Váczi Közlöny, 1884 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1884-09-28 / 40. szám
betett a kocsis. Fazekas ipart kezdhetett a hentes, hentes ipart a takács s a huszonhat mestertől kikopott kalapos inas, ha felnőtt, igen jó építőmesterré vált. A módos ember nem adta fiát mesterségre. Az születésétől kezdve pap, hivatalnok, orvos, ügyvéd, mérnök kandidátus volt. Úrrá kellett nevelni; mert a mesterség nem jövedelmezett eléggé. Iparos lehet aki akar ez volt panasz mindenütt. Úr fia csak nem lesz inas, hogy mosogasson a szolgáló helyett és dajkálja gazdasszonya gyermekét. Inassá a szegény ember gyermeke lett. Iskolába nem járt soha, nevelésben sem részesült. Az iparos sem nevelte, iskolába sem járatta, munkára sem szoktatta s a saját iparában sem oktatta. Elcsapta az egyiket s fogadott helyébe másikat, boltba szaladgálásra s dajkának akármelyik jó, csak ne lopjon. Nőtt is a szegény inas mint a fű, nevelés és gondviselés nélkül. Eljött az idő, legény lett az inasból. Nem parancsolt neki senki. Ott hagyta gazdáját amikor neki tetszett, s ha ez visszavitette nem dolgozott. Végre is neki szolgált a szerencse. Gazdája megunta a hercze-hurczát, mást fogadott s ő tovább mehetett. Beállt inásuvá vagy csavargott. Megmozdult a szive. Elkezdett szeretni. Felcsipett egy szolgálót. S lettek ketten. Összeálltak. Nem volt semmijök az igaz, de hisz fiatalok voltak. Majd ad az Isten, azt gondolták. Keresményének első 3 forintján bélyegett vett s iparigazolványt szerzett magának. Czimert festetett s önálló iparos lett. Egy év múlva megér * kezett az első apai öröm, két év múlva a második. Lettek hárman, négyen. Kezdett inast tartani, hogy legyen a ki a gyermeket dajkálja, neveli.Beköszöntött az első adóegzekuczio.Elvitte mindenüket. Szét váltak. Az önálló iparos elment állást keresni. Lett belőle financz, fegyőr, börtönőr, rendőr, vasúti őr, kellner, fürdőszolga, fiakkeres vagy taligás. Az asszony — aki, jobb időkben maga is ténsasszony volt — megalázta magát, szolgálatba állt s minden seprésnél kétszer elpanaszolta sorsát. És a gyerekek? — A községi elöljáróság elkezdett irkálni, levelezni, j keresni, hogy hová valók. Nem, hogy ők hol születtek, de hol született az anyjok kinek nevét viselik, ki volt a gyerekek anyai részről való nagyatyja, hol, melyik községben fizetett a nagy apa utoljára adót, hol sorozták be, hol született szóval hol volt községi illetősége, mert a sze- | gény unokákat az a község tartozik tartani. Nem egy az ilyen eset, de szaporán termett az ilyen iparos, mint a gomba. A képzett iparosok fejőket, csóválták a szomorú állapotok láttára. Elmondották panaszukat százszor — meg százszor, de nincs ki rajtok segítsen. A sok uj kontár iparos olcsóbban dolgozik, a tanultnál, mert az csak a mindennapi tengésre keres magának kenyeret; és rontja a képzett, a szolid iparos üzletét. A nagy tőke, a gyári munka, a külföld versenye ezt is elnyomja. Felhagy mesterségével s kezd másikat, a melyet nem tanult, nem tud. Vagyona roncsát bele öli uj iparába. Buzgalommal lát hozzá, de biz’ az nem megy. Próbálja, erőlteti, — végre belátja, hogy nem megy. Abban hagyja. Fut odáhb, más városba. Kezd más ipart. Ezt sem tanulta, ez sem megy. El- mest.erkéli mindenét. Megbukik. Elindul már nem szerencsét, hanem munkát keresni. Beáll munkásnak vagy kétségbe esik s felakasztja magát. Az ipar szabadságnak az 1872. évi VIII. t. ez. intézkedésein felburjánzott kinövésein akart a törvényhozás mert a földbirtok nyomorúságán amúgy sem lehet egyhamarjában segíteni. Az 1884. évi XVII. t. czikkben szentesített uj ipartörvény a régitől egy elvben akar eltérni, t. i. hogy a kéz mű ipar nem lehet feltétlen szabad, m i mt eddig volt. — Hogy a kézmü ipartól képesítettség követeltetik, hogy a tanonezok közhitelű hatóság előtt szegőd- tetnek s szabadittatnak fel, hogy az iparos segé- ! dek munkássága nyilván tartatik, hogy az ipar önálló üzéséhez meghatározott ideig tartott gyakorlat igazolása kívántatik, hogy e végből nagy hatáskörrel s számos lajstrommal megáldott ipar testület, felállítása s abban a tagoknak részvéte, fentartása kötelezőleg mondatott ki, mindazon egy elvnek következménye. — Sőt, ezen egy elv sincs szigorúan és következetesen a törvényben keresztül vive, mert a törvény 7. §-a megengedi: hogy aki képesítés igazolásához kötött ipart már egyszer önálló lag űzött, bármely más képesítéshez kötött mesterségre, a képesítésnek külön kimutatása nélkül át,m ebet.“ A szabadság lépcsőjén való visszaereszke- dés eredménye tehát az uj ipartörvény, de magunk szorgalmaztuk e visszavonást, hogy mielőtt teljesen elpusztulnánk, még egyszer összeszedhessük ereinket a további küzdelemre. Azon nagy kérdést azonban, hogy a szabadság létrájának ezen ovatos és kismérvű visszaereszkedés után kezeinkbe akadt, foka már nem korhadt-e el korábban, s hogy ki birja-e annyi nyomorúsággal terhelt iparunk súlyát, — a minden veszedelemben vigaszul siető remény nyel ostromolt jövőnk mutatja meg. Dunai Szél. Előfizetési felhívás. Az uj évnegyed küszöbén bátorkodunk a nagy érdemű közönség becses figyelmébe és pártolásába ajánlani lapunkat; —• egyúttal kérjük lapunk 1 előfizetőit, hogy az előfizetéseket megújítani szíveskedjenek. A „Váczi Közlöny“ előfizetési ára negyedévenkint 1 frt 50 kr. Az előfizetéseket a vidékiek postautalványon, a helybeliek pedig a lap kihordójánál a nyugta átvétele mellett eszközölhetik. Helyi hírek. — Az uj évilegyed küszöbén bátorkodunk lapunk t. előfizetőit felkérni, hogy hátralékaikat beküldeni s az előfizetéseket megújítani szíveskedjenek. = A magyar szépségek albuma ügyében Ellinger Illés fővárosi elsőrangú fényképésztől a következő levelet vettük: A „magyar szépségek albuma“ érdekében a hazai összes ifjúság első sorban lépett sorompóba s az eddig elért sikerek jórészben ifjúságunk ügybuzgóságának és fáradozásának köszönhetők. Nem mulaszthatom el ezért az ifjúságnak forró kö- szönetemet nyilvánítani; de az ügy most még csak kezdetén áll, s a nagyobb része még hátra van. Nem kételkedem benne, hogy az ifjúság engem további munkálkodásomban támogatni fog s e hazafias müvet vállvetve fogja diadalra segíteni, hogy a jövő évi országos kiállításon a magyar typus számtalan szép va- riáczióit egy egységes és teljes műben mutathassam be a müveit hazai és külföldi közönségnek. Kérem tehát a váczi t. ifjúságot, hogy szép hölgy-ismerőseik körében tovább is agitálni szíveskedjenek az album érdekében, s a névsort összegyűjtve műtermembe (Erzsébet-tér 7. sz.) beüldeni szíveskedjenek, bogy a meghívót a czimeknek elküldbessem.“ — Úgy tudjuk, hogy városunkból is jelentkeztek már többen a levételre, azonban még eddig koránt sincs városunk hölgyvilága az albumban úgy képviselve, mint azt szépeink megérdemelnék, ismételten figyelmébe ajánljuk tehát I szépeinknek, hogy az album ügyét pártolásukra mél- ! tassák, s minél nagyobb számmal fénykópeztessék le magukat. = Ax Iparäarsulat ma f. hó 28-án délután j 2 órakor saját helyiségében rendkívüli közgyűlést j tart, az október hó elsején életbelépő uj ipartörvóny i tárgyában. — Szüretünk. Pompás verőfényes napokat j élünk. Aranyosabb őszt nem is kívánhatunk. Az akácz- ’ fák másodszor virágzanak, mi hosszú őszt és igy jó szüretet jósol. Bortermelő vidékünkre nagy áldás ez f dődjék a ki- és „be-pakolás !“ Végre kicsomagolt,attak vele az általa vitt kerek sajtot is, és napvilágra került egy tekintélyes — köszörűkő! . . . Ez úton azonban Z. bátyánk annyit takarított össze, hogy most szép vagyona s tekintélye van, sőt czime is, lévén iskolaszéki tag is! Senki sem boldog azonban a földön, és őt is kinzá egy vágy, — ha őt egyszer látogatásával tisztelné meg a nagyságos-----de hiszen: másról akarunk most beszólni! Egy újpesti vendéglőben Z. bátyánk híressé vált takarékosságáról folyt a beszéd, midőn egy tréfáiról ismeretes színész közbevág: — Az ugyan igaz, hogy Z. bácsi még senkit sem vendégelt meg, de én fogadok veletek, hogy engem mégis meghívna vacsorára 1 — De már azt nem hiszszük ! — No fogadjunk ! — Hja! — veté egyik ellen, — ha fogadunk, akkor te az összeg felét Z. bácsinak adod, s igy el- hiezszük, hogy ő rászánja magát! — No hát azt mondom, hogy most már nem ti- veletek, hanem magával Z. bácsival fogadok, hogy ő engem megfog egyszer vacsorára hívni ! — No ez már éppen lehetetlenség ! Pár nap múlva találkozik az illető, — nevezzük X. úrnak ! — Z. bácsival és beszédközben azt mondja X. úr : — Nézze bátyám! ma elkéstem hazulról, meghívhatna vacsorára ! — Menj csak te rendesen haza, mint feleséges emberhez illik ! — De nézze, a feleségem is megtisztelve érezné magát, ha önnél — — —• — De iszen ! — vág közbe Z. — az a tisztelet veled nem esik meg ! — Nem-e ? pedig én nagyon a fejembe vettem hogy egyszer — — — — Egyszer ! . . . egyszer ! . . . Vigyen egyszer az ördög ! förmedt rá Z. — No jó ! majd eljön az ideje, hogy vendégnek hí még ! — No azt nem éred meg öcséin! — Fogadjunk! — Nos? — Tíz forintba ! — Jó! Tréfának vette-e Z. a dolgot, vagy csakugyan elfeledte? annyi bizonyos, hogy nem sokat gondolt , rá! Sok idő múltán egy pesti hordár áll be Z. úr portájára, azon szóbeli üzenettel, hogy küldője a tanfelügyelő úr aznap Újpest körül lévén elfoglalva, estére Z. bácsihoz tér be kis pihenőre . . . — Tyű a lelkit! hallod asszony ; a nagyságos úr tisztel meg ! a nagyságos tanfelügyelő úr ! Nosza 1 lett csibe halál, borhordatás és más illő előzmény, hogy a drága „Nagyságos“ illőképen fogadtassák. Soha nem volt az idő oly hosszú, mint ez a délután Z. bácsinak, s oly unalmas lassan lépkedtek i perczei, mintha egy akadémiai felolvasás végig hall- : gatására lett volna elitélve! ... De végre az este, sőt lassan az öreg este is eljött, csak egy nem jött \ el, — ő! a „nagyságos!“ 5 Sorba néztek minden órát, hogy talán akad egy, amelyik még nem mutat 9 feló, de . . . sajnos ! az idő késik, ő — szinte. És im ! csengetés ! Fut az öreg — — de bizony nem volt érdemes ! Csak X. úr és társa állott ott, hogy — nem jön-e velük a sarokkorcsmába egy kis mohai-fröcsre ? — Nem én leikeim! ma itthon leszek! Jó mulatóst ! — Isten áldja meg! — — — Újra múlt az idő, a gyertya már felére égett, a csibe kiszáradt, a bor megmelegedett, — de ő — nem mutatkozik ! Ami pedig még bosszantóbb : az asz- szony pöröl szörnyen ! . . . Hol itt egy villámhárító ? . . . Aha! N. tisztelotes urat szívesen látja az asszony elhivatjuk azt, úgy is kárba vész már a sok jó ! Igen ám ! de N. tiszteletes úr X. öcsémmel van a korcsmában ! . . . Hát át kell kini X.-et is ! A cseléd szalad oda . . . X. és N. . . szaladnak ide, megvacsorálnak jó izüen és jó kedvűén, (különösen a tiszteletes úr alig tudja a nevetést tartani, mert X. felvilágosító útközben, hogy ő küldte a hordárt a hamis üzenettel, hogy igy előkészítse a jövőt!) — — Vacsora után pedig oda áll X. úr a házigazda elé, hogy : — Z. bácsi! nem adna tiz forintot? — Miféle tiz forintot ? — Hát a vesztett fogadásért ! tudja? . . . — Tyű I biz isten igazad van ! vigyen el az ördög! . .
