Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-02-01 / 5. szám
A kereskedő, ha bezárta boltját.............. ugyanezt teszi. A hivatalnok, ha hivatalos órája elmúlt, megvacsorál, elálmosodik s eh . .............aludjunk. (Vannak kivételek). Mindenütt nyilvánul a kényelem szeretet s ez meg látszik különösen a casino körön. Esti 8 óra után nem lehet találni senkit helyiségeiben, holott tagjai nagy részének foglalkozását tekintve, csak ekkor kellenék élénkülnie. De ki is menne oda, a hol könnyed szórakozás helyett unalom várja? A társas élet élénkítését tiizte ki a kör czél- jául s helyiségei a tagok nagy részének csak unalom tanyául szolgálhatnak. Váljon miért nem gondoskodik arról, hogy alapszabályainak 3. §. f) pontja is végrehajtassák, mely igy hangzik: „társas estélyeket és mulatságokat rendez.“ Az estélyek a farsangi hónapokban meg vannak, de hát a mulatságok? Ezeknek az ideális czél mellett anyagi hasz nuk is van. Többek érvelnek ezzel szemben, hogy a kör méltósága nem engedi meg a saját pénztára javára rendezett mulatságot. A hét szilvafás nemes jut itt eszembe, ki nem tartotta magához valónak, hogy pénzért hi- vatalnokoskodjon, bár otthon heteken át főtt ku- koriczával élt. (De nem is sokáig birta). Az az ember a ki kicsinyli a’krajczárt, nem fog a zsebében forintokat hordozni. Még akkor sem tartanám elfogadhatónak az ilyen érvelést, ha a kör oly vagyonnal s helyiséggel birna, mely a tőke szaporítást feleslegessé tenné, Hát a jelen helyzetben, mikor se vagyon, se helyiség. Váljon nem volna-e jó tőkét szerezni nagyobb helyiség építésére, miután a mostani nagyon is szűk s megfelelőbb helyiséget alig kaphatnánk. Fontos küldetése van e körnek. Lelkünk fáj, mikor látjuk, hogy a kényelem szeretet mint ássa alább s alább a piedestált, melyre a kettős czél helyezve van. Csak várjuk, mig a földdel egyenlő legyen . . . De könnyű lesz akkor be hántolni! Munkára szaporán! Ideje már egyszer. Holnap lesz a casino-kör közgyűlése. Vá- laszszunk a kör választmány mellé „tizenkét tagú vigalmi bizottságot“, melynek kötelessége legyen a magasabb niveauju eszközök használása. Tegyük kötelességévé a felolvasó, társas estélyek s mulatságok rendezését, fordítsuk ezek jövedelmét egy közös czélra, moly vágyódásunk tárgyát kell, hogy képezze s mely bár még nagyon távol van, még is határozott alakkal bir. S ez a czél legyen a saját ház. Scherer István. sem tudná megmondani, de azért mégis Isten verését látja rajtuk az álnok szem. — Anyjuk, kiált fel örömmel Pusztai az irást elolvasva, már fordul sorsunk, mégis csak van a szegény emberre is gondolja az Istennek ; — képzeld csak, ez az irás azt mondja, hogy a Bojtosék portája, úgy a mint van mindenestül, a földek, meg a szőlők neked dukálnak. — Ugyan ne tréfáljon kegyelmed, már hogy dukálnának nekem ? — Már pedig itt világosan ki van írva. És pedig azért illet téged, mert Bojtos Imre sem inge, sem gallérja Sári Mártonnak, a kinek nevén van a birtok, — hanem te unokája vagy. — De mégis mond valamit kegyelmed. Most jut eszembe, hogy a megboldogult édes szülém is emlegette, hogy testvérbátyjának, Sári Mártonnak minden vagyona rám néz. En akkor kis leány voltam. Jól emlékszem reá, mintha csak tegnap történt volna, milyen hirtelen halt el a szegény Marczi bácsi. Nem maradt utánna sem kisebb sem nagyobb, csak a zsugori felesége, meg a tengersok vagyon. S mikor kegyelmed hozzánk kezdett járni, akkor hódította magához a Bojtos Imrét. A dologba senkinek sem volt beleavatkozása, szépen bennmaradt a vagyonban. Néhány évre rá aztán meghalt az asszony, s Bojtos az özvegy Csúriknét vette el. Az ám’, igy volt ez. Tisztán emlékszem rá. De hogyan tudódott ki ez ? — Hja, a törvény csak törvény. — Milyen csapás lesz ez a Bojtosékra ; mivel fog ezután virtuskodni az a rátarti asszony, ha már nem mondhatja, hogy az ő ura az első gazda Szurdokon ? — Még az is benn van az írásban, hogy kárpótlást is köteles adni az igazságtalan használatért. — így azok csúffá vannak téve De ugy-e édes Öregem, elengedjük nekik azt a kárpótlást, mert van ám ott is apró gyermek, meg talán a páskomot is meghagyhatnánk nekik, hadd éljenek ők is. Népdal. Sötét felhők borítják a kék eget, Szivem borús, borúsabb már nem lehet, A természet gyászruhát ölt magára, Bánatomnak nincsen vége, határa. Mint a fán a párja-vesztett pacsirta Bánatát ha egy magában kisírta, Keserveim nem oly fájón érezem, Bánatomban hogyha sírok, könyezem . . . . . . Borult egem nem derül ki sohasem, Sötét felhő borong az én szivemen, Kebelemre nincsen ír e világon, Eltemették, sírba’ fekszik világom . . . A Iái*. Á remény! — Elmefuttatás. — Brankovics G-yörgf^től. Valahányszor „hit, remény, szeretettel“ találkozott a szemem, mindig azon kérdést intéztem magamhoz, mit keres a csiszolatlan és a csiszolt gyémánt között az üveg ? Mert hogy a remény: értéktelen s törékeny üvegnél nem egyébb, azt már az elmélet iskolájában sejtettem. És a gyakorlati életben? Ennek küszöbén azt súgták ugyan fülembe a bölcsek, hogy „remény élteti az embert,“ de a tapasztalat nagyon hangosan s nagyon hamar bebizönyitá, hogy a bölcseknek csak félig van igazuk, mert eledelnek eledel ugyan a remény, de sovány; többnyire hiú álom s mindig olyan mint a nők, angyal mindegyik : némelyik azonban ördög! Én is reméltem sokszor és sokat. Hálátlanság volna tőlem be nem vallani, hogy nem reméltem mindig — — hiába, és még is, számadásaimat lezárva, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy kilenczven kilencz reménynél többet ér egy--------csalódás! A remény: állóvíz, mely az egészséges levegőt megrontja s amely undok állatok nemzője. A csalódás: olvasztó kemencze, melyből az érzelmek megtisz- tultan s az ész fensőbbségét elismerve, kerülnek ki. Példa kell! íme itt van Tarisznyás Peti szomszédom. Amig a füve nagyra női: a lova kidől, más szóval: van egy gazdag nagynénje s ennek a halála: az összes reménysége. Szegény tatár ! lekopott már róla minden, rongyokban jár s nyomorának — hite szerint — egyedül a nagynéni tartós egészsége az oka! Nagy hosszú kötelet húz az: aki másnak a halálára vár. Vastalpakon járjon : aki örökségre vadász, mert mire a csizmát megkapja, térdig kopott a lába. Ha Petinek nincsen gazdag nagynénje, talán neki gyiirekezik a munkának, de mivel szerencse gyermekének nevezték: kapa kerülő lett belőle. Pia valaki történetesen engem akar örökösévé tenni, nagyon hálás leszek iránta, de ne tudassa velem előre. Jobb lesz ha kétszeres meglepetésben részesít s kétszer annyit hagy reám. Ám félre a tréfával! A sírból nőtt remények: halált okozó mérgek olyanok mint a hóhérkötele, megakadályozzák a férfi erő — kifejlését, elfojtják az életképességét! Itt van még példaképen Piiff Pali is, jó fiú, sok dicséretes tulajdonsága van a remény dolgában azon ban együgyű. Mérget venne rá, hogy új boltjában — Hogyan is gondoltam ilyesmire, a nyelvemről vetted a szót. Bizony ne pogánykodjunk rajtok, ha egyszer hatalmunkba adta az Isten. Öröm, megelégedés ragyogott az arezokon. Menynyire féltek attól az írástól, s ime mily alaptalanul. Másnap Pusztai nem ment ki a dologba. Felöltötte az ünneplő ruháját s átnézett a jegyzőhöz azzal a fontos írással. Elolvasni ugyan elolvasta ő is, mert hát ért az íráshoz, de mégis jobban tudja annak a módját a jegyző. Nem is olvashatott onnan mást az sem, csak az eljárást magyarázta meg neki. Gfyerekség az egész. Föl keli menni Gyarmathra a telekkönyvbe, ott lefizet néhány forintot, s szépen átírják a felesége nevére a jószágot. Nem is sok az a 15—20 forint, ha ilyen hatalmas birtokról van szó. Valamikor a kis lajbi egyik zsebéből ki tudta volna fizetni, de mióta igy látogatja az Isten, csak néha napján fordul meg ennyi pénz házuknál. Mit tegyen most, kihez forduljon? Tán kész valaki segíteni rajta? Dehogy ! már csak azért sem, mivel tudják a faluban, hogy ő azzal a pénzzel a Bojtosék birtokához jut. Az „Eregyfe I“ (Ehrenfeld) zsidó hajlandó neki adni 20 forintot, de nyilván csak úgy, ha ötven forintos váltót ir alá. Ilyenre meg nem áll rá többé. Balga ember ütközik kétszer egy kőbe. — Nincs más hátra, mint túladni a „T árkán“ vélekedik Pusztai. Ennek hallatára még a köny is kicsordul az asszony szeméből. Nagyon szerette azt a jó párát. Milyen szelíd, még a Pista gyerek kezéből is elveszi a sóskenyeret. Aztán az tartotta őket tejjel, vajjal. A tejárából pedig a háznál szükséges sok apró-cseprő dolog került ki. Szívesen vette mindenki a tejet, mert nagyon jó, sűrű. De hiába, már máskép nem juthatnak annak a néhány forintnak a birtokába. Pénz nélkül meg nem adják ide a hires Bojtos portát. Legalább mészáros kezébe ne került volna a szegény pára, de mikor más nem akarta megvenni, hát annak meg fog gazdagodni s habár a legelső vevője hitelbe vásárolt s boltjának második látogatója csak váltani akart, mégis komolyan hiszi, hogy aki czimtábláját megpillantja, okvetlenül „kundsehaftja“ leend. Ilyen nevetséges a vérmes ember egytől egyig. Valóságos léggolyó: a reménye, egyszerre a magasba tör s amig szemei a véghetetlen légiirben tévedeznek, : a föld rögében megbotlik s hanyatt esik. Holló fekete éjben, ropogós téli időben, megbecsülhetetlen úti társ az ilyen ember, mert szemében fáklya ég s szivében kandalló tűz lobog. Kar hogy minden „talánra“ rá fogja a „bizonyosat“ s el nem hiszi senkinek, hogy „ajk s a pohár között: már igen sok remény ösz- szetörött!“ Vaiy sok olyan ember is, aki esztelen reményeket táplál. Nincsen hajója s még is ott ólálkodik egészyiap a kikötőben. Van földje, van kapája, de nem ültet krumplit, hanem kincset keres. Balga ember! látott szájjal sült galambra vár, s nyitott szem mel a nyomor sírjába bukik! Millió közül egynek talán ölébe potytyant a szerencse, de a többit tönkre tette a várakozás, a remény! Aki úgy számit, hogy a’felét kapja csak annak, amit megérdemel, — negyedét annak, amit kapni óhajt és semmit abból, amit kölcsön adott: az körülijei ől jól számit; aki azonban aholdat szarvasnak nézi s hogy leesik: hiszi; aki arany esőt vár: az a földgömb legnagyobb bolondja, mert éhen hal. A reménynek soha sem szabad az ész és az Ígéret hatarait átlépni, mert Jgaz ugyan, hogy a reménynek horgonya van, de e horgonynak is kell valamibe fogóznia. Az alaptalan remény: feneketlen hordó, fejtelen ló s talp nélküli czipő. A remény: nem remény, hanem balgaság akkor, amidőn lehetetlenséget remél az ember; a midőn aratni akar a nélkül hogy szántott s vetett volna; a midőn üdvözülni akar, a nélkül hogy jót tett volna. Csak annyit reméljen mindenki, mennyit a két keze munkájával elérhet, A ki légvárakat épit, több mint bizonyos, hogy a körmeit fogja rágni. A ki fiait magával viszi a korcsmába s reméli hogy józan embereket nevel belőlük; a ki hazudni tanítja gyermekeit, s reméli hogy becsületes polgárok válnak belőlük: még annál is bolondabb a ki a kéményből fehéren akart kimászni s szurkos hordóban mézet akart darázsokkal rakatni. Szó a mi szó, de a többi között az se ártana, ha a jövő életről egy kissé komolyakban beszélnének az emberek, mert nagyon soknak az égen függ ugyan a szeme, de a pokol fenekén markolász a keze ! Nagy dolog a mennyei élet. Könnyebben lelhetsz tövis bokron fügére, mint rósz élet után menyországra! Egyetlen egy szikla van, a melyre bizton építhetünk, a mely reményeinket csúffá nem teszi. Ez a szikla: az Üdvözítő maga. A ki reá épít, a ki az ő utasításai szerint épit, annak reménye nem „istenségnek látszó égi tünemény“ hanem a szeretet által megtestesített valóság! No de nem vágom a tisztelendő urak rétjébe a sarlómat s csak annyit mondok hogy „ne remélj semmit, úgy imádkozzál, mintha holnap kellene meghalnod és dolgozzál, mintha örökké kellene élned: akkor majd megélsz valahogy! Ez a gyakorlati élet főszabálya, a ki nem e szerint cselekszik, bizony bizony megbánja í Apróságok. Sok szív hevesebben dobban ma. Hog-y is ne ? Ma van a házasulandó fiatalok bálja. Lucus a non lucendo. Házasodni sokan szeretnének, de nősülni kevesen. kellett adni. Mikor eljöttek érte az érzékeny szivii asszony nem tudta nézni, mint vezették el jó tehenét bement a benyílóba, tán igy előbb felejti el. Nem tudna számot adni, miért siratja ennyire azt az oktalan állatot, de úgy érzi, hogy a „Tarkával“ távozott az utóbbi úgy — a hogy tűrhető módjuk. Eddig az nem engedte, hogy szükséget lássanak, de ezután . . . vehetnek-e majd másikat helyette 1 . . . A következő nap a hajnali kakasszó előtt indult Gyarmatra Pusztai Csak az apostolok szekerén tehette meg azt a pogány hosszú utat, másra nem telt. Inkább majd akkor áldoz valamit a kényelemnek, ha már átveszik a jusst. Előre csak nem költ a medve bőrére. A telekkönyvnél elmondta mi járatban van, s miután előadta ügyét baját, szépen megkérte a tekintetes urakat, hogy hát írják át azt a just a felesége nevére, mert a mint abban az írásban is írták, úgy is neki dukál az. A minek meg kell lennie, legjobb azon minél előbb túlesni. Még azt is megmondta az az egyszerű ember az ő himezetlen modorával, hogy otthon az anyjokkal úgy beszélték meg a dolgot, hogy a jövő héten költöznek át, mert aztán következik a kötés és a krumpli kapálás. A törvény komoly kiszolgáltatói nagyon jóiziit nevettek a naiv beszéden. — Nem úgy megy az atyafi, mindennek törvényesen kell menni. — Jól van jól, kérem alássan, magam is azt akarom, hogy törvényesen legyen meg a dolog. Nem szeretném, hogy valaki átkozhasson hamisságom miatt. — Az átíratásokért pénz jár, az iratokra bélyeg szükséges, a százalékot előre le kell tenni. A hivatalnokok egyike leült számolni. — Az átíratás öt, a bélyeg tizenkét, a százalék negyvenöt forint, összesen 62 forint. Az összeg hallatára Pusztai megvakarta fejét. Ennyire ő nem számított. Hogyan fizessen most 62 forintot, mikor a tehenet csak ötvenért adta el,
