Váczi Közlöny, 1884 (6. évfolyam, 1-53. szám)

1884-11-02 / 45. szám

VI. évfolyam. HELYI S iBl« fizetési Arait : Évnegyedre ................................................................1 frt 50 kr. házhoz hordás yagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára : 10 kr. Kapható Deutsch, Mórnál (Városház épületében.)----------r>-~—------.-----— 45. száim. Váox, VIDÉKI ÉR DEKÜ HETILAP. Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvez­ményben részesülnek. HyiSt-tér sora .......................... 30 kr. Bélyeg illeték minden beiktatásnál 30 kr. A szerkesztőség és kiadó hivatal czimzete: hová a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények küldendők : Vácz, Gasparik-utcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Bérmentetlen leve­leket nem fogadunk el. Az 1835. évi városi költségvetés. A város önkormányzati jogának legfonto­sabb alkatrésze saját háztartásának a törvény korlátain belül való önálló rendezlietése, veze­tése. A város közönsége képviselőtestülete által önmaga állapítja meg, hogy mire fordítsa jöve­delmeit, önmaga állapítja meg, hogy melyek azon szükségletek, melyeknek kielégítéséhez a város külön pénzbeli adózással is hozzájárul. — A költségvetés tárgyalásakor közéletünket bizo­nyos galvanismus futja át. Ezen galvanismus nem egyéb, mint azon kötelességnek őszinte ér­zete, melylyel a város mint erkölcsi testület s vele együtt önmagunk ezéljának elérése iránt tartozunk. Az erkölcsi, jogi és anyagi rugók összhatásának eredménye azon érdeklődés, melylyel saját városunk költségvetésének tár­gyalását lessük, s ha meg jön kisérjük. A város közönségének akaratát kifejező képviselőtestület hivatott azon kérdés helyes megoldására, hogy ezen érdeklődésünk minden irányban kellő kielégitést nyerjen; — s a városi képviselőtestület kifolyásának, a tanácsnak, mint hosszabb időn keresztül hi vatalszerüleg kizárólag a város erkölcsi, jogi anyagi szükségleteinek felismerésén és kielégíté­sén fáradozó közegnek tiszte megjelölni azon irányt, mely felé s előállani azon kész tervvel, mely alapon ama érdeklődés kielégitést nyerhet. A városi tanács lévén e szerint azon hatalom, melynek tevékenységétől függ első sorban a vá­A..VÁGZ1 KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. Halottak napján. Szomorúan szól a harang érez szara, Mint a küzdő, fájó lélek sóhaja, Nagyot sóhajt rá á zordon őszi szél, Mely bús hangon oly setét regét beszél. Csörren a lomb, sárgán hull a földre le, Mely haldokló virágokkal van tele, Sírva hajlong puszta ága utána, De csak a szél felel panaszhangjára. Körülöttem gyászos fejfák, sirhalom, Hová könnyüt sírni jő a fájdalom . . . Mind azt súgja, mind azt mondja: ez élet Perczig tart csak s követi az enyészet ! A sírokon, mint az élő szeretet, A kegyelet gyertyalángi lengenek. Mi lengeti ? tán a megholt szelleme, Aki feljött, hogy szerettit nézze meg ? 1 Óh igen, mert él a lélek, nem hal el, Bár a testet az enyészet dúlja fel; Nem uralhat mindörökké a halál, A fájó szív ebben enyhülést talál. Újra éled, lombot kap a puszta ág, Ismét zöld lesz s virágzó e pusztaság; És mi újra élünk s látjuk kedvesink, Bár a halál a bús enyészetre int. ________Viz Zoltán. Temetőben. Borús lélekkel elbolyongva járok A hallgató sötét sirok között Tapodva löld füvet 8 rezgő virágot, Melyet már annyi bús köny öntözött. Sárgult levél remegve hull a fákról S én elhaló sírását hallgatom : Oly bánatoB, oly néma e kesergés, Hisz’ benne annyi kín és fájdalom ! rosi polgárság szellemi és anyagi jóléte, egy cseppet sem csodálhatni, hogy a polgárság fél­ve, remélve tekint a költségvetés lapjaira. A sza­bad ipar korlátlan versenyében elbukott iparosok műhelyeinek pangása, a rósz esztendők szaka­datlan sora alatt eladósodott földbirtok csekély jövedelmezősége, a „filloxera vastatrix“ rovar rohamos terjedésének áldozatul esett szőlők pusztulása, a végletekig emelt adók, illetékek, dijak és váltságok behajtása körül követett kér- lelhetlen szigorú eljárás alatt kiürült lakó he­lyek kongása írják körül azon szomorú képet, melyet most élő nemzedékünk múltjául tekin­teni kénytelenittetünk. Midőn e képen elme­rengve, mint Aeneas a háborgó tenger zivatar­dúlta hullámai közt jajveszéklő utitársaira s az alattuk elsülyedt hajóknak messze rívó csikor­gással letörött árboczáira, — a lezajlott nehéz idők áldozatául esett erkölcsi és anyagi élet rom­jaira visszatekintünk, kettős kötelesség érzete fogja el saját lelkiismeretünket is vádoló keb­lünket: hálával áldjuk a gondviselő istent, hogy jóságos intézkedéseivel az elveszéstől megmen­tett, és erős fogadást teszünk, hogy jövőben az ily veszedelmes következményeket előidéző vi­szonyokat minden tőlünk kitelhető eszközzel ki­kerüljük s ha közelednének magunkról elhá­rítjuk. A kínos múltakat nagynehezen majd csak feledjük, ha ugyan módunkban lesz elfelejteni, s jövőben azon leszünk, hogy hasonló veszede­lembe ne kerüljünk. Zizegve hull a hervadó virágra Mint bolygó lélek a picziny levél, A sir tövén elcsendesül örökre — Hol bús halott fájó keserve él; És ott marad a mig a tél viharja Nem kergeti a messzeségbe el, S a zúzmarás rideg bokor tövében Keservire csak némaság felel. Még fölragyog a nap bíbor derűje, De a virág szirmán már hervadás; Nincß szép sugár, nincs reszkető szemében Halvány fény, holt mosoly az — semmi más ! Ki tudja tán e bánatos mosolygás Szegény halott szép múltjáról beszél, Mely boldogít mint tünde, édes álom, De véle jár bús árnyul a veszély. Suttogva leng sirok között a szellő Bolyongva jár körül a temetőn; Zokogva sir a sok letört reményen, A melynek üdve, éke veszve lön. Mint siri ének reszkető danája Kesergve rezg e hang a szivén át ; Talán egy néma kérelem a sírból Hogy küldjék ég felé esdő imát ? . . . Imádkozom lerogyva a keresztre, Mely biztatón az ég felé tekint; Imádkozom — de elszorúl a szivem S az elmúlás keserve bánt megint. Körülövez a bús halottak árnya Szemembe értök néma könyem ég ; Óh vár-e üdv, óh vár-e kegy reájok — Letört remény virulni fog-e még ? ! Zajong szivem, szorítja csüggedése ; De még se! — hisz’ dereng a szent remény S vigaszt csepegtet az üröm-pohárba, Ki fényt derít keservünk fellegén, Az Isten-ember biztosit: hogy éltünk Nem elmúlás, nem puszta röpke lét — De üdv a boldogok örök honában, Hol fájdalom helyére béke lép ! ________ Lévay Mihály. Igen, de mit tegyünk a jelennel? Mikép kell magunkon segíteni most? Mikép kell ezen elszegényedett, fűnek-fának adós, ócska város­ból vagyonos, uj, modern külsejű, civilisált vá­rost csinálni? Ez a kérdések kérdése, és ez az a kérdés, melyet megoldani a városi tanács lenne hivatva. A dunai kőfal, az utczák kövezete, a városi utak, a kivilágítás, a város lakályossága, csinossága nem maradhat a régi; mert ily vi­szonyok idegenekkel a várost nem csak meg nem kedveltetik, sőt a most itt lakókat is el­kergetik. A költségvetés a városi tanács programmja. Ez tünteti fel az irányt, melyen, sa tervet melylyel atanács ajelenlegi állapotokon segíteni akar, és segíteni tudna. Azért tekint oly félve — remélve a polgár­ság a költségvetés elé, mert abban már egy év­vel előre kell látnia, hogy mivé lesz vároga ren­des körülmények között egy uj év leforgása után. És ha a keserű tapasztalatokon okulva bi­zalmatlanul nézi még a reális alappal biró Ígé­reteket is, — ha ugyan ilyeneket az eddigi költ­ségvetés adatai között talált is a maga számára, — csodálható-e, hogy elkeseredve löki el kezei­ből azt a költségvetést, melyben nincs meg as alap a mai viszonyokból való kibontakozásra. Az 1885. évi költségvetés már nyomás alatt áll. Elkészitette azt a mostani tanács a jövő­ben működő tanács részére. A képviselőtes­tület 1884. november 16. napját tűzte ki termi­Halottak napja. Halottak napja — halottak emléke . . . Az éy háromszázhatvanöt napja közül van egy a halottak emlékének is szentelve, melyet november ele­jén ünnepelünk. Talán alkalmasabb időre nem is tehették volna ezt, mert az ekkor már rendszerint borongó, hús őszi idő legalkalmasabb a gyászra, a visszaemlékezésre, a sóhajra . . . A letarolt mező, az ékétől, virágaitól megfosztott növényzet, a lehulló sárgult levelek, szóval a kihaló természet oly megragadó kópét tünteti elő a múlan­dóságnak, a halálnak. A természet gyásza oly jól illik össze az emberek gyászával, fájdalmával . . . A kegyelet, melyet elhunyt kedveseink iránt ere­zünk, leginkább ekkor nyer alkalmat a nyilvánulásra. Szép szokása az embereknek, hogy a holtak napja előestéjén, mely a tulajdonképeni halottak em­léke, seregestül tódulnak a temetőbe, a város nagyja, apraja mind elmegy oda leróni a kegyelet adóját az elhunytaknak. De hát kinek ne volna szerette mély sírban, kit ne fosztott volna meg a halál valamely kedves lénytől, a kinek veszteségét már nem pótolhatja semmi e föl­dön, kinek ne hervasztott volna már el a halál öröm- virágaiból egyet-kettőt?! .... Oh a halál mindegyi­künktől rabolt el valakit! Korlátlan úr ő, utai nin­csenek kimérve, arra megy, merre kedve tartja, nem vonhatja őt kérdőre senki; parancsol úrnak, szegény­nek egyaránt; rabszolgaként borul le előtte a nagy, dicső, hatalmas, előtte meg ing a király trónja, resz­ket a kunyhó népe; ha ö szól, hiába való az árvák nyögése, az anyák szivszakasztó fájdalma; elragadja a legjobb anyát, a leghűbb férjet, a legkedvesb gyer­meket, ha kedve tartja. „Irgalmat névről sem ismer.

Next

/
Oldalképek
Tartalom