Váczi Közlöny, 1884 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1884-06-22 / 26. szám
a midőn az emberiség zöme (tisztelet becsület a ritka kivételeknek) csak egy' bálványt imád: és ez az arany borjú. Aztán van sok oly ember, a ki azt hiszi, hogy pénzen mindent meglehet vásárolni: még a szív legszentebb érzelmeit is. És a kik ha ezen szilárd hitökben csalatkoznak, lábbal tiporják azt, ki kufár lelkök ocsmány számításain hatalmas keresztet von: és homlok egyenest daczolni mer velők. Szegény vagyok, de szegénységem viszonylagos : a mennyiben, ha nincs bármi módon szerzett vagyo- nom, van hála Istennek egészségem, szeplőtlen nevem, ifjúságom s mi fő, tiszta lelkiismeretem: mind oly kincsek melyekkel nem minden ember bir s én ezek birtokában fölemelt fővel, nyílt tekintettel haladhatok ezen a pályán ; mely telve van tövissel; de a melyen megmarad számomra azon tudat, hogy a becsületes kereset nem szégyen; a munka nemesit: és ez vigasztal .... Erőszakkal leráztam a békókat, melyekbe hivatásom s kötelességérzetem vert. Oh Istenem mily csörömpölve hullottak le. Leráztam itt a túlsúlyosakat hogy majdan másutt könnyebbeket vegyek föl melyeket legalább vigabban csengethetek ... A hűség, vak buzgóság, szorgalom, pontosság és a hivatásbeli kötelmek azon lelkiismeretes teljesítése, mely már az önfeláldozással volt határos, mindennek jutalma: fukar dij, nélkülözés, káröröm, durva szóbántalom, s véres sértés ; mely mint mérgezett hegyű nyíl fúródik a szégyenérzettől vonagló szivembe .... Óh ha ezt a daczos, büszke, de önérzetében hajthatatlan szivet ki tudnám tépni keblemből, talán én is boldog lehetnék még. Mindenesetre szerencsésebb ha hypokrita lehetnék. Ha megbirnám tanulni azt a pokoli, de hasznos tudományt, hogy miként kell a gyarló emberekkel általában bánni; hogy kell hízelegni, hazudni, kaczagni ha sirhatnánk s krokodil könnyeket erőszakolni a szemekbe akkor, midőn az álnok emberi szív belülről rút, kaján, kárörvendő ka- czaját hallatja a más balszerencséje felett .... Szerencsésebb lehetnék, ha térdet, fejet tudnék hajtani; ha gáncs helyett bókolni, tányért nyalni tudnék s a helyett, hogy kíméletlenül ostorozom, hízelegni tudnék az emberi gyöngeségeknek s tömjénezni oly egyéneknek is, kik erkölcsileg s értelmileg alattam, de anyagi hatalmuk folytán a társadalom korhadt létráján egy fokkal feljebb állanak mint én. Az életrevalók hízelegnek szemben s megfordulva rágalmaznak. Én távollétében nem rágalmazok, de szemébe vágom bárkinek a legkeserübb igazságot is ................ Inkább boldogulhatnám, ha szemeimnek — mely- lyek a közel múltban tengernyi könnyeket sirtak — nem fátyolozott, hanem sas és medúza tekintete lenne, hogy az emberek szivébe, veséjébe láthatnék, hogy már kezdetben észrevenném a gaz cselszövényeket, pokolf'asszonyi ármányokat, s továbbra is vaserélylyel tudnám kettévágni az engem bekeritni akaró háló gordiusi csomóját. Ha medúza tekintettel kővé változtathatnám az alattomos, irigyek, rágalmazók, köpenyforgatók, rósz tanácsadók és Judások pokoli fajzatá- nak átkozott seregét! . . . Kilencz hónap rövid idő boldogságban, de egy öröklét a boldogtalanságban. E rövid idő alatt elvesztőm azon két támaszt, melyet Isten számunkra adott s melynek segélyével könyebben haladhatnám az élet rögös utján. A kérlelhetetlen halál elrabolta megboldogult feledhetetlen jó anyámat; a keserű tapasztalat ember s világösmeret gyökerestül kiirtotta szivemből a bizodalmát s hitet s helyébe begyökerezett s buján burjánzik a kiirthatatlan embergyülölet, mely áthatat- lan paizs gyanánt szolgáljon ezentúl a rósz emberek, ezen Isten képére teremtett szörnyetegek ellen. Az előbbi veszteség meglazitá a köteléket, mely családomhoz fűzött, az utóbbi pedig mely a társadalomhoz kapcsolt. A rabok bűnhődnek önvétkökért, én meglakoltam egy gyermek bűnös hajlama miatt s azért mert nem volt márványhondokom, hogy a mit felfedeztem, mással is közöljem. Én kíméltem a szülőket s szemet hunytam: annál kevésbbó kíméltek ők engemetÁrtatlan — irodalmi termékeimet; tárczák, novellák s regényemet tartalmazó — papeterie erőszakkal általa letört zárja volt a viszály oka. Az ily bűnös módon feltört levéltáska lön a Pandora szelenczéje, melyből kellemetlenségek, botrányos jelenetek fejlődtek. Visszaélve elnézésemmel, bízva hallgatagságomban elég vakmerőek voltak nevetséges, légből kapott vádakkal rohamosan megtámadni, csak hogy időm legyen az én alapos komoly vá- daimat sorolni elő. Az erényt bűnül rótták föl; a jót roszra fordítók. Sárral dobáltak : kővel hajigáltak . . . Én felvettem a követ: zsebre tettem. Aljas jellem boszúval torolja meg a jogtalan bántalmat. Pedig a boszú kétélű fegyver, mely sokszor mélyebben sebzi a boszúlót, mint a boszulandót. A köznapi lélek nem képes megbocsátani .... Én megbocsátok — s feledek . . . Jöhet idő, midőn bántalmazóimnak azt mondhatom : „ime itt a kő, melylyel meghajlottatok ; most vissza dobhatnám s szivén találhatnálak; de én arra nem vagyok képes — — --és messze fogom eldobni a kővet, hogy ne ártson senkinek . . . * * • * — Kérek egy hölgycoupét. — Hová tetszik utazni? — Török-Szt.-Miklósra. A kalauz készséggel nyit ki egyet s én testben lélekben kimerülve hanyatlók az ülésre. Egyedül vagyok: szabadon lélegzem fel. He valami gonosz kohold ezt is megirigyii tőlem. Szép derék úri nő lép be. A kalauz gyönyörű aranyhaju két éves leánykát segit beexpediálni. A gyermek pityeregni kezd s én Isten hozzádot mondok a magánynak : mit merengve élvezni kezdők. A nő csomagok elhelyezésével fárad. A kis babuskának nincsen Ínyére, hogy a kedves mamuska nem kizárólag vele foglalkozik. Pityeregni kezd s midőn látja, hogy ez sem használ oly hatalmas kiabálásban tör ki, hogy a hires Wolter-Schrei hozzá képest aoel hárfán zengő moll accord. Az anya zavarban van, minél fogva, én készséggel segítem ki azon apró szolgálatokkal, melyeket az illem megkíván hogy teljesítsünk idősebb utitársnőinknek. Minden rendben van: és helyet foglalunk. Miután én vagyok a fiatalabbik, reá bizom hadd kezdje meg a társalgást; különben sem lévén barátja az ily nemű ephemer életű ismeretségeknek, mely nevetségesen stereotyp kandi kérdéseken a zárkában kezdődik és a perronon végződik. A nő nem sokáig tagadja meg magát. Szívességemet megköszönve bemutatja magát mint kemecsei gyógyszerésznét. Én némán meghajtom magamat s névjegyemet átnyújtva magamban gratulálom a kemecsei patyikust, hogy ilyen tősgyökeres nagyon gyönyörű szép felesége és ilyen angyal arczu kis leánykája van. — Ha olvasni akar kegyed, tessék itt van az „Egyetértés“ s annak-.tárcza rovatában Ohnet „Élet harczai“ czimü érdekfeszitő regénye. — Köszönöm szépen nagysága. A vonat zökkenése s a kerekek zakatolása miatt nem tudok olvasni, és különben is jobban ismerem én az élet harczait mint Ohnet. A mit az ő tolla leirt azt én már átéltem. Harczoltam már én eleget azon szörny ellen, melynek balsors a neve, s melynek — mint a hydrá- nak — ha egy fejét levágom, tiz más nő helyette. A mi ott képzeletben meg van alkotva, megalkotta azt számomra a szomorú sors maga. Nem keresem a tragikus regényt. A legtragikusabb regény a reális élet maga. Minek keserítsem én magamat a más képzelt bajával? Van nekem mit szenvedni a magam valódi búbánatán. A hölgy meglepődve kérdőleg nézett reám. Beláttam, hogy tulőszinteségem által ismét elhagytam magamat ragadtatni, s- nem azon az udvariasan jelentéktelen hangon beszéltem, melyet egy oly növel szemben szokás használni, kit életünkben először látunk. De hát mi tűrés tagadás benne, én azt tartom, hogy szép testben rendesen szép lélek lakik. Rokonszenves arczát látva önkéntelenül vonzódtam hozzá. — Kegyed nagyon szerencsétlennek látszik ? — Az is vagyok. Jólétben születtem, tönkre mentünk. Árva lettem s mint nevelőnő küzdők e nyomorult létért: úgy hiszem nem kell bővebb commentár. Tessék elhinni a ki a „Lovoodi árva“ vagy „Villemers marquis“ történetét olvassa, azt hiszi túlozva van ezen fehér rabszolganők szomorú élete. Pedig higyje el kérem egy gyönge vázlat, egy halvány körrajza ez azon sokféle lelki gyötrelmeknek, miket én s pályatársnőim szenvedünk. A szükség, ezen márványszivü, vaskaru zsarnok szilajon tépett le a szülői kebelről, mint folyondárt az erős tölgy derekáról. A kérlelhetetlen végzet szétszórt bennünket. Ha enyéimre gondolok, úgy érzem magamat, mint a darabokra szabdalt kígyó, mely minden részében kínosan vonaglik egyideig s azt tán vége a haláltusának, kinszenved s érzéketlen lesz, mint a kő melyen az imént végig csúszott. Bár csak én is oly érzéketlen lennék már, hogy ne érezném többé e földi kínokat! . . . Az áldott nő könybe lábadt szemekkel nézett reám, aztán tekintete alvó ^gyermekére esett. Mélyen felsóhajtott. Anya ő. Eszébe jutott talán hogy minő sors vár az ő gyermekére? Később vigasztaló, biztató szavakkal bátorított s oszlató el csüggedésemet. Szavai szívből jöttek, azért szívhez is szólották. Oh ! ha az ember szive csordultig telve van ; akkor még a kősziklához is jól esik magát kibeszélhetni: mennyivel inkább egy érző emberi szívhez . . . Elszomorodtunk mindketten. Szerencsére megáll a vonat. Rettenetes kövér öreg nő lép be. Egy nagyot fuj s lerogyik az ülőhelyre. A bőrkárpitozat hosszasan nyöszörög alatta Egy futó pillantást vetek három emeletes tokájára s rengő hájú termetére, melylyel méltán lehetne az amerikaiak kövérek báljában a lady patronesse s úgy magamban elgondolom, hogy „bizony édes nénémasszony jobb lenne ha a helyett a fáintos debreczeni sonka helyett mit útitáskájából előszed, a dr. Barnay Sckvindler, Schinder . . . jaj! akarom mondani Schind- ler-féle marienbadi kövérség elleni reductions-pillulát csömöszölne nagyon tisztelt bendőjóbe.“ ügy szeretnék neki ezzel a jó tanácscsal szolgálni de nem lehet: mert mai napság ha az ember igazat szól, akkor agyon morzsolják . . . Szolnokon vagyunk. Egy szentesi esztergályos fűnek-fának kínálja paraszt tamburáit. Senkinek se kell. 'Oda hívom : megszabadítom egy remek müvétől. Mi az ára ennek a siró-rívó fajankónak? — 70 kraj- czár. — Ide vele a ki lelke van. (Az alföldön vagyunk magyar miskásan kell beszélni.) Ölembe kapom a tam- burát s elpengetem rajta fejből valamennyi magyar nótát tudok : ezzel tartozom az én kedves utitársnőm- nek, kit úgy elszomorítottam. Elhangzik az „Isten hozzád“ czimü dal utolsó mélabus accordja. A zárka ajtaját felszakitják. — „Török-Sz. Miklós 7 perez“ kiáltja harsány hangon a kalauz. Czélnál vagyok. Szivem nagyot dobban. Vájjon mit rejt számomra a jövő ? Mi vár reám uj otthonomban ? . . . Utitársnőmtől búcsúzom. Meleg kézszoritás kíséretében mégindult hangon kíván sok szerencsét uj- állomásomhoz. Az egyedüli, ki szerencsét kívánt. Talán meghallgatja a könyörülő Isten, ki az árvák felett őrködik ... Kiszállok s körülnézek. Üres a perron, üres a váróterem és üres a zsebem is: csak a szivem van tele keserűséggel. No de e felett bölcselkedni most nincs idő: aztán meg a két gutóbbi baj mindig karöltve szokott járni . . . Amoda két typikus alak közeledik felém. Az egyik úri parádéskocsis czukros-mandulaszinű livree- ben viaszkos vászonnal bevont kalpaggal, sarkantyús csizmával, hegyesre kifent torzonborz bajusszal, hetyke magatartással. A másik becsületes hűséges arczu meggörnyedt öreg ember egyszerű posztó öltönyben alázatos magatartással. Az öreg alázatosan elembe kerül, tisztesség tudással köszön s imigyen kezdi mondókáját. „Instálom alásan egy franczia nevelő kisasszonyt várnánk mi itt hármacskán Pest felől etetés óta. Nagyságos Harasztyné küldött ide kocsival. Ő nagysága pár óra múlva ozsonna tájt fog előjönni Debreczen- ből: oda van látogatóba édes szüleinél. Hát kérem alázatosan ha a kisasszony az a kisasszony, akkor instálom alásan a ezédulát. hadd hordatom fel a bagá- zsiát a társzekérre, mert az is velünk jött ám, mert hej ha a nagyságos asszony a kisasszonynyal hetekre Pestre rándul az atyafisághoz mindétig sok bagázsit hozunk. Mármost tessék belyebb kerülni. Amoda vár a „Szándlófer“ azon bémegyünk a nagyvendéglőbe. Ott megvárjuk a nagyságos asszonyt s úgy repítjük majd ki a kisasszonyt a Gyalu pusztára. Olyan négy lovat fogattam be, mint a táltos, de el is kél ám, mert ördöngős ragadós sár van, azért sem fogattam az uj hintóba. Tetszik látni, olyan ez a sár mint a fekete kovász akár kenyeret lehetne belőle sütni Lucifernek.“ Elmosolyodtam. Tetszik ez a czikornyás fogadás : hanem hogy szóhoz sem hagy jutni, vége felé türelmetlenül várom, hogy hova fog az öreg, hosszú lére eresztett beszéde kilyukadni. — Igen én vagyok az a franczia nevelőnő : csakhogy magyar leány vagyok; még az édes kedves nagy apám is az volt : ott a hajdumegyében : abban a faluban a hol a hires szalmakalapot fonják, a milyet kigyelmed is tart kezében. Hát kelmed kicsoda? — Máji István a becsületes nevem ha otthon vagyok. Urasági gazda vagyok : 21 év óta szolgálom az urat, A gyalu pusztán ettem meg kenyerem javát Hej! áldott jó népség ez a mi uraságunk falamiája: akár a frissen sült lágy kenyér gyönge bele, oszték apraját nagyját, mind egy kaptafára teremtette az Úristen ; nem vétnek azok még a légynek sem. Csak megtetszik rajtok, hogy úri falamia. A nagyságos úrnak még a nagyapja is úr volt, annak is zörgött a pókája : azt is fáin selyem strimfliben nevelték fel. A kisasszonykát meg tudom, hogy tenyerén fogják hordani. Tejbe vajba fürösztik és még a helyit is meg- fujják, mert mint hallom atyafiságban is van a nagyságos asszonynyal ? No akkor itt is maradhat mig be- nem kötik a fejét. — Igen atyafiságban apaágról. De azért elvetette kigyelmed a sulykot. Csak szóbeszéd az, hogy tejben vajban fognak füröszteni. De meg más sorja van ám annak. Tudja én a szerencsét kergetem, a szerencsétlenség meg engem kerget, igy aztán kinn a bárány benn a farkast játszunk. Azonkívül meg valódi magyar leány vagyok s olyan a természetem, mint a telivér paripának. Futok a meddig tudok, viszem a terhet a mig bírom, de a sarkantyút nem tűröm s a ki ellenem használja, úgy ledobom, hogy a nyaka is kitörik. „De már kérem nem úgy mondom, hogy csak éppen szólásképen és hogy vakulj magyar ne lásd tót. Hanem ahun van a szomszédban a fiskális úr, ki Gyöngyösről jött ide Orisper (Auersberg) herczegtől nevelőnek az is 11 évet töltött itt. No hát akkor csak fáintos emberek lehetnek. Osztég meg is füröszthet- nónk mi a kisasszonykát Isten igazában tejben-vajban, mert a hol 32 tehenet fejnek meg 2 bivalyt is, ott jut is, marad is. Hát a másik nevelő kisasszony ? a meg lám 4 évet töltött itt; pedig nem tudott magyar szót, és a klavéron is csak úgy baktatott és csakúgy sorba tudta veregetni: hol a fehér csontokat, hol meg a feketéket. Ha melléje ült a claverumnak, nem csinált az kérem egyebet az Isten adta, mint mindig csak iskolázott, (scálázott.) — Hogy hívták ? — Fura neve vót biz annak. Diák ember tudná csak jól kimondani a nevét. De biz én mi tűrés tagadás iskolában nem sokat koptattam a csizmám talpát. — Soh’se teketóriázzék kigyelmed, ha mondja ki a nevét áperte. — Hát kérem vót annak négy neve is. Már hogy melyiket kapta a keresztségben, melyiket örökölte édes apja urátul, annak a jó Isten meg a plébános úr a megmondhatója. — Mindegy az, csak ki vele ha van nyele. — Hát én azon kezdem, hogy úgy hívták, hogy . . . jaj ! megbicsaklik a nyelvem ha csak reá is gondolok ; de már csak megmondom. Úgy hitták no hogy „Kár is vót, meg Zsák ette“ (Kallisvot Jaquette). Berobogtunk a kapun. Az étteremben megtömtem ezt a prózai zsarnokot, minek gyomor a neve Négy órakor megjött leánykájával Harasztyné Nagysága s neki indultunk az 5 órányira fekvő pusztának. Útközben mielőtt háza küszöbét átléptem, beszélgetés közben tájékozás végett s minden kellemetlenségek elkerülése szempontjából tapintatosan tudtára adám, hogy nekem olyan a természetem, hogy ha szépen bánnak velem megteszek mindent, a mi nem áll méltóságom alatt ; mindent teljesítek a mi az illemmel, kötelesség érzet és becsületemmel megegyezik. De ha csak egyetlen durva szóval megsértenek, akkor fájdalmam, kétségbeesésem nem ösmer határt s akkor faképnél hagyom, még a herko pátert is. Kilencz óra tájban hatalmas komondorok ugatása, 150 aczatoló hazatérő leány danája s a kastélyból kiözönlő fény jelzi hogy beérünk rendeltetésem helyére. Nem szomorodik el lelkem, hogy ezentúl itt fog lakni ? Nem bánta meg hogy pusztára jött ? — Kérdi rokonszenves hangján ő Nagysága. — Nem ón kérem. Ha a családban a nő bírja tiszteletemet, szoretetemet kkor megélek vele a ég hátán is, elkisórein az
