Váczi Közlöny, 1885 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1885-08-30 / 35. szám
közeg, melyben működik. Utánozza öt a dendi, — kapricz sportnak sem válnék be ; szellemesnek és követésre méltónak bizonyára senki sem minősitené. Ezer dolog fér meg egymással, milliónyit keverhetünk össze különféléből, de másrészt van ismét számtalan olyan, mely azon preten- zióval lép fel, hogy csak hasonneművel kerüljön össze és a nevetséges fonákság, vagy kiáltó visszásság képe által boszulja meg magát, ha igényeit semmibe sem vettük. Igaz, hogy a szépnek alkotó elemeit sem a természetből nem képesek sokan kiböngészni, sem az életben észrevenni, megitélni. Értem a részarányt és az összhangzást. A természet magában véve a legfenségesebb remek. Innen sokan azt vélik, hogy minden utánzása már magában véve is szép. A természet összefüggő egész; az emberi utánzás kiszakított részlet, töredék. Oka? Mert valamint igen sok fül érzéketlen a disszonancziák, a finomabb hangárnyalatok, az erősség fokozatos hullámzása, a jelleges hangok megegyező keveréke iránt, ép úgy kevés szem képes a formák kellemét, a részek arányát, a szinek egyezését, fény és árnyék elosztottságának helyes voltát felismerni és megbecsülni. Pedig zenemű is, festmény is csak akkor igazán szép, ha mindezt felmutatni képes. Innen túlzott tán az a követelés is, hogy teljében utánozza azt az ember, mit a kiváltságoltabb is csak részleteinek kisebb-nagyobb számában ismer meg. Értsük meg egymást. A teremtő a leghaszontalanabb dolgok keverékéből rótta össze harmonikus, fenséges müvét. De bár e tarka ve- gyületben emberi fogalom szerint rendet nem észlelünk, nem mondhatnék, hogy ez vagy amaz nincs helyén, fölösleges, zavarja az összhangot. Az okszerű összefüggés azon mélyebb indokán kivül, mely a gondolkodóbb szemlélőt a rendezetlenség figyelmen kivül ejtésével az oksági viszonyra készti térni elmélkedésében, benn van még a természet nagy képeiben a zsenialitás nonsalanszának azon vonása is, melyet az emberi alkotás bármely szakában észleljünk, megbocsátjuk a művésznek azon önkényes eltéréseket, melyeket az ő művéig érvényes szabályul állított, fel a theória. A rendhez megszoktuk azt a fogalmat csatolni, hogy azt az anyagilag vagy alakilag, lényegileg vagy esetleg hasonló, fokozatosan különböző dolgok képezik egymás után, vagy egymás mellett. Ily értelemben csakugyan nincs mindenütt rend a természetben. Egy tekintettel szemlélünk eget és földet, felhőt és követ, szeszélyesen kanyargó vízfolyást, semmi szabálynak sem hódoló hegyképződést, itt magasra nyúló kopasz szirtet, ott mélyre vájt vízmosást, port, virágot, madarat, rovart, hüllőt, vadat folytonos változásban, vagy szüntelen mozgásban. Hasonlítsuk össze e képet botanikus kerttel, vagy állat- vagy ásványgyüjteménynyel: egy futólagos pillantás után nem lehet többé kétségünk az iránt, hogy mi van rendezve. Annyira megy az ember büszke önérzete egy-egy sikerültebb e fajta rendezés felett, melyet sziszfikot (most már igen), maga vágta dohányát, me lyet derék övében tekercs alakban hordott. A gornyja-tuzlai tábor felett keleten emelkedő magaslaton keresztül vezet az út Bjelinára. Ezen útra a magaslatra voltam egy Ízben kirendelve ki- lenczed magammal tábori őrségre. — Térképet nem kaptunk. A vidéken járatlanok lévén a megadott irányban el is mentünk mi annyira a tuzlai tábortól, hogy még a gondolat is kétszer tartott pihenőt, mig onnét a táborba visszatért. Fenn a hegyen, sűrű vaderdők között, távol a regimenttől, egy ismeretlen út szélén, ellenséges népek által megszállott vidéken kilen ez katonának nem igen bátorságos az élete. Kommendánsunk egy ezukszfirer volt. Mindössze egy őrt állíttatott ki. Hármat rendelt mellé, hogy négyen egymást óránkint felváltsák. Egy bakát adott melléjek felvezetőnek. — Egyet elküldött, hogy szil vát keressen. Egynek vadkörte szedés, egynek tüzelőfa szerzés jutott feladatul. —() maga mint főkom- mendáns a borjukat őrizte. Mindegyik emberül oldotta meg feladatát. Jön a szilva-gyűjtő, tele két brodzák lóg a két oldalán. Kiönti azok tartalmát egy szétterített köpönyegre. Megkezdődik a lakmározás. — Tüzelő is lett ekkorára elég. Egy gyümölestelen vadkörte fa árnyában lett nagy tüzelés. Legveszettebb dolga volt a vadkörte szállítónak. Roppant magas hegynek meredek oldalán elnyúló tisztás közepén állott egy terebélyes vadkörte fa. Jóval nagyobb gyümölcsöt termett, mint a többi. Ezt rohanta meg. — Rövidre szabott súlyos fütykössel dobálta a fa gallyait. Hullott a körte szaporán, nem volt panasz benne; de mihaszna, ha mindannyi a meredek hegyoldalon lejttémának szeret nevezni, hogy szerzőjét jobban megbámulja, mint azt, ki ezen absztrakczió számára az anyagot szolgáltatta. Pedig hát ! — Ugyan mit gondolnánk annak az embernek belátásáról, ki csak azért, mert egy csomó nagynevű iró könyveit szakszerűn rendezve beállította szekrényébe, külömb embernek képzelné magát annál a csomó tudósnál ? Azonban ne kalandozzunk. Akármilyen alárendelt is rangra az emberi rend a természet berendezése mellett, emberi dolgokban, az életben, nem nélkülözhető egyrészt, másrészt meg nem alkotható a különnemű ek elkülönítése nélkül. Hogy „rendnek muszáj lenni!“ humoriszti- kus frázissá válhatott, csak az emberi haladás iránt gyógyíthatatlan szkepsziszben szenvedőknek bocsátható meg. Mert ez valóban annyi, mint „travailler pour le roi de Prusse“ azaz rósz szolgálatot tenni a haladás ügyének, ha a közállapotok javítására irányult törekvés megalkuszik a szatírán a malicziával, és torlaszokat robbantani hivatott anyagot szellemi tűzijátékokban pufogtat el. Pedig a rend igen komoly követelménye sőt kategorikus imperatívusza a gyakorlati rácziónak. Hanem komoly dolog már magában is unalmas, — nem ugyan mindenkinek ; — hát még ha komolyan adják elő! Ergo, minthogy „ri- dentem dicere verum quid vetat?“ — különítsük odább az össze nem illőket, de ne komolyan a komolyat. Tehát, nem minden szép ám, ha természetes is. A debreczeniek Váczon. Mintegy 400 jó igaz magyar indult útnak az alföld hires magyar városából Debreczenből, hogy az országos kiállításban magyar iparunk fejlődéséről tudomást szerezzenek. Eltelve a főváros és kiállítás szépségeivel az utasok közül mintegy 200-an a Visegrádi hires várrofnok megtekintését vették tervbe s f. hó 26-án reggeli 8 órakor útnak is indultak az „Albrecht“ nevű hajón. Városunk polgármesterét táviratilag megkeresvén a kirándulók egyik rendezője az iránt, hogy városunk területén kalauzról gondoskodjunk, polgármesterünk ifj. V a r á z s é j i Gusztáv városi tanácsost bizta meg, a kirándulók fogadásával, kalauzolásával. A mennyire az idő rövidsége engedte szívből jövő fogadtatásban részesítettük az érkező vendégeket. A lobogókkal feldíszített „Albrecht“ hajó 10 óra felé tűnt fel a látó határon; a hajó megérkezvén, mozsár durrogások, Marczi zenéje, s a parton álló nagy számú közönség lelkes éljenzései közt kötött ki. A kikötő hidján ifj. Varázsé ji Grusztáv városi tanácsos üdvözölte Vácz város hatósága s közönsége nevében az érkező vendégeket, kiemelve, hogy az idő rövidsége miatt oly fogadtatásban nem részesíthettük őket, a minő egy vendégszerető magyar várostól elvárható lett volna. Az üdvözlő szavakra felhangzó éljenek lecsiilapultával Sámtfnffy Imre kir. tanácsos Debreczen város polgármestere válaszolt, megköszönvén a barátságos fogadtatást s éltetvén a váczi polgárságot. Ezután egy órai szabad idő adatván, a kirándulók kijöttek a hajóból Vácz nevezetes helyeit megtekintendő. nek vette útját s meg nem állott addig, mig a 2000 láb magas hegyoldalnak lábaihoz nem ért. — Utánuk kullogott a szegény baka. Megrakta zsákját. Száját (t. i. a brodzák-ét) is begombolta. Czipeli lihegve a hegynek. Fölér nagynehezeu. Fáradtan emeli le nyakából a tömött zsákot, mialatt az szalagjáról hirtelen leszakad, és gömbölyű tartalma ki-ki maga akaratja szerint rohanva igyekszik a völgynek. Este a tüz-gondozó komis kávét pörköl. E czélra is persze legalkalmasabb a kotLi teteje. Pipára gyújtani is bajos volt a nagy tűznél, olyant teremtett össze ő kigyeimének kommunistás jogérzülete, hát még milyen bajjal járt a kávé pörkölés. Bajusz, szakái szemöldök mind hamarabb megpörkölődtek, mint a kávé. Bár némelyik szem korommá égett, a felénél több nyersen maradt. .De a tűrés se volt kutya. A Linem.ann-féle ásó mindenre használható. Ennek a nyele szolgált törőíil. Két markos bakakéz rövid idő alatt készen lett a töréssel. Nekünk jó volt úgy is. A töretlen szemeket meg a félig megtörötteket főzés után kanállal szedtük le a kész kávé tetejéről. E közben lassan-lassan az öreg éjszaka fekete lepedővel térité be az egész világot. — A magasan lobogó tűz melegénél elszendereg az őrség minden egyes tagja, csak a kiállított őrszem marad ébren. Ásítva méri az idő folyását. Majd felveri az utána következő sorsos. Ez a harmadikat, az a negyediket, mig végre ismét az elsőre kerül a sor. Éjfél lehetett. Álmosan pislog az őrszem puskájára támaszkodva. Hortyognak a többiek. A tűz is szunn vadóban van. Rémes boszorkányok szinvonó- lovai suttogják körül az őrséget. Halt ! Wer da V Legelőször a székesegyházba vonultak, melynek nagyszerűsége által meg voltak lepetve. A dalárda elékelte itt a „hymnuszt“, melyet a templomban levő nagyszámú közönség áhítattal hallgatott. Az ének elhangzása után Balogh György rázendítette az orgonát s ez által mintegy ünnepies szint adott az ott való időzésnek. Megtekintették itt a sekrestyében levő drágaságokat^ Mária Terézia királynő sajátkezű hímzéseit; továbbá a sírboltot. ^ A templomból a siketnémák intézetébe mentek a kirándulók, hol azonban, miután a növendékek még a szünidőket élvezik, csak a berendezést tekinthették meg. Ez alatt Debreczen város polgármestere, felkereste hivatalában a mi polgármesterünket s megköszönve a szives fogadtatást együtt tértek vissza a hajóhoz. S miután hozzájuk csatlakozott Hajdú-Böszörmény város polgármestere is, három polgármester sétált együtt végig városunkon, a mi szintén nem mindennap történik meg. A hajóra visszatérve a vendégek, azoktól városunk nevében Réty Ignácz polgármester búcsúzott el meleg hangú szavakban fejezvén ki örömünket a fölött hogy városunkat látogatásukra méltattak. A kirándulókkal kalauzképen együtt utaztak el Visegrádra ifj. Varázs éji Gusztáv városi tanácsos, Dr. Freysi n g e r Lajos s Dr. C s á n y i János városi képviselők, s Bősz Emil papnöveldéi prefektus (debreczeni születésit) Visegrádon mozsárlövésekkel fogadtattunk. Az idő délre járván, mielőtt a romok megtekintésére indultunk volna, társas ebédhez ültünk; mely alatt az első toasztot Simonffy Imre a debreczeni polgármester mondotta, éltetve Vácz város polgármesterét s a váczi jelenlévő vendég kalauzokat. Erre Dr. Freysiger válaszolt, éltetve a debreczeni polgármestert s a debreczenieket, Nemes Kálmán debreczeni ügyvéd a Visegrádiakra emelte poharát. Ebéd után kezdődött a hegy megmászása. A fáradságos utat a szédítő magasba egymással vetélkedve tették meg az alföld szülöttei, s láttunk 15 éves embert, ki dicsekedve állott a vár tetején, életében először lévén ily magas hegyen. A nagyszerű kilátás, a felséges vidék panorámája elragadta a vendégeket, s azt sem tudták mit bámuljanak inkább, a szeszélyesen kanyargó Dunát, az erclőkoszorúzta hegyeket, vagy a távolban feltűnő 7 nógrádi várat e ? A dalárda a romok közt elénekelve a „Szózatot“ s a „Dalszabadságot“ ki-ki egy-egy kő és virág emlékkel indult le a hegyről. A hajóra érve a társaság, pihenőt tartottt a fáradalmak után, azonban a váczi regattisták négy tagja Krenedics Ödön, Hoffmann Gyula, Millmann Géza s Hanusz Béla 3 órai csónak út után megérkezvén, tánezra kerekedett a fiatalság s vígan járta a debreczeni czigány zene mellett a debreczeni szépekkel a csárdást mig csak ki nem kötött a hajó Váczon. A mily szives emlékkel fogunk visszaemlékezni a debreczeniek kirándulására, meglehetünk győződve, hogy ők sem felejtik el egyhamar a vig váczi fiukat, kik még csónakon is eljöttek közéjük, hogy nehány csárdást tánczolhassanak. A „Debreczeni Hírlap“ aug. 28 iki számában terjedelmesen le van írva a kirándulás s a legnagyobb elismeréssel nyilatkozik rólunk s forró köszönetét mond a fenti vezetőknek, továbbá Dobó István gőz hajózási ügynök s Vörös Ferencz tanító uraknak a szives kalauzolásért, úgy szintén a reggattistáknak, Ívik érettük azt az áldozatot megtették, hogy Vi- segrádig felcsónakáztak. E helyütt kiigazítjuk a „Debreczeni Hírlap “-ban érintett kis tévedést, mely a székes egyház sírboltjában levő sárkányos márKiált az őrszem, és fertigbe veszi fegyverét. Feleletet nem kap. Felugrik az őrség. Fegyverbe áll. Halt! Wer da ? Kiált az őrszem másodszor is, harmadszor is. És felelet helyett az erdő sűrű bokrai közt egyre előbbre tör a zörej. Drrrr ! Lő az őrszem. A durranás siró bömbölésbe vész el. És a bokrok között egy fekete riska tehén nyöszörögve rogygyan össze. Szeptember 26-án reggel indultunk el Zvornik felé. Reimce mellett letarolt dombos szántóföldön táborba szálltunk. Itt tisztjeink kérdőre vontak piksznifleisunk és ezvibakunk felől. — Melyből minden ember el volt látva négy napra valóval. A pikszniűeis bádogszelen- ezébe légmentesen elzárt kész marhahús pörköltből állott. E volt ételkészletünk legjobbika, de — nem szabad volt megenni. A czvibak (kétszersült) roppant kemény lepényféle kenyér volt, rágni is alig lehetett. Tisztjeinknek egy ízben azon mulatságos eszme jutott eszükbe, hogy ő felsége nevenapján verseny-ezvi- bakevést rendeztek. Négy czvibakot (nem sok egy éhes emberre) kapott egy-egy versenyző. Az lett a nyertes, a ki mind a négyet legrövidebb idő alatt megette. Csak 10 baka mert vállalkozni. Azok közül is 9 az első vagy második czvibak megevése után kidiilt. A tizedik sem birt 3 darabnál többet összerágni. Azon is egy teljes óráig kínlódott. Rágó izmai valamennyinek megdagadtak, úgy hogy másnap még a rizskását sem bírták megenni, ilyen portéka a czvibak. El voltunk látva azon kivül rizszsel, sóval, pörköletlen kávéval és fehér ezukorral. Mindenből persze
