Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-11-29 / 48. szám
— hát majd lesz gondunk, hogy ezen komoly ügyet, feledékenység fátyol a ne borítsa. Apróságok. Történt az Urnák 1885-ik évében, hogy illetékes helyen is belátták, miszerint nem valami épületes dolog, ha egy volt templom az egerek, és patkányok zavartalan hajlékává degradáltatok. Evek előtt az isten igéje hangzott benne, áhitatos fohászok és szent dalok szálltak az ég felé, — s midőn később az egyház kihnrczolkodott belőle, úgy tevének vele, mint egykoron Mózes a sziklával, azzal a különbséggel, hogy Mózes viznek, ők pedig jövedelemnek nyitottak foirást: a templomból lett magtár. Később már ennek sem vált be; ott állott múlt idők emlékéül elhagyatva, kerülve mindenki által, mert hát hiába, azt bizony minden tizedik ember sem veszi szivesen, ha egy a födélről lekivánkozó cserép darab első állomásul a fejét választja ki. Denique megtörtént. Elhatároztatott, hogy nem „maradunk ebben,“ hanem csináltatunk a valóban rossz tomplomból reménybeli jó iskolát. Hogy talán ott teret is lehetett volna csinálni, ehhez nem szólunk ! a fönebbieket is csak introdukczióul mondtuk az alábbiakhoz. Egy barátunk, ki tiszteletbeli archeológus, neszét veszi e rombolási szándéknak. Viz volt ez a malmára. Nem is mulasztotta volna el fél Váczért sem, hogy a kriptákban emlékek után ne kutasson. Épen ebéd utáni pihenésnek adtam magam, midőn barátunk oly diadalmas arczczal, hogy Milán is megirigyelhetné, ront be hozzám: meg van ! Nem tudtam mire vélni a dolgot. — Ugyan mi az ördög van meg? s ha mindjárt a posztkisztli volna is meg (no már pedig „olyan nincs“), azért úgy látszik, hogy az eszed még sincs meg, különben nem törnél úgy rám, mint egy végrehajtó, nyitva hagyod az ajtót s kiereszted szobám melegét. (A végrehajtók szeretik a nyitott ajtót, mint a kazán a biztositó szelepeket.) Barátom rám sem hederitve kezd kipakolni: letesz az asztalra egy márvány lapot, meg egy csomó papirost. No már erre Éva erénye fölébredt bennem ; fölkelek s az asztalhoz megyek. — Itt van ! s oda bök ujjával ez elavult dolgokra. Csak az bosszant, hogy e tábla betűit nem tudom megérthetővé fejteni. A fölirat ez volt: VGfY. POF. LÉC. TOM. KIX. MED. Elkezdtük a fejünket törni rajta ketten ; gondoltuk görögnek, latinnak, csűrtük-csavartuk, de egy batkával sem tudtunk okosabbak lenni. Szerencsénkre odavetődött hozzánk Béla barátunk, ki aztán tanácsával nyomra vezetett. — írjatok — úgymond — .................Pistának, a rövidítések nagymesterének, s ő aztán, posta fordultával majd „beadja néktek a megfejtést írásban.“ Úgy is tettünk; harmadnapra megkaptuk a választ e jeligével: tanuljatok magyarul. Megfejtése ez : úgy pofon ütlek tudom kiugrik a szemed. Hogy e fölirás mint került a rossz templom kriptájába, abban már nem vagyok tudományos. * * * Ennél érdekesebb apróságokat olvastunk abban az iratcsomóban, melyet barátunk a márványlap mellé tett az asztalomra. Ez apróságok hitelességéElőször is újságot járatott. A politikus öregnek az végtelen, nagy élvezetet nyújtott. A mihaszna fiú nagy páthoszszal tudta a hasábokat felolvasni s minden európai eseményhez saját külön véleménye volt. Mig az öreg ócska ruhadarabokat restaurált, addig a faczér ember vezérczikkeket és politikai költeményeket szavalt. Az érdekesebb részleteknél mindig Megakadt a tű s ilyenkor igen nevezetes vélemény csere fejlő (lőtt ki az apa s a fiú között. Nem egyszer össze is tűztek, annyira eltérő küllőn véleményük volt, például az utóindiai franczia- ehinai bonyodalomról. De azért az öreg mégis nagyon respektálta fia tudományát s nagyra volt vele mindenütt, még a hol nem is törődtek vele. Hiszen egyedül neki élt. Érte dolgozott, miatta nélkülözött, végette küz- ködött s a hatalmas ember méltóságán alulvalónak találta, hogy az öreg mesterségébe kontárkodjék. Nagyon későn szokott kelni. Mikor fölébredt, az öreg már megkereste a reggeli életet. Hazavitte a limlomot, félóráig kapaczitálta a restaurált kabát tulajdonosát a magosnak talált munkadij miatt, hivatkozott hírnevére, emlegette becsületes munkáját, szidta a szédelgést meg a kontárságot, mely nem szakembernek szerzi meg azt, a mit ő veszteni kénytelen. Elmondta egész részletesen, hogy az ujját.e- remtett ócska kabát milyen proczedurán .ment keresztül. Hogy először Duna vizberi ázott három óráig, aztán saját találmányu tisztító vizbe került, onnan a kályha melege fölé, azután szakértői szemle ala s mikor már egész tiszták voltak a foszlányok', akkor invent!ója, minden sokoldalásága kellett hozzá, hogy bele csempészen foltokat, belelopjon uj gallért, a mit senkinek sem szabad észre venni, szóval úgy hez ugyan kétely is férhet, mert elsárgult miniszter papírra vannak irva, már pedig akkoriban még miniszterek sem voltak nálunk, nem még hogy a papirosukat gyártották volna; hisz én magam is gyerekkoromban még jóféle diósgyőrire rajzolgattam az abcét. „Isten nem vagyok, ördögöm nincs, jelen nem voltam !“ Elmondom ez apróságokat, de nem szavatolok értük .... .... Nagy attentát készült a férjek ellen. Mig ők a kaszinóban Skizzel verték az asztalokat, addig az anyjukok nagy fogfájásra tettek szert otthon. Hanem fogfájásuk nem volt olyan közönséges, mint a férfi halandóké szokott lenni. Az egyiknek bibije egy uj kalap volt a Müller czégtől, a másik Alter és Ivistől óhajtott egy legújabb szabatú ruhát, harmadik Mösmer menyasszonyát kívánta meglátogatni . s igy tovább, mindegyiknek meg volt a saját fájdalma. A férjemuraimék eleget huzakodtak, de hát mit volt mit tenniök, mint kirukkolni az úti- és vásárlási költségekkel, miért is aztán hálából az anyjukok meghagyták a szakácsnéknak, hogy másnapra az „urak“ részére csupa „leibspeis“ készíttessék. Szegény férjek! Én jobb gyógyítási módot tudtam volna nékik ajánlani. Ha az asszonynak fáj valamire a foga, a teli tárcza ez ellen nem jó orvosság, mert a fájdalmat növeli és megujulóvá teszi : a fájós fogat ki kell huzatai tövestül, ez aztán gyökeres kúra. Diktum faktum, az asszonyok győztek. Egy egész 8 személyre való koupét öten megtöltöttek úgy, hogy még egy gyermekre való hely sem maradt. A konduktor csak a fejét csóválta, valószínűleg félté a vaggont tartó lúgokat ; jelentést is tett az állomási főnöknek, hogy legalább személyenkint másfél után fizettessék ; de az állomási főnök udvarias ember lévén, úgy válaszolt, hogy a személyforgalmi utasításokban nincs szó a súlyról és térfogatról. Elég az hozzá, hogy a szerencsés Pestre utazás és bevásárlás megtörtént. A délutáni omnibusz vonatnál ismét találkoztak. Ha tudja valaki, hogy mit tesz az, ha egy asz- szony vásárol Pesten, úgy fogalma lehet arról a rengeteg csomagról és dobozról, a mikkel az öt asszony bevonulását tartá. Még az ülések alá is jutott belőlük. A vonat fütyül, elindul Yácz felé, hogy odaérkezve s ott egy vagy húsz perczet időzve ismét Pest félé fordítsa útját. Hogy a szóár megindult a mi asszonyaink között, azt mondanom is fölösleges. Ki mit vásárolt, hol vette, hogy vette stb. ez mind meg lett hányva. — Én kötő pamukot már csak a zöld vadásznál veszek, nincs annak párja . . . — No már olyan jó állású czipőket, mint a Szaf- kánál a párizsi utczában, nem mindenütt kapni . . . — Müller kalapjai drágák, hanem kiváló ízléssel vannak összeállítva . . . Aztán folytak a heti események megcsépelése, nőegyleti dolgok megvitatása, varrás és főzés fölötti eszmecserék pro et contra; szólt a panasz a cselédekről, dicséret a jó apjukokról, kik nekik mindent megtesznek ; tárgyalva lettek a legújabb aprehensiók és kibékülések stb. Szóval a vonat repült, de az idő meg gyorsabban repült. A vonat Váczra érkezett. A férjem uraimék várták őket a vonatnál; csak várnak és várnak, de az oldalbordák csak nem mutatkoznak. — Ugyan nem jött meg a feleségem ? kérdék az ismerősöktől. — De igen, megjöttek, láttuk beszállni őket. És még sem jöttek meg. Már üres volt a pálj-audvar, mindnyájan kiszálltak. Az előzékeny férjek boszanbelehevült munkája magyarázatába, hogy elvégre is kifizették neki azt, a mit kért. Erre az öreg fakó nyári ruhájában élénk sietséggel sietett ki a piaczra s vett tejet, kenyeret és fát. Útközben befordult a boltba dohányért, mert fiának az a szokása volt, hogy egész nap se tett mást, csak hatalmas füstfelhőket fújt az újságolvasáshoz és vitatkozáshoz. Mindig sietősen járt. Mikor hazaért már kilencz óra felé járt az idő s a faczér ember ilyenkor már fölkelő félben volt. Gyorsan befutott neki a kályhába, hamarosan megcsinálta a kávét s oda tette az ágya elé az ujjon megtömött pipát és monologizálni kezdett: — No most már rendben vagyunk. Ha úgy fetszik gróf ur már fölméltóztathatik kelni, a terem fütve s a reggeli készen van. Milyen édesen alszik a hatalmas gyerek. Szinte megirigyíem. Valóságos urnák született, nem kézimunkára való közönséges ember, tollat forgatni, könyvet olvasni, újságot tartani valók ezek a kezek. Aztán az a sok tudomány, a mi az alatt a nagy homlok alatt lakik. Ilyen ember kellene a gátra, ilyen képesség bírná a világ sorsát intézni, ilyen ember válnék be nagy férfiúnak, kormányzó erőnek. Ébred már, jó reggelt, mit álmodtál fiam ? Az elkényeztetett nagy gyerek fölült az ágyban s kigombolta kabátját. — Hány óra lehet ? — volt az első kérdése. — Kilencz múlt. — Apám készíts tollat és papirost! —folytatta azután fontosán. — Majd előbb reggelizz s gyújts rá. — Nagy eszméim vannak apám ! — Azokat akarod leírni ? — Azokat. Es egyenesen Becsbe. — Becsbe ? — Igenis 0 felségéhez a királyhoz. kodva indultak haza egymástól kérdezve: ugyan mi történhetett ? Ez alatt az öt asszony szórakozott a vaggonban. Az egyikük még meg is jegyzé, hogy de sokáig állunk Gödön ! A vonat fütyül, elindul. — No hála istennek, csak hogy már indulunk! Hanem az öröm nem sokáig tartott, mert csakhamar észreveszik, hogy Váczról indultak el s nem Gödről, s már a Hétkápolna félé járnak. Pikkom adta, ez szép dolog! s elkezdtek szóbeli interpellálást benyújtani a vonatvezetőhöz. Azt tudjuk, hogy négy asz- szony már országos vásár, hanem hogy öt asszony, mi, ezt már elgondolni is elég. A vonatvezető nagy szerencsétlenséget gyanítva megállítja a vonatot, mire a mi hölgyeink kiszállnak s gyalog indulnak a város felé. Volt persze otthon homéri meglepetés 1 . . . * Mondja csak valaki, hogy nem vagyunk vallásos város ! Nem akarok azzal bizonyítani, hogy fiataljaink minden vasárnap megvárják a déli mise végét a — nagy templom terén, hanem a ki kételkedik állításomban, az menjen a heti vásár térre s meggyőződhetik róla. A városi gyógyszertárt egy újonnan ezüstözött és aranyozott szent lélek szállta meg. Sőt bent is annyi a spintus, hogy minden meggyőződni óhajtónak jut három krajczár ára keserű a princzi pinczéjéből, ha az „ur színe“ elé járul. Csak az egyre vagyok bátor figyelmeztetni mindenkit, hogy ott csendesen viselkedjenek, mert a prin- czinél a „másik szobában is dolgoznak,“ — miről egyébként tanuskodhatik Győrmegye . . . * „ * # Fönnebb a vasútról lévén szó, eszembe jut a néma-intézet is. Hogyan illik ez össze? Hja, sok minden megesik az ég alatt s a föld fölött. Hisz például azt már hallottuk és tudjuk, hogy sárnak idején Yáczon a kutyákot ölben hordják ki ugatni, de az csak nem régiben történt, hogy a kis bőgőst falon keresztül ölben viszik éjjeli zenét adni. Hát úgy történt, hogy a Vácz-Balassa-Gyarma- tot összekötő vasút dugába dőlt, hanem ennek helyébe az osztrák-állam vaspálya össze lesz kötve a néma-intézettel - de rózsa lánczczal. Gratulálunk barátunknak ! * * * Minden hétnek meg van a története. A múlt hét a légyottok hete volt. Először a kálvária hegye, azután a déli mise lett kiválasztva. De mulatságosabb az ötök légyottja a csillagtól a nagy templomig. Alig üti a hetet, az egyik Kómeo útját veszi a mondott helyre. — Ah Servus, hová mégy? — Ide megyek N-höz látogatóba. Szétválnak; egyik jobbra, másik balra. — No talán már elment, gondolják mind a ketten s visszafordulnak mind a ketten. Ismét találkoznak. — Hát már vissza ? — Igen, nem volt otthon; most elmegyek B-hez. Szétmennek ; az egyik balra, a másik jobbra. No most már csak el viszi az ördög őt az utániból, gondolják mind a ketten s megfordulnak mind a ketten. — Hát már megint itt?-— Igen, B-t sem találtam otthon ; most megyek haza. Servus! Az egyik jobbra, a másik balra. Ismét visszafordulnak és összejönnek. — No barátom, ez már gyanús ! A jó öreg majd elejtette a kávésbögrét, a mit fiának nyújtott. — Fölséges eszmék lehetnek azok ! A faczér ember átvette a kávét szótlanul reggelizett s azután mikor már rágyújtott, végtelen szomorú arczczal simította végig hatalmas szakállát. — Igenis irok a királynak. Öt év óta hiába várakoztam, nem akadt szerencsém már most magam nézek a végzet szemébe s olyan eszméket küldök Bécsbe, hogy azonnal fényes állást fognak biztosítani számomra. Hozzon papirost és tollat apám. Most vagy soha! Az öreg izgatott iramodással sietett végig az utczán s folytonosan hangosan gondolkodott. — Hát ir a királynak ! Ez azután a gyerek ! Hát fényes álmai voltak s nagy eszméi vannak ! Mire az öreg, mint a léha fiú legalázatosabb szolgája elhozta az egy árkus miniszterpapirost, a faczér ember egy felborított ládából íróasztalt rögtönzött s odaült olyan komoly arczczal, mintha csak tőle függne az egész világ sorsa. — És most ne háborgass apám ! Belekezdett az írásba. Az öreg pedig odaült az ablak mellé s neki fogott egy elnyűtt nadrág ujjáteremtéséhez. Egyszer meg is szúrta a kezét úgy eltalált mélyedni fia szemléletébe. Nem szólt ugyan, de a fejét erősen rázta s szinte szerette volna, ha az egész világ látná, milyen fonséges az ember ha a királynak levelet ir. Delet harangoztak már s az öregnek ebédért kellett mennie. Egy jószivü vendéglős majd ingyen juttatott neki mindennapi eledelt. Az öreg úgy érezte magát, mikor az ebédet a rozzant edényekben haza felé vitte, hogy most már nemsokára vége szakad a nyomornak, fényes lakása lesz, fényes ebédje lesz, hiszen a fia levelet ir a királynak. A levél elment. Mindennap volt róla szó. Minden héten várták a
