Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-09-27 / 39. szám
' egy helyen szerzett. Van alkalmunk véleményünket szabadon nyilvánítanunk, önálló elhatározásra jutnunk, vannak követ-, képviselő-, tisztújító választásaink. Mire való ez az autonómia? Nem képies e szabadság önállásra nevelni? Nem képes egy város szép számú intelligens közönségé saját inicziácziója folytán arról tanúságot tenni, hogy elmúltnak érzi maga felett a gyámkodás idejét, és hogy mit a korhoz, saját igényeihez és a város jóhíréhez méltónak és illőnek ítél, azt meg tudja tenni, létesíteni, vagy tétetni, ha semmi hatóság sem serkenti, semmi rendelet sem sürgeti is? Parlamenti alkotmánynak talán csak az a lényege, hogy a kormány a nemzet többsége akaratának végrehajtója legyen, és ha a parlamentarizmus nem öltön y a nemzet testén, hanem éltető vér ereiben, leéli, hogy nem csak az ország, hanem minden város népsége hatáskörében nyilvánuló akarata és elhatározása magán hordja önállóságinak és súlyának bélyegét. A szabadságot az igényli csak méltán, az hizlalja csak joggal, kinél nem a kényszer alóli szabadulást és tétlenséget, hanem a független tevékenységre képesítő állapotot jelenti. Ha oly államban lakom, melyben a boldogulás, megférhetés, háborittatlan tevékenység első feltétele a rendőr, a második a rendőr, a harnadik ismét csak a rendőr, akkor rendőrt óhajtok látni minden utcza sarkon, rendőrt hol sokan járnak, és még inkább rendőrt ott, hol kevesen. Rendőrt, ki figyelmeztesse a kocsist, hogy eszeveszetten ne száguldjon népes utczákon fogatával, és hogy ne durrogjon ott ostorával, hol e zaj igen bosszantó; rendőrt, ki megakadályozza azt, hogy a tanuló ifjúság az irtczák és terek szemetes, pocsolyás voltát, a szabadon kószáló baromfit szemlélve ismerkedjék meg a török és khi- nai városok állapotával ; rendőrt a falak és szögletek tisztaságának, a csemeték derekának, a vénebb fák kérgének védelmére; rendői annak meggátlására, hogy járt helyeken zsibvásárszerü kirakodások keletkezzenek, hogy tisztességes ember felhőtverdeső szit- kozódásokon és iszapban turkáló trágárságokon kényszerüljön megbotránykozni. és mind azon kinövésein az emberi durvaságnak, melyeket a nyersebb természetek ellenőrizetlen állapotukban teremnek, melyekre megelőző soraimban utaltam. Ha azonban oly nép kebelében élek, mely szabadságát félti, önállóságára büszke, akaratának nyilvánításában igen nagy erélyt képes tanúsítani, arról 'feltenném azt, hogy szörnyen restelné magától az árgus szem igézése által kicsikartatni, amire igen •szívesen hajlik belátásból, jó ízlésből, tisztesség és illem kedvéért, mihelyt a polgárosulás ezen előkelőbb tényezőit kellő hatálylyal emlegették előtte; féltenném, hogy az intelligensebb ember a maga hatáskörében, a tanító iskolájában, a kereskedő üzletében, a kézműves műhelyében nem csak kimondaná, hogy a polgárosultabb élet ezimén mi illik, mi nem, hanem, hogy az eltérések iránt se maradna közönbös, és ha szükséges, gátló befolyásával tenné a hatóság intézkedését vagy beavatkozását fölöslegessé. Parancsra szolga is indul, kényszerből rab, szabad ember belátásból, önként. Olyan nehéz volna az a dolog? Hiszen nem kellene hozzá egyéb elszánásnál, szilárd akarásnál, erélynél és állhatatosságnál. Jaj! Mindjárt ennyi egyszerre! Még ha egyet kérnél! . . . Valami dévaj szellem azt súgja fülembe : „Hogy is mondta az egyszeri czigány asszony kenyeret kérő beteg gyermekének?“ — „Mikor te is mindig azt kérsz, ami nincs !“ * * Végül merész kérdést akarok felvetni: illik-e — nem ez vagy amaz, mit az utczán észlelünk, hanem — illik-e Vácz maga magához? ! ? ! .Egy csepp türelemért esedezem ! Hogy emberhez mi illik, mi nem, azt elvégre is nem annyira az általános emberi tulajdonságok, tehetségek úgy, mint gyengeségek, közös adományok Neszveda István Püspök-Hatvanban született és ugyancsak Püspök-Hatvanban e püspöki jószágon kapott plébániát. Éltének eme adataiban elég utalást találhatott a jóslásra, hogy hatvanadik évének betöltése után püspöksége leszen elkövetkezendő. Szerénysége azonban távol járt az ily nagyra- vágyástól. Az ő kifogyhatlan jó kedve és gazdálkodó szenvedélye teljes kielégítést talált jüvedelmes parókiájának szerény körében. Minden ambíciótól távol, már a borostyánt is elfeledte, melylyel a budapesti egyetem hittani karának tanárai valamikor megkoszorúzták, és csakis íz általa kedvelt borostyánleveles paszuly juttatá — •saját szavai szerint — eszébe, hogy azért szereti oly lágyon a babot, mert hasonló hasonlónak örvend ; ő is, meg a babfőzelék is baccalaureatusok. Nem ő járta ki magának a váczi kanonokságot, lanem Peitler fedezte őt fel egyik püspöki körútja ilkalmával a váczi káptalan számára. Szegény, boldogult, sokak által leszólt és ki- jsinylett váczi püspök, aki, ha nem is igen edzette télő tehetségét a bensőbb tudományok sublimis fogalmainak hüvelyezésében és tagadhatlanul nem egy uriberi gyengével volt bélelve, de igazi keresztény elkiilétével, nemes szivével és kedélyének műveltségével ösztönszerüen, a legszerencsésebben megtudta választani káptalanba illő embereit. Kovách Pál dr.-ért, Hal Iáért, a Virter testvéreiért, Tanács .Jánosért, Randáért, Csávolszkyért, Mar- iovíos Lázárért, bármely káptalan irigy szemmel te linthetne a váczira és az illusztrisz férfiak ily jeles és fogyatkozások határozzák meg, mint inkább egyéni képességei és ezekkel kijelelt rendeltetése, hivatása, állása; és a hozzá kötött várakozás. Az embert nem az emberek nagy sokaságának általános, hanem az ő sajátos mértékével mérem. Nem azt nézem, mi szokott az emberek nagy többsége lenni, mit szokott tenni, hanem mi lehetne valamely ember, minek kellene lennie, — néha azt is, mi volt, — és ennélfogva mit kellene tennie? Város csak magasabb rendű egység az embernél, de mint ennek meg van, neki is sajátos tulajdonain, u. m. : környezetének természetén, vidékén, azaz geográfiái helyzetén, lakói vagyonosságán, jellemén, és szellemi tehetségein alapuló, múltjában, történelmi szereplésében gyökerező hivatása. Ha e mértéket alkalmazzuk Váczra — m e g ü t i - e ? Közvetve megadhatjuk a feleletet e kérdésre azon válaszokban, melyeket néhány más kérdésre találnunk nem lesz nehéz dolog. Hogyan fekszik Vácz? Az ország szivének tőszomszédjában. Az ország főüterének nevezetes hajlási pontján. E természetes közlekedési úttól elzárt, de reája utalt, feléje gravi- táló hegyes vidék küszöbén, Oly ponton, melynek településhez alkalmas voltát ösztönszerüleg érezte a hajdankor, midőn ez efféle arravalóságot még nem birálgatták gyakorlati tudományok. Tudják ezt Váczon ? Milyen Vácz vidéke, környéke? Ha nem első rangú is a hasznosság szempontjából, mert nincs fém-, vagy szénbányája, nincs ásványos forrása, nincs természeti ritkasága, nincs — még csak az ország nevesebb termő vidékeivel versenyezni képes talaja sem ; de van szol 1 eje, van — igazabban : volt erdeje, van tekintélyes magasságú hegye, az alantasabb dombokról is oly igéző tájképre kilátása, melyet ugyan észre sem vesz az, ki megszokta, de mely még minden idegen tekintetét lekötötte. Folyam, hegy, róna, falu, művelt föld kis helyen élénk változatosságban — tehát a szépség tekintetéből a legáldottabbak egyike. Tudják ezt Váczon? Milyen Vácz népe? Eredetére nem egész tömegében magyar, több idegen elemből vegyült, de megmagyarosodott, Osztályrésze tehát a vérkeveredés előnye: fürge, élénk szellemű, vállalkozó, gyakorlatias. Érzik ezt Váczon ? Milyen a vagyonosság ? A lakosság nagy részénél, való, hiányzik az a fölösleg, mely az emelkedés és haladás alapja. A tőke gyéren képviselt. A mely meg van, természeténél fogva olyan, hogy rendeltetésének nem ismerheti a közvagyonosodás gyarapodását. De mégis épen annyi a pénz, hogy a mily mértékben kevésbbé menthetőnek tűnik fel mellette a magánzók fényűzése, ép oly mértékben vádolja sok közös ügy elmaradottságát. Számolnak ezzel Váczon? Milyen Vácz múltja? Nagy kedvet érzek magamban Petőfinek „A hazáról“ szóló remekéből azt a fájó szakot elsóhajtani, mely igy kezdődik: „Ne nézz ősidre, óh magyar,“... de itt nincs helyén a lyrai hangulat. Te olvass fejére, Klió ! — Egykor . . . régen volt, fényes paloták tükröződtek a Dunán, még királyi székhely is, olykor, mielőtt húga, Visegrád, elhódította előle e dicsőséget. Aztán pusztulás, iszonyú pusztulás és rémes halál. Majd újra pompás virágzás — a Dunán leúszó idegen gyönyörködött Váczban, mielőtt megcsodálta Buda fejedelmi pompáját. Azután a gyászos hanyatlás hosszú korszaka. Két század, épen két század óta tart az emelkedés . . . hová jutottunk eddig ? Gondolnak erre Váczon? Pedig — mi lehetne Vácz? Legalább is az, a mi volt. Több mint évszázada meg is kisérlették. Jelentestű lete egy Peitlernél nagyobb szellemű és erélyű püspöknek is — fejére nőtt volna. E jeles testületben Neszveda püspök — a nevető Demok rítust képviseli. Nincs az a komoly dolog, a melynek az ő humorának leleménye fel nem tudná fedezni mulattató oldalát. Nincs az a komor férfi, a kit élezés ötletével ne csiklandozna nevetésre. És ha a boldogult püspököt állandó pénzügyi és gazdasági bajai kihozták nemes kedélyének sodrából, jupiteri fenyegető pózt öltött szemöldöke és a harag villámai czikkáztak szelíd szemeinek kék egéből : csak Neszvedának kellett megjelenie és pár jó ötletére a ború derűre válott, a fel legek elvonultak és az öreg Peitler vissza volt adva önmagának. Valódi villámhárítójául szolgált ingerlékeny kedélyének. Ezért érezte fárasztó bérmálási kőrútjain annyira szükségét, hogy mindig magával hordta kiterjedt egyházmegyéjében. És később úgy találta illőnek, hogy az, ki mellette az egyházi funkoziót annyira eltanulhatta, elvégre őt magát helyettesítse. így lön 1884-ben Neszveda váczi segéd és fi 1 o- m e 1 i ai felszentelt püspökké. A hitetlen fülemülék birodalma, az in par- tibus infidelium és ő Eilomelia illő és kedves megyeszéki, ha nem is dúsgazdag javadalmaiért, hanem. hívőiért, a kiknek magányos óráiban elkövetett epigrammáival, maga is beléártotta magát mesterségükbe. Peitler halála után ráadásul kapta hozzá a váczi leg több lehetne, mert azóta nagyot haladt a világ. Csakhogy még egy század előtt egy intéző volt a haladás legfőbb tényezője, addig korunkban a művelődés terjedése folytán a közönség maga örökölte e jogot úgy, mint e kötelességet. Csak az utolsó 40 évre tekintek vissza, mióta az ország élénkebben és általánosan ébredt a haladás szükséges voltának tudatára. Mi történt ezóta Vácz polgáraitól a város emelkedésének érdekében ? De legalább a múltat részesítenék illő tekintetben ! Nagyon igazat mondott azzal a német költő : „Nem mindenét veszté az, ki megtartá veszteségének érzetét.“ Hol mutathat fel a váczi városában egy emléket, egy jelt, egy betűt, esztendejében egy napot, mely azt bizonyítaná, hogy az egykori fényesb állapotnak, a szebb múltnak él benne emlékezete és tisztelete, hogy ébren van benne a vágy és törekvése múltat visszaidézni, felülmúlni ? Minden életre való ember- és népnek termékeny föld a visszaemlékezés, a tradiczió kegyelése. Erélyt és erőt át. Váczon — e föld parlag. Ezért — Miről ismerik Váczot az országban ? . . . Idején jut eszembe, hogy nem szatyrát indultam írni. Használni akartam, nem gúnyolni. Néhány kemény igazságnak kíméletlen elmondása épen nem udvarias cselekedet; pedig nincs okom nem udvariasnak lenni Vácz iránt. Hanem az már épen elkésve jut eszembe, hogy voltaképen Vácz városának csatornáiról készültem egy szót ejteni. írtam helyette sok egyébről — fájdalom többet egynél. Megesik, hogy kellemetlen dolognál addig hímez, hámoz az ember, mig ekkora feneke kerül. Tehát a csatornákról ! Helyesebben — Kálmán király hires törvényének analógiája szerint — csak a folyosókról. Mert dísztelenek ugyan, még pedig nagyon ; de igen könnyű volna kellemetlen, és az egészségre káros voltukon másítani. Oly egyszerű módon, mely sem városnak, sem egyesnek nem okozna krajezárnyi költséget sem. Hanem itt már épen jókor jut eszembe, hogy a közegészségre káros okok elhárításáról, kivált ily járványos időkben, országos törvény, miniszteri rendelet, megyei végzés, alispáni leirat et caeteragraeca — intézkednek ; továbbá, hogy Vácz városának egyebek példája szerint bizonj'ára van tiszti orvosa és rendőrkapitánya. Azért tehát azon megnyugtató gondolattal tehetem le toliamat, hogy veled együtt, nyájas olvasó, egy kebel fenékről felbuzgó „hál’ Istennek“-et sóhajthatok, és adózó polgárhoz illő loajalitással és csendes megilletődéssel örülhetek veled együtt a törvény-, rendelet-, végzéséé leiratban foglalt csatornák tisztaságának, mint — a czigány a nyúlnak, mely kiszabadult ugyan a tarisznyából, hanem benne volt — a levélben. Hát minek is volt ennyit összefirkálni ? Mi haszna L.,z ? — Igaz! Minek . . . Szép szőke Duna ! Ha megtanítottál hullámaid rezgése és csevegése mellett merengni és elmélkedni a dolgok folyásáról, tanits meg vigasztalódni kárba veszett fáradságod példáján : mennyi vizet öntesz untalan, mégis menynyi piszkos ember lakik partodon. Városi és vidéki hírek. f Mn rosy MA roly a Gosztonyi uradalom tisz- tartója f. hó 20-án meghalt Vácz-Hartjmnban. Ez a szomorúan megdöbbent hir járta be városunkat f. hó 21-én, s mindnyájan a kik ismerték a boldogultat igazán szívből elszomorodtak halála felett. Életének 66-ik s boldog házasságának 35. évében szállt sírba. Elhunytát kesergik szerető özvegye 7 gyermeke és 7 unokája. — Temetése e hó 23-án ment végbe Vácz- Hartyánban az ág. evang. vallás szertartása szerint. A halottas háznál tartott gyászbeszéd után a koszorúkkal borított koporsót a környék intelligencziája vitte a reform, templomig, hol ismét gyászemlékbe- széd tartatott, innen a községi elöljárók vitték a sirkertbe a koporsót, hol Eöldváry István ref. 'lelkész: mondott megható gyászbeszédet. A nagyszámú gyászoló közönségben ott volt a vidék és környék s Vácz összes intelligencziája. Az általános részvétet híven tükrözi vissza a koszorú özön mely a kedves egyházmegye kormányzatának teendőit, — a püspöki javadalmak nélkül. Mint munkagyőző, hetvenöt éves fiatal két megyében nem találván meg tetterejének kellő működési terét, bérmálási kőrútján felfedezte és a közdis- cussio terére vetette a megalapítandó budapesti r. kát. püspökséget, melynek ezer forinttal maga lett első fundátorává. — Ebből csak kell lenni valaminek — adta válasszal egy terve sikerén kétkedő Tamásnak — hisz már első nap több az alapja, mint az én pár száz esztendős megyémnek: Eiloméliának. Az alkalommal, hogy az öreg ur, a múlt év tavasszán a hüségi esküt a bécsi nuncius kezeibe letette, a pápai szék birodalmi képviselője ebédet adott az uj püspök tiszteletére. Asztal felett Schwarczen- berg, a boldogult prágai bíboros érsek tudakozódott Neszveda kora után. — Ah, az lehetetlen, hisz akkor Méltóságod egy idős lenne én velem, ki oly öreg és törődött vagyok, és méltóságod mellettem erős, fiatal ember! — Pedig az úgy van emineneziás uram és úgy is illik. Mert Eminencziád a föld kerekségének leg- idősb bíborosa, én pedig szent István országának legifjabb püspöke vagyok. Kívánjuk, hogy budapesti püspökségének megvalósulását megérje. Ekkoron bizonyára mint a földkerekség legidősb püspöke fog — cum dulci jubilo — ünnepelni ! Spinoza di*.
