Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1882-06-04 / 23. szám
IV. évfolyam. 23. szám. Vkcz, junlus 4. 1882. VACZIKOZLON HELYI S VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI S IRODALMI HETILAP, Megjelen minden vasárnap. Előfizetési árak: Évnegyedre .............. 1 frt BO kr. házhoz hordás vagy póstai szétküldéssel. Egyes szára ára 12 kr. Kapható Deutsch Mórnál a Városház épületében. Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. Nyilttér sora .............................20 kr. Bélyeg-illeték minden beigtatásnál 30 „ A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hova a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények, (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) küldendők: Yácz; Gasparik-utcza 151. sz. Ivéziraíokat nem adunk vissza. Névtelen közleményeket figyelembe nem veszünk. Rérmentetlen leveleket csak ismerős kezektől fogadunk el. Mag-ánvitákiiak és személyes támadásoknak lapunkban hely nem adatik. A rajzolásról. Rajzolni minden szellemileg és testileg ép ember megtanulhat; a kü- lömbség csak az eredmény fokozatában rejlik. De alkalom és idő kell hozzá. Gyakorolni kell szemünket, fejünket és kezünket. Szemünket, hogy helyesen lásson, fejünket, hogy a mit látunk értelmesen fölfogja és kezünket, hogy a mit látunk és felfogunk utánozni tudja. E három annyira együvé tartozik, hogy egymás nélkül csak valamit sem eredményezhet egyszerre kell mind a hármat fejleszteni, vagy a melyik hátrányban van, különös gond és szorgalom által helyre pótolni. E hármas tehetség magas tökélye a teremtő képzelet szolgálatában: művészet, a nélkül mesterség. A ki a nagy szellemek alkotáséit fölfogja és remekül utánozza annak mester a neve. Önállóan nem alkot, mert hiányzik egy ritka adomány, a teremtő képzelet, melyet, ha meg adatott fejleszthet; de ha hiányzik nem szerezhet meg soha. Innen a sok czéltévesz- tett és bukott művész az akadémiák közelében; életük javát egy elérhetetlen czél utáni törekvésben töltve el, mig lassan meggyőzödnek az erők bénaságáról; ügyes mesterek; de nem művészek. Az ilyenek számára van egy men- hely, mely sokkal tisztességesebb, mint j első tekintetre hinnök : a műi par;. Tár ez a. Űrnapján. Nagy ünnep van, zúg a harang az öreg, Templom, utcza emberekkel telik meg: Kicsiny és nagy mind kifelé törekszik, Otthon alig marad tán az ezredik. Zöld ág, virág ékeskedik mindenütt, De kiváltkép a városban négy helyütt, A hol oltárt állított a kegyelet, Hogy állomást tarthasson a körmenet. És a népség elindul a zászlókkal, Az ajkakon a szent ének megszólal „Imádjátok e nagy titkot emberek. Mit a külszínek magukban rejtenek.“ Ti azt már e világon megszoktátok Hogy munka közt izzadjon az orczátok, Verítékkel szerezzetek kenyeret, Úgy tartsátok főn aztán az életet. Egyiktek nagyobb fényben jár, mint a más, Nem használ itt semmiféle tanítás ; Egyik szegény, másik gazdag köztetek, Ki tehetné, hogy egyenlők legyetek ? . . . Pedig mégis úgy leszen az valaha, Midőn megjön az idők szebb folyama; Eltűnik a munka és a külömbség S lesz a lelkek közt szeretet egyesség. Ne véljétek, hogy itt vége mindennek, Mert a dicsőbb dolgok csak eztán jönnek, Ezt mutatja nektek az a szent kenyér, Melyet kezében tart a lelki vezér. íme most is elhagytátok a munkát, Fölvettétek a legeslegszebb ruhát: itt van helye a mesterségnek éshelyök a mestereknek. Nem a művészet temploma az; de azon magaslat, melyen a templom épült; csak egy lépés hiányzik s benn lehetünk. Oly remény mely soha se aludjék ki a müiparos szivéből. Ki tagadhatja a müipar hatalmát? Francziaországot legyőzte Németország ; de a franczia müiparával még ma is ura a világnak. A kis Schweizot müipara élteti. A nagy és hatalmas kereskedő Anglia nem kiméi pénzt és fáradtságot, hogy népének e kincset megszerezze, pedig az angol előre látó és alaposan számitó. Mai nap a német és orosz is hasonló czélra törekszik. Hajdan a thyrusi bibor egy kis államot (Phönicia) teremtett, Görögország addig volt nagy mig müipara Bizantba nem szivárgott; az egész nyugotnak addig müipara nem volt, mig a török e várost el nem foglalta s a hangyaszorgalmú mestereket szét nem szórta. China, Japán ezred évek óta hatalmas müiparával. Hát a magyarnak van-e, volt-e és lehet-e müipara? A mi tisztán nemzeti forrásból fakadt a múltban az egy gyönge ér,mely mint a homoki viz, néha eltűnik és ismét fölbukkan; de folyása nagyon határozatlan és szakadozott. Jelenleg éled, s mint a beteg gyermek vezetői karján fölemelkedik lassan egyet-kettőt lép; de nagyon szükséges a támasz, az idegen segitség. A kor- | mány meg tesz mindent, hogy lábra- j kapjon; tehetséges ifjakat segélyez, Úr és szolga egy helyen egy pont körül, Szegény, gazdag egy érzettől ielkesül. Ilyenféle lesz majd az a szebb világ, Mit egykor meghoz az örök igazság, Mikor már a föld és ember megtisztul, Mindennemű gyarlósági salaktul. Addig ennek imádjátok zálogát, Elfogadva az áldásnak szeDt szavát, Mely kívánja, hogy Istenünk kegyelme. Szálljon rátok és maradjon örökre. A jövendő szebb világban való hit, Vezérelje élteteknek lépteit: Véssétek be szivetekbe ez eszmét, Úgy üljétek meg az Úrnak ünnepét. Yáry Gellért. Játékszer volt a .. . Játékszer volt a szivem egykor, Játékszer, mely már széttörött . . ! S most könnyező szemekkel állok A vérző, fájó rom fölött . . . A melynek nincsen más regéje, Mint hogy szeretve boldogan : Nem látta, észre nem vehette, Hogy mély örvény felé rohan . . 1 Nem volt erőm, hogy visszatartsam . . ! Oh, mert ez élvek serlegét Ürítni vágytam én is inkább, Mint törni, zúzni szerteszét . . ! S midőn eszméltem mámoromból, Midőn már visszatartanám : Elémbe állt vészjós mosolylyal, Tárt karral egy szép barna lány . . ! . . . Setét szemében — tudj’ az isten — Mi fénylett úgy, mi csillogott . . ? Leszédité tán egy mosolylyal A legfényesb két csillagot . . . ! külföldre küld tanulni, itthonn iskolákat állít, országos kiállításokat rendez, jutalmaz, buzdít, lelkesít, mert a jövő a miénk! Egy nemzet, melynek a képzőművészet terén oly fényes meteorjai vannak, mint Munkácsi, Zichy, Piloti, Benczúr, Wagner, Lietzenmayer, és e nagy művészek oly méltó sarjadéka mint máris hires fiatal képzőművészeink, méltán bizhat a jövőben s a magyar talaj termékenységében. Csakhogy nekünk magyaroknak egy nagy nemzeti hibánk van : a végtelen na g y a m b i t i o. Nálunk nagy dolgokra elég vállalkozó van s a nagynál csak egy kevéssel kisebbre senki sincs; aut Caesar aut nihil! Csakhogy mindenki Caeser nem lehet, mert akkor ki lesz a nép? Szálljunk alá csak egy lépéssel, legyünk müiparosok, azért a művészet temploma ott van mellettünk, halljuk belőle a szent zsolozsmát s ha megszáll az ihlet beléphetünk. Az iskolák mostani berendezése egy chemiai laboratórium, hol a tudományok sokfélesége legegyszerűbb elemeiben müveltetik ; azaz legügyesebb tanár, ki szakmáját legtisztábban minden szomszéd elem hozzá tapadása nélkül képes bemutatni; mert csak tiszta előadás nyújthat tiszta fogalmakat. — Ma a tudomány oly fejlett, oly sok oldalú, hogy a minden pályára előkészítő gymnasium 8 évének szűk keretébe alig szorítható be. Rövid az idő és sok a tudomány, mit elsajátítani kell. És mégis egy ember mindenben tökéletes nem lehet; de egyben igen. S a kék eget így megrabolva, Magát diszíté fel vele . . . Nem is hiszem, hogy más lett volna, Mint fénylő csillag — a szeme . . : . . . Reám tekintett, s egy mosolylyal Rabjává tette szivemet . . ! Feltépve, majd meg behegesztve A régi, fájó sebhelyet . . . . . . Játszott szivemmel, mint a gyermek, De a játékszer széttörött . . . S most könnyező szemekkel állok A vérző, fájó rom fölött . . ! Perényi Kálmán. M i g z i k e. — Rajz. — Nem! sohsem felejtem el, e megható képet. Ott fekszik a ravatalon a picziny 21/2 éves, szőke fürtű kis angyal virágözön közepette. Az a fehér arcz, mintha ala- bástrom és nem a maholnap elfonnyadó testrész volna, picziny karjai keresztbe fektetve, nefelejtskoszorú homloka körül, mintha most is élne az ártatlan kis gyermek. Szép is volt, jó is volt, a Teremtő remekműve : nem embernek született. Angyal volt és igy a földön nincs helye. Az Isten magához szóllitá és angyalai közé sorozta. Nem maradhatott közöttünk ártatlan tiszta lelke, az Isten félté őt az emberek romlottságától s magához vette. De ő él? Él az egekben, honnan Teremtőjétől kicsinyke testvéreire áldást kér, és él — emlékezetünkben ................... Kinek gymnasiumi évei alatt a tudomány elemei e nagy laboratóriumban megtisztulva folytak le szemei előtt, annak alkalma és ideje volt önmagában fölismerni, hogy melyikhez van a sok közül egy bizonyos vonzalma, melyik az, melynek fölfogása és művelése szellemének csak játszisága volt, nem kellemetlen fáradtság, hanem élvezet, mely vonz. Ha valahol igen, úgy a rajzban mutatkozik e jelenség. Akadtam oly gyermekre,kinek fogalma sem volt irón- ról s mikor kezébe adtam, az első vonása is jó volt, mig egy másik, évek alatt csak nagy kínnal tudott valamit elérni. Az elsőnek tehetsége volt és játszi könnyűséggel tanult, mig ez utóbbi sokat kínlódott és mégis keveset tudott. Miért ? Ennek oka igen egyszerű s az iskolai évek tananyagának beosztásában rejlik. Egy tanár 5o—60 gyermeket tanít, kik a hányán vannak, annyiféle tehetségek, egyik gyorsan, a másik lassan halad; a tanárnak e kettő közt közép utat kell követnie; de megtörténik, hogy már ez is nehéz a gyöngének, föladatát nem bírja megcsinálni, kedvét veszti, lemond a rajztanulásról s csak kényszerűségből tesz valamit, mint a napszámos, hogy munkája meglegyen. A tehetségesnek lassú, unalmas a középút, a feladatokat játszva teszi meg, később fumigálja, figyelemre sem méltatja, elöli kedvét, s nem tanul semmit. így vesz el a jó tehetség, s igy kap lábra sokaknál ama Körülötte siránkoznak mélyen megszomorodott szülői. Még ma az övéké volt s holnap a rideg földé. Szépen nevelgették, oktatták, minden lépésére vigyáztak, s oh Istenem ........................mégis . . . De ne káromoljuk az ég szent akaratát. Mit Isten akart és tett megnyugvással kell tűrnünk. Te meg szerető édes anya, vigasztald magad ; ha itt lenn nem is hallod többé a kis Miczi édesen hangzó szavait, ha nem is hallod többé e szót aj- kiról: „mamai“ — légy meggyőződve, hogy ő most angyal és ott sem felejt el téged, ott is hívogat, s valahányszor mézes ajka „mamát“ mond, annyiszor küld áldást a Mindenható reád és kis testvéreire. * * * Pünköst hétfőjén láttam utoljára. A nap forrón sütött. Kis testvéreivel és az atyával sétálgatva, látja Miczike a többieknél a nepernyőket, felsóhajt: „Papa, nekem mikor vesz napernyőt?“ „Majd ha hazamegyünk Miczikém kedves — felel örömtelten az atya kis gyermeke okos beszédére — akkor majd adok neked egy szép aranyosat.“ Most már kiterítve fekszik, nincs már szüksége — napernyőre. Ki is látott volna már angyalt napernyővel? Minek is a napernyő a nap felett, a föld alatt? Schuller Sándor.
