Még szebb, mint aminőnek ők mondanak ! Nem hivja-e föl csatára szemem lángja a napsugarakat? Nem részegtilne-e meg a vágy alabastrom vállaiin láttára? Nem tudok-e mosolyogni úgy. hogy belé bódul a szív? S nem könye- zek-e akkor, amikor csak . . . kedvem tartja ? Igen, igen! Ezek mind olyan fegyverek, a melyek biztos győzelmet szereznek számomra. Mivel is töltenem ezt az unalmas időt, ha nem hallgatnám egy-egy férfi, esdeklő szavait? Min kaczaghatnék annyit, mint mikor egyik másik szerelmével ostromol ? Ügy tettem ő vele is. Kaczagtam mikor ő sirt és sírtam mikor ő kaczagott. Egyszer már lábaim előtt láttam őt, s ha még egyszer itt térdelne . . . nos: ha még egyszer itt térdelne: . . . hát . . . hát meglátnám mit tegyek!“ Ezek voltak a kis aranyosnak a gondolatai, a miket sokkal hangosabban nyilvánított, sem hogy szabad lett volna. Várta azt a bobé fiift; várta . . . várta, de hiába várt. Az a holló fiú pedig otthon ült kicsike szobáján jában, és sirt . . . sirt keservesen. Eöl emelte fejét, s látni lehetett rajta az átszenvedett lelki kínok és az átvirrasztott éjjek romboló nyomait. Ajkai idegesen rángatóztak; megtört szemei kisérteti merevséggel cgüggtek az iró-asztalán levő arczképen. Százszor fölvette, százszor letette és százszor megcsókolta azt a képet. Talán az,ért, hogy életet leheljen belé? hogy érzelmeit abba öntse át? ... Ki tudná megmondani !? A sirét csak a siró, a káczagót csak a kaczagó érti. meg. Mikor a férfi sir: szívvérének minden cseppje fojtó kén gyanánt égeti ; a porba hulló minden egyes könyje a szétrombolt boldogságnak élő tanúja. Csak az igazi, szentelt fájdalom, a mely mélyebb a tengernél, rombolóbb a viharnál, képes a férfit sirásra indítani. Nem igy az asszonyok ! Ott ragyog a pillájukon a köny, mint virág helykén a gyöngy harmat, akkor is: ha sirásra nincs is okuk. A női köny nagyon gyakran csak eszköz, a mely ami félrevezetésünkre szolgál. Nagyon jól mondja Jókai: „Angyalt, ördögöt megismerni könnyű; embert, férfit, nőt nehéz; ifjú leányt lehetetlen !“ így volt az a bohó fiúnál is ! Szerette azt a kis aranyost lelke-lelkéből. Nem ugyan azzal a szentimentális érzéssel, azzal a holdvilágnál epekedő sóhajtással, azzal az eget-verő folytonos sopánkodással, a melylyel korunk „blazirt“- jai szeretnek - hanem komolyan, higgadtan. És az a kis aranyos olyan jól mulatott ezen a bohó fiún. Ennek pedig ez nagyon, nagyon fájt. A leány egy perczben melegen, a másban hidegen viselte magát irányában. Most az érdeklődőt, majd a közönyöst játszotta. Olykor a nemes szivii szerepét vette föl, olykor a neheztelőét. Közlékeny, őszinte volt most, majd zárkozott, habozó. Szóval: valóságos talány, a mit megfejteni lehetetlen. Ismeretségük első napjaiban és első heteiben nem volt ilyen a leány. Úgy viselte magát, hogy az a bohó fiú belé szeretett. S mikor megvallotta a leánynak : ez kaczagott rajta ! Azóta várja hiába az a kis aranyos őt. Azóta kerüli a leányt; azóta ül otthon kicsi szobájában; azóta sir . . . egyre Pedig az előtt igen vig fin volt. Szerette is őt mindenki, a ki csak ismerte. A férfiak azért, mert a jónak nem volt megrontója; a hölgyek meg azért — mert kedvükbe járt, nem ugyan Don Juan módjára, hanem higgadtan. Nagyon szerényen tudta magát viselni s inkább ezzel, mint csél-csap hóbortjaival vívta ki magának azok rokonszenvét. Majd megszakadt a szivem, a mikor azt a bohó fiút a főváros utczáin láttam kóborolni. Kerestem lépten-nyomon az alkalmat, hogy megismerkedjem vele. Végre is sikerült. Sajna! barátságunk nagyon rövid ideig tartott. Itendes sétánk az Andrássy körúton volt. Hidegben, melegben ; esőben, hóban. Ez előtt mintegy három héttel hirtelen elmaradt. Vártam egy nap, vártam két nap : nem jött. A nyug- hatatlanság harmadik napon lakására hajtott. Ott feküdt a kórágyon megtörtén, betegen. Senkije, de senkije sem volt, a ki ápolta volna. Megtört sze meiben újra sugárzott a régi fény ; halott-halvány arczát újra elboritá egy perezre a gyönge pír. Szólni akartam, de megelőzött. — „Köszönöm, hogy eljöttél. Vártalak. Már utolsóban vagyok, ne szakíts tehát félbe, hanem ígérd, meg, hogy teljesíted utolsó kívánságomat.“ — ígérem, válaszoltam én. Erős köhéges vett rajta erőt. Görcsösen kapaszkodott ágyába s fuldokolva iparkodott levegőt venni. Szegény, szegény ifjú ! hogy megsajnáltalak. — „Jöjj, ülj ide ágyam szélére“ szólt ő. „Nehezemre esik a beszéd, de szólnom kell. Ott van Íróasztalomon egy arczkép s a fiókban egy rózsa. Vedd e két tárgyat magadhoz, s ha örök álomra zárom le szememet: tedd ezeket a koporsómba. Az arczkép ő ; a rózsát tőle kaptam. Tudod, hogy kit értek én ; hisz’ annyiszor beszéltem róla. Meggondolatlan, könnyelmű fiú voltam; soha sem hittem, hogy szeretni tudjak. Pedig lásd, szerettem nagyon, de nagyon. Csalódtam, mint annyi más, s ez vitt oda, a hol most vagyok. Nyugodtan halok meg. Nem köt az eleihez semmi, még a reménynek leggyöngébb szála sem. Ő tépte össze: legyen; ő akarta: megnyugszom akaratában. Legyen boldog! De én azt hiszem, hogy nem lesz az. Nem kaczér n a k adta az Isten osztályrészül a boldogságot 1 Legyen áldott minden lépése s ne legyen ébredése fájó, sújtó!“ így beszélt ez a bohó fiú még halála előtt két nappal is, S mikor azt a szegény fiút a pap beszentelte, rázúdult a siró húrnak még siróbb danája, a sírig ható nóta : „Kitették a holttestet az udvarra, De nincs, a ki végtül-végig sirassa. Most látszik meg, ki az igazi árva : Senki sem borul a koporsójára“ Mi, a kiket az igaz barátság vitt a koporsóhoz : megütközve láttunk ott egy mély-gyászba borult gyönyörű nőt. Halvány arczán könyek peregtek végig ; kis kacsóit görcsösen szorította szivéhez, mintha „ az“ fájna ; harapdalta ajkait, hogy könyeit visszafojtsa. Ő volt az, a kis aranyos. Megismertem a fénykép után. Tehát mégis szerette ezt a bohó fiút ?! Eljött, hogy könyeivel engesztelje meg?! Azt már csak az a bohó fiú tudná megmondani, a ki ott van, a hol mindent látnak, halinak ; a hol nem fáj semmi, még a — lemondás sem ! Szegény bohó fiú 1 légy kiengesztelődve: ő ott volt!
