Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-11-01 / 44. szám
jelenést — tisztelet a kivételnek — tekernek tartják s csak akkor jelennek meg, ha bizonyos ügyek tárgyalásánál érdekelve vannak. Ilyen állapotok között azután ne csodálkozzunk, ha városunk rák módjára halad, mert melyik képviselőnek jutna eszébe a közgyűlésen oly indítványt tenni, a mely a város szépítésére vonatkozik ? De mondjuk, hogy nem is olyant, a mely a város szépítésére vonatkozik, hanem csak olyant — és pedig egyikét a legszükségesebbnek — a mely városunk közbiztonságának legprimitívebb eszköze: a városnak éjjeli kivilágítása. Értjük azon kivilágítást, a mely nem a hold világára van alapítva. Mert városunkban eddig a legjobb világítást a hold szolgáltatja. Ugyanis azon éjeken a melyeken a hold tökében van, a lámpák nem gyujtatnak meg, hanem a holdra bízzák a kivilágítást. Ez ellen nem volna kifogásunk, de már az ellen joggal szólalunk fel: hogy azon éjeken is, — a melyeken a váczi 100 éves kalendárium szerint a holdnak világítania kellene ugyan, de előre nem látott vagy közbejött akadályok miatt nem világit, — a városban a lámpák meggy ujtassanak. Azt hiszszük, hogy az ilyen rendkívüli éjeken a lámpáknak meggyújtása által nem volna a város kénytelen újabb 60 ezer forintos kölcsönt felvenni. Ez volna már ugyan csak a legprimitívebb szüksége a város közbiztonságának ; mert vannak oly sötét éjek, hogy bárkit is agyba-főbe verhetnek vagy kifoszthatnak és a tettes felis- merhetlenül eltünhetik. Erre természetesen azt szokta mondani egyik-másik képviselő: hogy éjjeli világitásra nincs is szükség, mert Váczon a tisztességes emberek este nem járnak a városban. Már természetesen a „tisztességes“ fogalom azon néhány úrnál nagyon specialis lehet. De vájjon nem volna-e szükséges más irányban is a közgyűléseken ama bizonyos felügyeleti és ellenőrzési jogot a képviselőknek gyakorolni ? Mit szóljunk a rendőrség dolgairól, vájjon nem volna-e czélra vezető egy-egy interpelláczio alakjában a rendőrséget is kötelessége teljesítésére felébreszteni? — Majd más alkalommal erről is bővebben szólunk. édes hangját, látta fájdalmas égő szemeit! de árnyék borult ábrándozásaira, ba Elemérre gondolt. A pillangó fogva volt! II. Mária épp szerepét tanulgatá, midőn szobaleánya csendesen bedugta fejét és Buday Ilonka urhölgyet jelenté be. „Iluskám édesem, jer csak be ; kis bohó ! jelenteted magad, holott tudod, hogy számodra mindig hon vagyok.“ Ezzel karjaiba zárta barátnőjét, egy középmagasságu barna leánykát. „Gratulálni jöttem, szemtanúja voltam tegnapi diadalmadnak, mondhatom, hogy elragadtál kis hamis.“ „De mondd csak édesem, hogy van az hogy te városunkban időzöl és mióta?“ „Tegnap délután jöttem meg, várostokon csak átutazom és megtudván, hogy „Angélában“ fellépsz, azonnal a színházba siettem és most ime itt vagyok,“ — mondá Ilona kecsesen meghajtván magát. „Hogy fog mama örülni, ha sétájáról visszatér; de jer tekintsd meg uj lakásunkat. Lásd ez a szalonunk — s körülmutatott a vörös damaszt és fekete bársony butorzatu szobában, s félre húzván a jobboldali ajtó nehéz függönyeit, — ez az öregek szobája és most jer az én kis birodalmamba.“ Ezzel a baloldali ajtón egy szobácskába léptek melyből erkély nyílott a szabadba. Gyékényből font kis bútorok, világos kék menyezetes ágy, diszes virágkosár és Mária íróasztala népesítették be a kis szobát. Az utóbbi valódi remekmű volt. Fölötte a tegnapi friss babérkoszorú függött. „Itt maradjunk a te szentélyedben, itt oly jól lehet beszélgetni és a szivet kitárni egy igaz barátnő előtt“ — mondá Ilona és leült az íróasztalhoz, Mária pedig egy zsámolyra ereszkedett, átölelve barátnője karcsú derekát. „Ah Ibis mennyi történt, mióta nem láttalak.“ „Nos?“ kérdé kíváncsian Ilona. Mária csak némán sóhajtott. „Beszélj tegnapi élményeidről.“ „Ugyan mit mondjak, hisz az eredményt úgy is tudod és a többiről mit szóljak, hisz magam sem tudom, miként történt minden.“ „Engedj egy kérdést. Elemérrel miként vagy ?“ Mária kissé elhalványult s zavartan mondá : „Gondolom jól, igazán nem tudom.“ „Különös vagy! — Ugyan ki volt az a szép férfi a 3-ik számú páholyban földszint?“ „Melyik? nem emlékszem már,“ mondá szemét lesütve és halvány arczát gyenge pir boritá el; Ilona mosolyogva nézte a bájos látványt, s hamiskásan foiytatá. „Olyan érdekes arcza van, fekete hajú, nagy barCSARNOK. Halottak estéjén. Letarolt már minden, mindenütt enyészet . . . Minden veszni indult, gyászol a természet, .Erdő, mező pusztul, hull a sárgult levél. Lépettek a felhők, fúj a zord őszi szél. Oly jól illik össze az emberek gyásza És a lombos erdő s mező hervadása, A fák tetejéről hulló lomb, levélke A zord enyészetnek elmúló emléke . . . ■ . . . Minden szerető szív bánattal van telve, Kények között siet a temető-kertbe, Szülő, hitves, árva mind megannyi sírva Teszi koszorúját le a rideg sirra. A holtak honában ezer csillag támad, Sejtelmes homálylyal vonva be a tájat, Titkos gyász-fuvalom tölti el a léget, Fölujitva bennünk sok fájó emléket . . . . . . Megcsendül a harang bánatosan zokog, A kialvó mécsnek lángja föl-föl lobog . . . Fájó szivünk sajog ajkunk imát hallat: „Oh adj Uram nekik örök nyugodalmat !“ Varázséji Béla. A sírok felett. — Mozaik. — Mindenszentek napja ! Miért jösz te minden évben vissza? Miért hívsz el holtat látogatni. Hegedt szivem újra felszaggatni ? Tán hamarább enyhülne bánatom Ha e helyet meg nem látogatom ; Hagyok időt füvet békén nőni, Feledésnek, fátyolát megszőni. Mindenszentek napja 1 Halottak emléke Jöjj csak mégis 1 Jöjj a jövő évbe’ Oh 1 vágyom az alvót felkeresni, Sirlralmára friss koszorút tenni Megkérdezni tőle: Mit álmodott? Érez-e szív? Gondolat van-e ott ? Forró-e ott is az anya csókja? Mikor vár anyám találkozóra ? * * * Némabeszéd a kis fűszálak lengedezése, nem értem a jeleket, kérdőn csügg rajtok szemem, de [a szellő megsúgja a választ. „Nem sokára, viszontlátásra !“ „Viszontlátás“ susogja a lég. „Feltámadás!“ lobogja a láng, s mégis könnyes szemmel járnak özvegy, gyermek s unokák. Nem hisznek hát a feltámadásban ? * * * Vitéz harezosok emlékinél felzendül a dicsének, na szemei szüntelen téged követtek. Emlékezzél csak vissza. Nem tudod még sem ?“ „Ah igen br. Zolnay Dezső.“ „Mondd csak miért jöttél oly zavarba? ennek különös oka lehet,“ s mély kérdő tekintetet vetett Máriára. ..Tudod Honám mennyire szeretlek és nem is akarok titkolni előtted semmit. Halld tehát: Nem csalódol, az az érdekes ember már nekem is feltűnt; s ma a próbára menve, ott találtam őt. A színpad már el volt készitve estére, s egy nagy csarnokot ábrázolt. B. k. a. énekelte épen dalát; én egy társnőmmel az egyik oszlophoz álltam, Zolnay mellettünk elment. Gomblyukában pár szál ibolyát pilantottam meg, és tudod, hogy menyire szeretem az ibolyát; — csodálkozásomban felkiálték : „Ah ibolyák!“ E perezben Zolnay felém fordult és felajánlotta a kis csokrot. Mit tegyek ? Meglepetésem nagy volt, ő mosolyogva nézte zavaromat és épen e gúnyos mosoly késztetett arra, hogy elfogadjam a virágokat.“ „A mintf látom nagysád nagyon szereti a virá gokat,“ kezdé ő a társalgást. „Oh nagyon.“ Úgy szerettem volna tovamenő társnőmet követni, de zavaromban nem tudtam kifogást találni. „Mi a kedven ez virágja ?“ „Épen az ibolya.“ „8 miért, ugyan mi is az értelme az ibolyának ?“ s gondolkozott. „Azt hiszem, — mondám, — csak titkos szerelem boldogít.“ „Valónak hiszi ezen állítást?“ „Igen, csakhogy nem lehet megtartani, mert az igazi szerelmet nem lehet eltitkolni.“ „De én úgy hiszem, hogy mást is jelenthet : Semmi sem választ el tőled.“ „Nem hallottam soha, nem tudom.“ „Akkor hát gondolja, hogy az én ibolyám ezt mondja Önnek,“ és ezzel egy lángoló tekintetet vetett rám. Ilonkám ő oly szép volt e perezben és én mégis úgy éreztem, mintha ez embertől félnem kellene,“ és fejét álmodozva hajtó Hona vállára, ki önkénytelenül sóhajtó: „Szegény Elemér“ s gyengéden megcsókolta barátnője, ki e név hallatára egy árva sóhajt elfojtva ajkába harapott. III. Mintegy két hónap múlt el az előbbi események óta. Zolnay mindinkább vonzódott Máriához, ki már már hajlandó volt vonzalmát viszonozni, de becsület érzése és Elemérhez való szerelme gátolták ebben ; soha egy árva szóval sem bátorító, őt. Senki sem gyanító, hogy e nyugodt szelíd arcz mögött mily lelki i s vissza száll emlékünkbe, megelevenült színükben, a sok bajnok véres arczczal, de átszellemült mosolylyal, győzelmi zászlóval a kézben. Emlékezünk a harezra s győzelemre, s fájdalommal telt szivünkben újra élnek a hősök, Mindenszentek napján. * * Tudós férfiak emlékkövén ezernyi mécs csillog, égnek a szövétnekek, s arany irás hirdeti a dicsők nevét. A koszorús költő teteme fölé pedig bársonyból vonnak takarót, hogy míg éltében eleget rongyos- kodott és fázott, most pótolva legyen a hiány. Mindenszentek napján. * * De hát a szegény varróleány ? Bújában sorvadó tt el, mert elhagyta szeretője, el sem búcsúzva tőle, s eltitkoló csalfán, hogy van esküdt felesége. A szegény varrólány sirjára senki sem vitt koszorút? Nincs testvére, nincs rokona. Talált gyermek, az anyja sem ismeri. Szomszéd sírról a borostyán megszánja, áthajol és ver gyökeret s körülfonja koszorúként az elhagyott kis keresztet. * * * A gazdagok az anyaföld helyett márványhajlékba fektetik szerettjüket. A balzsamozott test el nem por- ük. de a márvány sírbolt mélyében megkövül a szív. Ott fekszik egy nagy család apraja nagyja ; csupán az öreganya maradt még hátra. Néki kellett befogni mindannyinak szemét, s nevét a kőre Írni. S a hosz- szú névsor betűire néz száraz szemekkel, mert nincs a fásult szívben érzés, s könnye kiapadt a szenvedésben, nem bántja s boldogítja semmi, megúnt fényt, gazdagságot. Ide vágyik csak, megpihenni, roskadozó aggott testét letenni e márvány kő alá, s feledni az életet s világot. * * * Amott a sírban a vig pajtás, a jó borozó czim- bora, kinek arczán soh’se látták szive bánatát, pedig mikor meghalt szegény diák bevégezett egy nagy tragoediát. Megtiltó, hogy ne sirassák, hanem a mig bora van a pinezének őt koczintva emlegessék. Két gyászoló barátja felkeresi a sirt, s mint a nyugvó megyhagyá emlékére koczczint. Ma mindenszentek napján. Ha él amott is tudat, hadd lássa a barátokat. lm ! kedvére cselek vének. Iszszák a bort, de mi- haszna! Könnyük pereg a pohárba, keserű a boruk tőle s kedvet, vigaszt nem ad. * Kis gyermek sir felett áll egy anya nem czif- rázni, könnyezni jött. Nincsen mécsre, koszorúra pénze, kell a három élőnek, kenyérre. Ennek csupán csókot s könnyet hozott. Ide jár ő panaszolni. Oh ! mert aki a szegény asszonyt vigasztalná, a férj is hant alatt pihen. Itt maradna ő is szívesen. De nem ....nem lehet .... mert hisz a három otthon vár, s enni kér. „Nyugodj békén édes kicsikém!“ súgja bánatos szívvel s elsiet. * * * harcz van rejtve, csak Elemér, kinek szeme elég éles volt arra, hogy menyasszonyának szomorúságát, bár mennyire akarta is amaz azt elrejteni, észrevette. A legforróbb szerelem fűzte őt hozzá, annál inkább szomoritá tehát azon tudat, hogy boldogsága egét egy sötét felhő fenyegeti. Még jobban meggyőzte erről az, hogy arája iparkodott minden négyszemközti társalgást elkerülni, ha esetleg egyedül is voltak, beszéde és modora nem volt a régi, elfogult volt. Egy napon épen nála időzvén, készakarva beszédbe szőtte Zolnayt. Máriának sikerült egy ideig zavarán uralkodni. Beszélgetés közben azonban egy kis ezüst szív, melyet Mária karpereezén megerősítve hordott, lecsúszott ; Elemér fölemelte és tréfálva úgy tett, mintha nem szándékoznék azt ismét átadni. A lányka kérte, esengett és nagyon zavart volt; vőlegényének e modor föltűnt és kérdé : „Miért félted úgy? mi van benne?“ „Elemér kérlek add ide, egy napon úgy is megtudsz mindent.“ Elemér tűnődve átnyújtó a szivet. Midőn elváltak Mária nyugtalanul kérdé vőlegényét, hogy eljön-e a mai előadásra, mire az igennel felelt. Csakugyan úgy is volt, Elemér a 4-ik számú páholyból nézte az előadást mig a 3-ik számúban régi ismerősökkel találkozunk. Bánhegyi és Zolnay ép a következő párbeszédet folytatták ott. „És még most sem tudsz bizonyosat ama rejtélyes fiatal emberről, ki mindig kiséri őt?“ „Nem, ő makacs és hallgatag, valahányszor e pontra térek.“ „No hallod Dezső, életemben nem látfam ilyen szerelmest mint te vagy, pedig e téren elismerheted jártasságomat; már 8 hete ismered és szereted Máriát és még sem tudsz semmi bizonyosat. Hallatlan ! No de többet tudok én.“ „Nos szólj ?“ mondá hirtelen Zolnay. „Az ibolyákat, melyeket tőled kapott egy ezüst szívben rejtve hordja magánál. — Nos Dezső pajtás mit szólsz ehhez?“ Elemér ki e párbeszédet a szomszéd páholyból meghallotta, úgy érezte mintha minden egyes szó egy-egy bárd csapás lett volna, képtelen volt gondolkodni, csak egyet tudott: hogy boldogságát örökre elveszité. De nem „ők hazudnak, Mária nem lehet csalfa“ — mondá magában — és mégis miért volt a zavar a szív miatt, miért a változás egy idő óta modorában? Igen Mária bűnös volt!* El akart meuni rögtön, és soha többé menyasszonya felé sem nézni, de ép e perezben kezdett Mária énekelni és hangja oly édes oly bájoló volt! E kedves hangok hallatára és e tündéri lény láttára a keserű vád mindinkább elenyészett és egész keserűsége szomszédjaira hárult, Lelkén fájó érzés vett erőt és keserű megbánás gyötörte, hogy csak egy perczig is kételkedhetett ez
