Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1882-04-30 / 18. szám
IV. évfolyam. IS. szám. Väcz, április 30. 1882. VACZI KÖZLÖNY. HELYI S VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI S IRODALMI HETILAP, Megjelen minden vasárnap. Előfizetési árak: Évnegyedre............... 1 frt 60 kr. házhoz hordás vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára 12 kr. | Kapható Deutsch Mórnál a Városház épületében. Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. Nyilttér sora .............................20 kr. Bélyeg-illeték minden beigtatásnál 30 „ A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hova a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények, (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) küldendők; Yácz; Gaspctrik-ittcza 151. sz. Kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen közleményeket figyelembe nem veszünk. ISéranentetlen leveleket csak ismerős kezektől fogadunk el. Magánvitáknak és személyes támadásoknak lapunkban hely nem adatik. A czimkórság. Századunk jelszava az „előre- íaladás.“ Ezen jelszót minden nemesen ér- ö, elöretörekvö s a korral haladni ikaró egyén elvben magáévá teszi, de t tapasztalás mégis az ellenkezőről ;yőz meg. S ennek oka legnagyobb részben ársadalmi viszonyainkban keresendő. Az emberek egyik fő hivatása a ársas tömörülést fejleszteni s ez által ilösegiteni a szellemi és anyagi fejlő- lést. De vájjon megfelel e városunk polgársága e követelményeknek? kimondhatjuk hogy n em. Mindig csak a régi jó időket haluk emlegetni a jelen zilált társadalmi uszonyaink közt, de hogy miért nincs nőst is úgy, mint volt régen, annak jkát mindig másban, s nem ott a hol pellene, keressük. Úgy hisszük helyesen Ítélünk milön a politikai viszonyokból eredőnek ülitjuk,társadalmunknak minden bajait. Az a kedélyes baráti, és családi ársadalmi élet, mely azelőtt otthonos volt városunkban, mindikább lazulni £ezd s az uralkodó elvek által terroriT ÁRCZ A. Nem azért száll.... Nem azért száll egy-egy Dalom a világba, Mintha, az én szivem Koszorúért vágyna . .! . . . Örökzöld borostyán Sok’ sem kellett nékem . . . — Lemondtam én már a Dicsőségről régen . . .! De azért sem száll a Nagy világba dallom, Hogy a szenvedőknek Balzsamcseppet adjon! . . . — A vigasztaláshoz Nincsen hangja neki . . . Inkább még a régi Sebet is feltépi. . .! Nem azért száll egy-egy Dalom a világba, Hogy megtanítsa a Szivet bodogságra . . . Nem tanít az egy se Boldogan szeretni . . , Örökkön ezt sírja: „Lemondva — feledni! . .“ . . . Nem is dal az, hanem Szivem dobbanása ! . . Vagy talán a lelkem Egy-egy sóhajtása! . . A mely csak azért száll Túl a bérczen sziklán, Hogy megpihenhesen Boldogságom sírján! Perényi Kálmán. zálva, csak itt ott található már fel. Több válalkozó szellemű férfiú igyekezett már e bajon segíteni, s a társasuló törekvések mételyei ellen szóval és tettel síkra szállott, de kitűzött czélját csak részben érte el, mert a czél előtt a társadalmi élet egy újabb ellensége állott eléje. A társadalmi élet egy ilyen ellensége a korszellemével meg nem egyező czimkórság mely ellen jelen sorainkban van szándékunk harczolni. Majdnem minden kisebb vidéki város társadalmának egyik megölő betűje a czimkórság. Nemrég egyik szomszéd városban Esztergomban, kelt ki az ott helyi sajtó a czimkórság ellen, s mi teljesen helyeselve ez üdvös mozgalmat, közöljük egészen az „Esztergom és vidékének“ ezen czikkét, miután a mi városunk társadalmi életében is meg van a baj, s orvoslásra vár. A kisvárosi élet legújabb betegsége s kihatásában igen elszomorító betegség, a czimkórság. A kit nem áldott meg a szerencse vagy saját tehetsége annyi jómóddal, hogy rangosán megállhassa a társadaKeresd az asszonyt! , (Elbeszélés.) Irta : 2^Eoln.á.r Liászló. (Folytatás.) IV. Egy hó mult el a találkozás után. A holt idény már beállott a „haut-volée„ falura menkült az unalom és a melegség elöl. De Bánváryék még mindig Pesten voltak és Bánváryné még nem halt meg az unalomtól, legalább őket teljes egészségben látom naponként amint délutánonként a Margitszigetre járó hajók egyik pesti állomásához törekednek. Orgoványi a távozás után csakhamar eltávozott Pestről; egy vidéki nagyobb városi gymnásiumban tanári állomás ürült meg és Pistának ottani barátai, számára akarták ezt megszerezni. E végett kelle Or- goványinak oda utaznia, s e távozás a fővárosból, vagyis jobban mondva : Adél bűvköréből véleményem szerint a legalkalmasabb körülmény lehetett a veszélyes ismeretség folytatásának meggátlására nézve. Reméltem ugyanis, hogy Bánváriék is majd csak elvonulnak falura és ha Orgoványi visszatér is, nem lesz hirtelen alkalom az ismeretséget felújítani. De számításomban nagyon meg csalódtam. Bánváriék nem távoztak el Pestről, Orgoványitól pedig nemsokára egy levelet kaptam, melyben örömmel tudósit, hogy a tanári állást sikerült elnyernie, egyelőre boldognak érzi magát, nem hiányzik más, minthogy megnősüljön és horribile dictu: levelének utóiratában oly formán ir, hogy legyek szives Bánváryné ő méltósága enge- delrnét kikérni, hogy visszatérése után náluk tiszteletét tehesse. Leveléből még azt is ‘ kivettem, hogy az én Pista barátom nagyon lomban helyéi, az a kor egyik lehami- sabb csillogásu eszközével a nagyzással hajhász magának tekintélyt s ez a nagyzás elmegyen egészen a hóbortig s lesz belőle kíméletlen satyrára való anyag. Maholnap már a mestergerendák alá is fészket rak s az iparos szegény műhelyében is hálás talajra talál. Azelőtt megelégedett az egyszerű magyar polgári asszony azzal a czim- mel, hogy „nemzetes asszony.“ Most neheztelve utasítaná vissza a régi zamatos elnevezést s haragosra biggyesztett ajkkal követelné a „tensasszony“ czi- met. Ha örökre magunk ellen akarunk zúdítani egy tisztességes hatáskörű de szerény jövedelmű ember nejét, akkor csak czimezzük „tensasszonynak“ s bőségesen kijut a megszólásból s a haragtartásból. Manap már minden mosóné a magasabb légkörök betegségében szenved s minden valamire való fehérszemély a legmagasabb titulusokért rajong. Nem csoda tehát ha a magyar udvariasság gyakorta nevetségessé válik, mikor például az anyagi s szellemi tejól tudja azt, hogy Bánváryék nem távoztak el a fővárosból. Elképpedtem. Minden világosan állt előttem, amitől szegény barátom érdekében csakis rettegni tudtam. Levelére adott válaszomban iparkodtam lefesteni Bánváryék viszonyait, óva intém barátomat a meggondolatlan lépéstől és határozottan állitám, hogyha Bánváry Adél Orgoványiné lesz, nem lesz boldogtalanabb ember a föld hátán Bánváry Adél férjénél, nem használt semmit. Szegény megbüvölt fiú legutolsó levelében olyan esdekelve, olyan könyörgő hangon kért, hogy csak egyengessem én is az ő boldogságának útját, czélját, mozdítsam elő stb. „Lekötelezetted leszek a sírig!“ így irt ő, a ki még akkor nem sejté hogy mily rövid határidőt szabott magának. Mit lehetett tennem minthogy a legrövidebb idő alatt elmentem Bánváryékhoz Orgoványi kérelmét tolmácsolandó. .... Bánváryné a pamlagon félig dőlt helyzetben fogadott, miközben örökös mig- rainről panaszkodék. Adél elém jött komoly arczczal, szemrehányással illetett, azután egy épen ott lézengő piperkőczöt mutatott be akit a báltermekből, meg a váczi utcza asphaltjáról régóta ismerék. Cselőtey Gézának hívták, firtlinek nevezném, ha véletlenül bárósarjadék nem lett volna. Azon emberek közül való volt, akikből a szabójuk csinál valamit, amennyiben kifogástalan öltözékükkel még néhol imponálni is tudnak. A nők az illyenekre azt mondják: „com- me il faut;“ én azt mondom rájuk, hogy piperkőczök. Ez a Cselőtey kitűnő példány ezekből. Léha, üres fejű legény, kis észszel, nagy szájjal, már amennyiben beszélni úgy tudott, mint egy tuczat parlamentaire együtt véve. Különben nem végzett semmit. Az az kintetben fölöttünk álló körök társadalmi rangszólásait ráalkalmazzák azon körökre, hova egyáltalán nem illenek. A minek helye és jogosultsága nincsen a czimzésben, az sallang s mint ilyen nevetséges. A franczia a világ legudvariasabb s leglovagiasabb nemzete s a hölgyekkel szemben való előzékenységre valóságos minta. De beleesik-e a czimzés azon ne- yetséges pazarlásába, melybe mi, főleg kisvárosiak minden órában elmerülünk? A legmagasabb s a legalsóbb körök csak asszony om n a k nevezik és írják hölgyeiket. A legmagasabb és legalsóbb körök csak kisasszonyomnak nevezik és írják hajadonjaikat. És a legmagasabb és legalsóbb körök csak uramnak nevezik és Írják a férfiakat. Egy igen érdemes tanárunkat, ki a francziákért régesrég rajong, nem régiben egy igen előkelő hölgyünk valóságos szellemi agyonkövezésre Ítélte, mert „asszonyomnak“ merte nevezni. Ama bizonyos előkelő hölgy egész kereken kijelentette, hogy neki bizony nem „asszonya“; mert férj e dehogy nem ! Végzett a gazdaságával, amit a boldogult Cselőtey báró rája hagyott örökül. De elég ennyi róla. Nem vesztegettem volna rá ennyi szót sem, ha véletlenül történetemben nem jutott volna neki nevezetes szerep, amennyiben ő játszta Meráni Ottó szerepét szegény Orgoványi Pista tra- goediájában. Elhelyezkedőnk. Cselőtey legnagyobb non chalance — szál folytatá egy jövetelem által megszakított történet folytatását. Bánváryné a legnagyobb érdekkel hallgatta, Adél közönyös arcczal ült, majd Cselőtey elhallgatása után hirtelen hozzám fordult. — Hát barátja mikor jő vissza ? — kérdő. — Kicsoda? Honnan? — Szóltam a legnagyobb meglepetéssel. — Orgoványi, hisz tudtommal elutazott a fővárosból. — Igen, de honnan tudja ezt nagysád? — Adél csodálkozva nézte meglepetésemet és igy felelt: — No bizony! Orgoványival elutazása előtt kétszer is találkoztunk a szigeten ő mondá, hogy elutazik legközelebb, és ha vissza jő ... . — Tenni fogja tiszteletét nálunk — vágott közbe Bánváryné. — Nos és még nem érkezett vissza? — E napokban érkezik meg és általam megujittatni kérte az engedelmet, hogy mél- tóságtokat felkereshesse. Erre hogy mit feleltek, azt már én nem is tudom, meglepetésemből alig bírtam kivetkőzni. Az én Pista barátom a további találkozásokról nem is irt egy szót sem. És ime úgy látszik itt nem is kell egyengetni az utat. Az engagement kész, jöjj hamar Pista barátom és merülj el Adél bűvös szemeibe és fogasd meg magadat Bánváryné hálójába.
