Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-09-06 / 36. szám
kólánk vezetői — valóban oly lelkiismeretes buzgalommal, és kitartással láttak terhes feladatuk megoldásához, hogy bármely városa Magyar- országnak csak szerencsésnek érezhetné magát, ha ily vezetőket láthatna és bírhatna — ipariskolája élén. Még áldozatoktól se riadjanak vissza tehát iparosaink, s egy 10-ed év múlva büszkék lehetünk mindnyájan: a vác.zi iparos osztályra. Úgy legyen! Aut — aut. — Csevegések séta közben. — II. Mert ugyan mi természetesebb, kérem, mint a kultúra által érintetlen kedély indulat-nyilvánulása, az úgy nevezett természet-ember mulatsága, életszokása? Illeszszünk bele néhányat a városi élet keretébe. A lassú haladásnak czimeres képviselői után lépkedő szilaj suhancznak fejedelmi „jux,“ ha kétöles ostorának fonetikai experimentumaival felkeltheti a nagy épületek körül szunyadó ekkhót. Igen gyakran gyönyörködhetünk bennök. Másutt, igaz, parlaginak minősitik az efféle kedvtöltést, fülön csípik a góbét beszólitják a városházára és felfogásához mérten megértetik vele, hogy e tréfát csak úgy négyszem közt engedje meg magának azzal az állattal, melyre lehet, hatásos és gyönyör. Nálunk persze leginkább ott esik meg ez a fia-mennydörgés, hol csak valami tuczat iskolában zavarja a figyelmet, és ditto annyi embernek tépi szét oly gondolatszálát, melyet ilyenre talán óra múlva sem ereszt meg újra. No de haladottabb országok szellemi munkásai is Írtak már össze annyi panaszt azon állandó ösz- szeesküvés felől, melyet az anyag munkája intéz a szellemé ellen, a kézé a főé, a kormányzott a kormányzó, a zajos a csendes ellen, hogy meglepő volna, ha nálunk különczBödésből előbb részesítenék előnyben az utóbbit, mint a külföld megadja rá a példát. Jóllehet, kötve hiszem, hogy kázust ne képezhetne, ha valaki abban lelné kedvét, hogy a kádárnak legalább egyszer napjában leverne egy abroncsot a készülő-félben levő hordóról, a szabónak elmetszené czérnáját, mikor java munkájában van, a csizmadiánál elkövetne egy-egy merényt a félig kész miinek haladó integritása ellen, másrészt arról is meg vagyok győződve, hogy szánakozó mosoly lenne eredménye azon orvoslati keresetnek, mely egy-egy tönkre ment kombináczióért, egy csirájába fült eszméért, akár csak egy kárba veszett munkaóráért is követelne kárpótlást. Menjen más félé! Ellehetünk ám nélküle, — csak az ipart és kereskedelmet ne érje veszedelem! Közvetetleniil ugyanis csak egy pár tuczat emberről van szó, kinek munkája az ökör gazdája előtt elenyészőn csekély fontosságú egy jó kedvű béresé mellett, ki azon felül szentül meg van arról győződve, hogy művészetével szemben az egész világon csak az ő ökre tanúsítja a „nil admirari“ A bűnös Duna. — Visegrádi karczolat. — Irta: ISTVÁ.U. Mit nekem ti . . . nem a kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája, oh nem ! ily magasan csak a Petőfi hangja ér; hanem ti rekedt szoba légen érzelmes jeleneteket hajhászó és faragó toliforgatók, kiknek talán könyöke izzadja a nyomortól gyöngült szemidegeket könybe lábbasztó rém-mozzanatokat, melyeknek leírásához a fejezet, s megindítóra alkotásához a színész elmaradhatlan. Jérték ide. a hatás keltés ősi művészéhez, a bűnös Dunához. Osiségére büszke az ember, s ősiségében úr az őserő. Az alkotásnak mellőzhetlen ősi szerve a viz, s titokzatos működése zajtalan hatalmán nem hagy kifogni a reklámokra szorult világurának: az embernek. Az égi szikrától bölcscsé avatott emberi nemnek századokra volt szüksége, hogy utat nyisson út- talan földrészen, s a viz, egy egyszerű szabályt követve, medret csinált fölös hulláminak, a hol neki tetszett. — Az akadály csak erejét növeli. 8 a mint bérczet, sziklákat sodor árja, önnön bálványának áldozatokat szed az uralgó szellem tulajdonosiból. Építhettek a vén Duna fölé örökéletre hirdetett érez hidat, s tarajos gerinezére vizkármentes úszó mű- szörnyeket, mig képzelegtek, hogy urai vagytok : ő, a leigázott, a megnyergelt vaderő, nyugodt felszíne tükrös leple alatt váratlan halál magvát hordozza vámmentesen, a művelt szellem őrszemein át s tova. — Csak ha megtörtént a nem várt csempészet, s egy- egy értéktárgy elveszésén sírunk: akkor nyilvánul a köteles adó, az elismerés. Mily borzalmas vagy barbár kedvtelósidben, se változó mélységű, s mégis lassú sodró folyam, öreg Dunánk I íla van benned a legkisebb érzés, bizton álátlan Re fgmáját, és hogy az egész világnak oly kötél-idegei vannak mint neki és az ő ökrének. 0 tempóra ! Kiveszszen hát minden költőiség a világból ? Nem elég, hogy a puskapor megsemmisítette a lovagkorét, a gőz az utazásét, a telegráf a levélírásét,' a fotográfia a képírásét, a verkli a zenéét, a gép a munkáét, — még a mulatságok költői különlegességét is tönkre tegyék a rend korlátái és bilincsei? Hogy merjen majd poezis tanár Theokrit vagy a bukolikák iránt lelkesedést gerjeszteni, ha az idyllekben szereplő kedélyek legsajátabb zamatát, legtőrülmetszettebb természet-hangokat is tilalmasaknak bélyegzenek a rend nevében ? Ez a kegyelet a régiség, az ősállapot iránt? Csak akkor érdemes ezt becsülni, ha a föld alól vájták ki, nem ha még rajta időz ? Hová meneküljön hát a puszták élete poezisének ezen hírmondója? Hová? Bizony nem könnyű a felelet! Hiszen nem csak Siller költője találta a földet úgy felosztva, hogy neki nem jutott belőle, és Jupiter az Olympon kényszerült neki helyet szorítani, hanem (mert ez meglehet nem is igaz) még Bismarck is, mikor koloniális politikát kezdett űzni. Ehhez ugyan is föld kell, ezt pedig, ha még nincs gazdája, lehet foglalni, ha pedig már rajta van valakinek a keze, akkor meg cl kell foglalni. Idegen érdekekbe ütközik az ember, nem jó szemmel nézik, franczia „sapristi“-zik, angol „hands ofP-ot kiált, spanyol pláne protestál, súrlódás, konfliktus, jegyzékváltás, mi-egymás — csupa öreg kellemetlenség. Hová ? Bizony bökkenő kérdés, midőn a Kolumbusz óta eltelt 400 év végén jut nagy nemzetben valahára egy embernek eszébe, e kérdést nemzetének felvetni, (mely a feleletet persze szintén a kérdőre bízza.) Hová? Hm! Ha merne magunk fájta szegény ember olyan század csodájának tanácsot adni! — De hiszen a mesebeli egér is hasznára vált az oroszlánnak, és — lehetetlenség az, hogy Bismarck elolvassa a „Váczi Közlönyt“ ? Hördüljünk feleletért a madarakhoz. Háborittat- lanságuk bizonyos helyeken rávezet, mit, hol lehet foglalni, illetve elfoglalni. A madaraknak, mint a régiek szokásaiból és gyakorlatából tudjuk, kik egy árva varjúnak megjelenését szemhatárukban sem tartották közönbös dolognak, rendkívüli jóstehetségük van. A jelennek élő, jövővel kevesebbet törődő mostani generáczió kevésre becsüli ugyan e kiváló adományokat, hanem az adomány azért csak megmarad, és a tehetség működik. Nem csak azt a közönséges ösztönt értem pedig, melylyel fecske, gólya tavaszt, őszt megérezve ide- oda vándorol; nem azt, melylyel a kakuk megfejti, ki lesi szavát, és odakiáltja neki hátralevő évei számát. A szarkára sem ezélzok, mely köztudomás szerint röptében azon táj felé fordítja — uszályát, merről vendég jő ; nem a verébre, mely porban fürdik, hogy időt jósoljon ; nem a pacsirtára, mely télen nagy hideg közeledtével a városba húzódik. Nem a kakast értem, ezt a bármi néven nevezendő „keltők“ feltalálása előtti ős „vekkert“ ; nem ezen méltóságos „arszlán riasztó“ egész rokonságának azon ösztönét, melylyel szemet gyanít, bárhol szemetet fedez fel; nem is ezen jeles madárfaj azon specziális divináló tehetségét, mely még annak az eszélye miatt anyazt is onnan hozod magaddal, a hol a halál madár kelt nem is nagyon rég, mely a magyar Prometheus szivére csapkod . . . Bizony pedig az nem jó akarat! — Vagy tán nem is tudtoddal történik, csak úgy végetlen ván- dorlásid közben akadsz reá az áldozatokra, mik öntudatlan hullámaid fojtó ölelése alá kerülnek ? Bár mint legyen, mester vagy társaiddal egjűitt. Ellenlábasod s született ellened, a tűz, az már keletkezésekor jelzi, hogy féljük s fénye, heve integet előre; de ti, vizek az áldott naptól s forró légtől heviilt tagjainkat hüs csókokkal, enyhe simogatással csalogatjátok üde kebletekre, — s ha nem gondolunk a Syrén énekre, s locsogástokat könyelmüen veszsziik, minden lépéssel közelebb van a sir, melyből csak a halász hálója és a csáklya adhat vissza egy végső tekintetre szeretteinknek, s a kegyeletes útnak, melyen a szeretet búcsúja a könyben, s hitnek hattyúdala a harang zúgásban — kisér ősanyánk a hűséges föld kebelébe. A földnek is vannak férgei, azok is megrongálják a földrészeket: de a te vizi szörnyeid ott emésztik föl siratott felünket, hol nem is sejtjük, hányszor futhat el fölötte a csónak, a melyben ülve lázasan keressük veszteségünket mi vesztes felek: ez a borzasztó falánkságodban. Ezért vagy te bűnös, öreg Duna. Még is művész vagy, meglepsz, mert megcsalsz! Hiszünk neked, s midőn legjobban bízunk — és hányán bízunk — jóakaratodban, váratlanul rohan meg gyilkos kedved, hogy mi tőlünk is áldozatot végy. Mit vétett neked az a két gyönge nő, a ki már oly sok istenadta nap keresett és talált enyhe üdülést hízelgő hullámul simogatásában. Mért tűrted eddig, s mért vevéd most el őket? Hiányos volna-e annálisod e kettős gyászánp befűzése nélkül? nyira bámult római államnak kormányzásában is oly fontos szerepet játszott, midőn, táplálkozva árulta el a jövő titkait. Nem is akármilyen tyúkfélét értek, hanem ezen különben igen becsülendő szárnyas faj, azon tagokban igen bővelkedő két családját, mely egy csapat híddal, egy kotló-alja csibével és vendég- szereplésre szerződött egy pár árva puj kával egyetemben tartja megszállva a püspöki rezidenczia körüli tért. Nem is gyaníthatom kiéi lehetnek. A „si- milis simili gaudet“ elve szerint hajlandó volna ugyan az ember feltenni, hogy — gazdátlanok. Hanem hát sejtelmi tehetségüket legjobb barátukra sem ruházzák át. Már most, nem azon csodálkozom én, hogy működési színhelyül rendesen szemétdombot választó, ezen jóssereg, épen ott foglalt állomást. Mert méltóz- tatik tudni, ezen madarak közmondásszerü gyenge elmebeli tehetsége teljesen menthetővé teszi, hogy azon tájékot kivételes tisztátalanságának (hogy kiváltságost ne mondjak) prolongált eksziszten- cziájában összetéveszti azon rendszeres szemétdombokkal, melyeket az udvarokból művész-kirándulásokat ejteni kedvelő baromfi nagyobb kényelmére halmozott össze — bizonyára az állatvédő-egylet — a vörösház téren és a Duna parton. Hanem azon valósult sejtelmük ragyoghatja szememben divinátori talentumuk és politikai szimatuk zsenialitását egész fényében, hogy épen e gazdátlan téren maradhatnak oly háborithatlan békében, melyből még Bismarck sem zavarja ki őket. Pedig ha sejtené Bismarck! Ha akarná ! Vájjon ki tiltaná meg neki? Akármilyen kappanhangja van szegénynek, annyira csak respektálnák mint azét a pökhendi kakasét? De érzem, hogy haszontalan dolgot cselekszem, midőn harezra kelek a baromfi ellen. Pedig tollal támadok a tollas jószágra, még pedig nem is lúd-, hanem — alumínium tollal. De nem abban van a hiba; bár az aluminium mi az aczélhoz képest? Nem is azért haszontalan, mert előre láthatólag eredménytelen. Ez okon ugyanis nem csak sok jó tanácstól tagadhatnék meg a létjogot, — mi még nem lenne oly életbevágó veszteség, — hanem a világ legtöbb politikai oppozicziója alól vonhatnák el a talajt. (Ezzel pedig hány fontoskodó ember jelentősége fosz- lanék párává!) Nem is azért, mert két kakas, egy gúnár s egy pujka-kakas egy toll ellen, több mint egy ellen négy, pedig szavazatokat csak számítani szokás ; azért sem, mert egy egész sereg ember ro- konszenve folytán erősebb pozicziójuk, emberekével, kik a részrehajlatlanságot megvesztegető pecsenye- reminiszczencziák befolyása alatt készek a baromfi szabadságért lelkesülve vérüket ontani. Nem, mindezért nem ! Még azért sem, mert valamint Andrássy gróf szerint nem érdemes verébre ágyúval lőni, úgy baromfi sem való újságba. Hanem azért haszontalan, mert természet-törvény czáfol, midőn a város díszterén állandósított eme baromfi udvart nem he- lyénlevőnek nyilvánítom. De magyarázat nélkül ez tán paradoxon is ? Igaz, honnan is tudhatnád te azt, hogy mindeni- ket epedve várják, a kik szeretik, s fájni fog nekik, ha hiába várnak. A fiatal nőt fiatal férj, még nagyon is uj apa, ifjú zsönge cserje, első virágú, kicsiny csemetével, csecsemő gyermekkel. 8 a másik? az egy remény üdv világa, egy testté vált jövő: ifjú menyasszony. Gondoltál e kettős csapásra, melylyel talán két nemzedéket ölsz el úgy is nagyon fogyó nemzetünkből ? . . • Gondoltál-e mind ezekre vén bűnös, öreg Dunn folyam ? ! Folyó évünk s múlt havunk napjain két hölgy fürdÖtt, ujjongott eviczkélt Visegrádiul! a Duna közepén, határtalan gyönyörrel vervén a hullámon gyöngyös permeteget. A közeli bérezek alatt meghúzódó házak nyugalmas lakói szinte élénkültek a felhangzó jókedv hállám-torlaszától. „Mily könnyelműség! — szólt a tapasztalat, „Mennyi önbizalom! — mondja a gyakorlat, „Mily iskenkisértés! — jellemzi a lélek, ezt a jelenetet. Egyszerre csak vége a csapongó kedvnek. — A távoli partok sekélyes vizében lubiczkoló népség, — rakonczátlan fiuk üdvrivalgásait vélvén az előbb fölhangzó kaczajban, föleszmélve, összenézve, kérdezi egymástól. „Nézzétek! hova lett az egyik közülük?“ 8 a mint a kereső szempár minden még meg nem nézett irányban lőve Ili szerteszét kutató sugarait, mik könyen siklauak a szalag tenger szürke viseltes bársonyán, — nem kék az, még kevésbé nemzetiszi- níi, mint legújabban elkeresztelik,—piszkos, őszi szili, nem találván a keresettet, szánalommal veti a megmaradt felé . . . Hideg borzadály fut át az el hűlt tagokon s a didergő uj egy könycseppet morzsol szét
