Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1882-04-16 / 16. szám
kiken minden kényszereszköz megtörik, mihelyt látni fogják, hogy legkönnyebb módja a gyermek ruházásának az iskolába jártatás. * * *, De honnan vegyük a pénzt arra a te- méntelen gyermekruhára ? Ha az ország nem bir el ilyen költséget: bizony nem lesz erre pénze sem megyének, sem községnek ! A közönség, a jó szivü emberek erszénye is annyi felől van már igénybe véve ezerféle kéregetéssel, hogy aláírási ivek kibocsátásától is igen keveset remélhetünk. Két-három gyermek felruházása: csöpp a tenger vizében. A bajt inkább növeli, mint enyhíti; mert több irigység és gyűlölet kél nyomában, mintsem hálaérzelem. A probléma az lenne, hogy ne legyen egyetlen olyan tanköteles gyermek sem, a ki ruhá- -zat hiánya miatt nem járhat iskolába, Nos hát e probléma megoldása egy- átalában nem lehetetlen társadalmi utón. Sőt nem is nagyon nehéz. Elannyira, hogy jóformán minden érezhető áldozat nélkül is megtörténhetik. És a mit az ország bud- getje, elismerem, nem bírhat meg, azt minden város, sőt minden középszerű község, merem állítani, könnyű szerrel elhordozhat. Állításom igazolásául beszéljenek a tények. Mi Kolozsvárott alakítottunk a szegény tanköteles gyermekek segélyezésére egy sa- játszerü egyesületet, melynek tagjait tagsági díjfizetése egyátalában nem terhel. Az egyik községi iskola tágas, szellős és száraz padlását raktárrá alakítottuk egy lomtár számára. Koronként gyűjtést rendezünk. Minden taghoz elküldünk egy kis litographált czé- dulát, melyben jelezzük, hogy 2 nap múlva az egylet megbízottja meg fog nála jelenni s az addig összeszedett „lomtárba való dolgokat“ át fogja venni. Ilyen dolgok minden háznál vannak. Hogy mik ezek a dolgok ? azt leírni lehetetlen ; de a ki valaha zsib- árus piaczon járt: képzelheti. A kitűzött napon megindul a mi emberünk. Valamelyik tag még gyűjtő szekeret is ad Istenfizessére. Emberünknek kezében a liszta s ebbe bejegyzi mindenütt, hogy mit adtak. Elfogadunk mindent, a mi zsibárusi utón értékesíthető ! megbecsüljük az utolsó rongydarabot is; mázsaszámra gyűjtve jó pénzt ad érette rongyszedö. Kaptunk nagy mennyiségű viseltes ruhát, czilinder kalapot, félrenyomott sarkú csizmát, nyakkendőket, rongyos abroszt, ki- tánczolt báli ruhát, köntös derekat, használaton kívül helyezett kávéőrlőt, aranyozott képrámákat, bölcsőt, gyertyatartót, or- vosságos üvegeket, vasszerszámot és a Mindentudó tudja még, mi mindenfélét. Többen még adtak pénzt is ; néhol sokkal bővebben, mintha tagsági dijt fizettek volna; volt a ki 10 forintot, másik, a ki 15 forintot adott jó kedvéből, de mi nem kértünk senkitői egy fillért sem. A községi iskola buzgó, ifjú tanítóját megtettük gazdának; az iskola szolgája szerény remuneratióért egyszersmind az egyesület szolgája, ők ketten olyan rendben tartják lomtárunkat, hogy gyönyörűség nézni. Ók végzik a gyűjtést is. Nem lealázó munka, mert csak olyan helyre mennek, a hol örömmel fogadják őket. Gazda, gazdasszony örülnek, hogy kamarából, padlásról, pinczéből kitakaríthatják azt a sok limlomot, a mi évek óta felgyűlt. Eldobni még kár lett volna, de használatból már kikopott, csak helyet foglal, láb alatt van. . . . Milyen jó tréfa az, hogy ezzel a sok hasznavehetetlen dologgal egy sereg emberéletet lehet megmenteni 1 . . Lomtárunkban mindennek meg van a maga helye. Külön csoportokban rendben állanak az egynémü dolgok. Mikor tele van a raktárunk: meghívjuk a zsibárusokat, nyilvános árverést tartunk és pénzzé tesz- szük vagyonúnkat. Eladunk mindent, kivéve az olyan ruhaneműt, a mi még átalakítva használható. Az ilyent földolgoztatjuk, s csinálunk a régi ruhából újat. Jelenleg négy szabómester, két nő-szabó, és három csizmadia dolgozik szakadatlanul a mi „rongyos egyletünk“ számára. Pedig gyűjteni még egy tized részénél sem valánk azoknak, a kik várják és szívesen fogadják a mi „adóintő“ ezédulánkat. Majd tavaszig, vagy a nyár középig sorban eljárjuk őket mind. A nyáron folyvást dolgoztatunk. Aztán a jövő ősszel teljesen fölszerelve készen várjuk a telet. Eddig még csak mintegy 70 gyermeket tudtunk ellátni a szükséges téli ruhával ; mert egyesületünk mindössze két hónap óta működik. De az eddigi tapasztalat már biztos kilátást nyújt arra, bogy a jövő télen nem lesz Kolozsvárott tanköteles gyermek, aki ruházat hiánya miatt nem járhat iskolába. A jövedelmi forrás, melyre egyletünk támaszkodik, dús és kiapadhatatlan. Mert rongy és elkoptatott dolgok mindig lesznek. Ezek azok a bibliai kenyérdarabocskák, melyeket Jézus- tanítványai, miután öt kenyérből ötezer ember jóllakott volna, fel- szedének és „megtöltének tizenkét kosarakat“ . . . Meghatározott tagsági dij nem lévén, tagja lehet a mi egyletünknek az is, a ki csak egy gombot ad. Ehhezképest nem is utasítja vissza a mi fölszóllitásunkat senki. Nagyon sok gomb összegyűl. És gyűl ruha is, a mire a gombot fölvarjuk ; akad pénz is, a mivel fölvarrassuk. . . * * * Nos kedves barátom ez nem mese, hanem tény. Nincs is az egész dologban semmi rendkívüli. Megcsinálhatja egy-két jószívű ember akárhol, akármikor. Az egésznek titka: egy kis rendszer vagyonunk forgácsainak értékesítésében és a jótékonyságban. Ha II u g o Viktor ivekre terjedő értekezést ir Paris kloakáinak kincset érő tartalmáról: a te lapod figyelmeztetheti t. olvasó közönségét egy olyan lomtárra, mely- lyel az átalános tankötelezettség végrehajtásának egyik legnagyobb akadálya végképen elhárítható. Ránk fér! Dr. Jenei Victor. íme t. olvasóim ! E levélből megérthették mint lehet két hónap alatt 70 gyermeket felruházni úgyszólván semmiből. Kolozsvár példáját követte Léva, hol a nöegylet vette kezébe az ügyet. Mért maradna hátra Vácz? Vegyék fontolóra ez ügyet városunk intéző körei s létesítsék ez üdvös ezélú egyletet. Nem kell itt se tagsági dij, se anyagi áldozathozatal, csak lelkesülés és jóakarat. Karolja fel ez ügyet akár a nöegylet, akár a tanító testület s meg fogja teremni áldásos gyümölcsét. Azt hisszük mindenki szívesen be fog állni az egylet tagjai közé s a sok limlomot, mely a házaknál összegyűl, mindenki inkább átengedi azon czélra, hogy annak értékéből az árvákat segítsük s a szegényeket ruházzuk, mintsem oda ajándékozza holmi kasza- kapa kerülőknek, kik a legelső pálinkás boltban megisszák annak árát, pedig eddig rendesen ez utóbbi módon szabadultak meg az illető tulajdonosok fölösleges limlomjaiktól — s igy közvetve bűnt követtek el, mikor ily emberbaráti könyörületességeí gyakoroltak. Álljanak tehát az ügy élére a nöegylet vagy az iskolaszék és tanítók s kezdjék meg a gyűjtést melyből a jótékonyság kifog terjedni városunk minden szegény sorsú tanulójára, árvájára és elhagyott családjára. Ha a magasztos czél lebeg szemeink előtt, senki sem fogja gúnymosolya tárgyává tenni azt, hogy „rongyot“ és „1 i m 1 o m o t“ gyűjtünk. Fel tehát! mutassuk meg, hogy embertársaink boldogitása szivünkön fekszik. Vidék. E.-Kürth, 1882. apr. 10. T. szerk. ur 1 ügy jártunk ezzel a tavaszi idővel, mint a kaczér leánnyal. Szépen mosolygott, de rá is szedett bennünket A gyümölcs reményékét három napja viselt fagyos dolgai tönkretették. De a veteményes kertben is felemésztette a salátát, pecsenye, a karelá- bot és egyéb kiültetett palántát hús nélkül. A szépen növő vetéseknek nem igen ártott. A zöldülő Mátrának tél után most adott a tavasz fehér bundát. De még itt Kürthön nekünk is juttatott abból a havából a fukar tél uram, a melyet mikor el kellett volna, megtartott magának. Fázunk, didergőnk s úgy látszik ez a kurucz idő az ecs- kendi erdő hármas határa (acsai, kürthi és mácsai) mellett elkujdorgó „valakinek“ sem . tetszett meg pénteken. Otthon valószínűleg már nem volt tüzelni való fája, a mely mel lett felmelegedett volna, el ment hát az erdőbe s gyújtott ott azután olyan tüzet, a mely 50—60 hold erdőrészt hozott lángba. Nagy melege lehetett az atyafinak, mert mire a kürtinek a dobszóra kirohantak a sikeres oltáshoz, messzire hordhatta el magát. Nagy ünnepe volt Husvét hétfőjén a kürthi evangélikus egyháznak. Br. Prónay Dezső tevékeny, jeles főur meghivatott az egyház főfelügyelőjének. Heggel lovas bandériummal hozták át acsai csinos kastélyából. Az isteni-tisztelet után Melczer Gyula, acsai derék főtisztelendő intézett hozzá hatásos beszédet, kifejezvén a kürthi hívek nagy örömét, hogy kitűnő férfiút volt szerencséjük megnyerni az egyház főfelügyelőjéül, mint Br. Prónay Dezső. Mire a jeles noki tehetségű báró egy hosszú szép beszédben mondott köszönetét az iránta tanúsított nagy bizalomért s elfogadta a megtiszteltetést. Klarinét. Apróságok. Csütörtök virradóra több utcasarkon írott névtelen falragaszok diszlettek, melyekben lapunk szerkesztője aljas rágalmakkal volt illetve s a dalkör tagjai fel voltak szólítva, hogy őrizkedjenek tőle. Igen helyesnek tartom, hogy nem tartja érdemesnek a rágalmak és orvtámadások ezen legaljasabbika ellen védekezni, miután a dalköri tagok s mindenki ki e névtelen falragaszokat olvasta, szánalommal párosult megvetését nyilvánitá a névtelen rágalmazó plakáthős iránt, mert mindenki tudja, hogy lapunk szerkesztője volt az, ki a dalkör felébresztésén fáradozott legtöbbet s annak ma is egyik buzgó tagja. Ne is vegye figyelembe az eféle névtelen orvtámadásokat, mert titkos névte- 1 e n ellenség ellen védekezni sem lehet, s ne kedvetlenitse el az eféle alaptalan rágalom a közélet terén való működésétől, mert az ilyeneknek okos ember hitelt nem ád s csak megveti a sötétben bujkáló orvtámadót. Nekem pedig bocsássa meg, hogy mint e rovat vezetője a nyilvánosságra hoztam, mert még is szükségesnek Tartottam, hogy közönségünk azon része, kik a falragaszokat olvasták némileg tájékozva legyen ez ügyben, a mennyiben ugyanaz nap reggelre másnemű hasonló kéziratú falragaszok végig a nehány soron. — Pál írja Budapestről hogy vasárnap kijön. Négy esztendeje hírét se vettük. Senki se tett rá megjegyzést. Négy esztendeje hogy még a nevét sem ejtették ki ebben a nagy házban, és négy esztendő múlva mikor először ad hirt magáról, nincs ajk mely viszhangja legyen búnak vagy örömnek ez idegenné vált név lallatára. Hanem azért Pál meg érkezett. Boron- ?ós nap volt. A verőfényes péntek után izombaton éjjel erős vihar vonult át a vi- léken, s a fekete felhők fehér foszlányai nég vasárnap déltájban is ott lengedeztek > magas égen. A virágok üdébbek voltak. , pacsirták dala csattogóbb, a mező zöldebb, . valóban igy volt; nem azért mert Pál rkezett, hanem csupán az okból mert a ermészetnek ünnepe volt a vihar után. Eméryéknél a ritka vendég legcsekó- ?ebb rendváltozást sem okozott. Ozsonnára endégek voltak hiva a szomszéd faluból és zok nem is mulasztották el a kávézás ideit. Pontosan megjelentek. A szeretetre éltó Garami család, (öt leány és egy ma- a) hat esztendő óta ismert jó tulajdoniga : az angolos pontosság, új példával n megerősítve 1 Négyre ígérkeztek és négy akor csakugyan megállt a rengeteg bár- i a kastély oszlopai előtt és rejtélyes Lejéből egymás után bukkantak elő az arany szőke fej, s utánnok a hatodik rös. A tornáczon Piszkey ur és a legifjabb néry sarj, Miklós, álltak és — hajlongtak Fölösleges többet mondani. A délutánt oly fölségesen töltötték mindannyian, hogy bizonnyára örökkévalóbb emlékét őrzik sziveikben, mint a milyen szerény emlék e toll dicséretéből háramlanék reá. Fitymálták a kurtaszegi színházat, beszéltek — rosszat a távollevőkről, a hölgyek sokat emlegették diadalaikat bálokban és lóversenyeken, az urak pedig különös előszeretettel emlékeztek meg legújabb vadászkalandjaikról. A nagyságos ur szótlanul maga elé bámult, mig a nagyságosasszony ked- vencz mosusz — flaskojábul pajzánul öntöz- geté a gavallérokat. Később azután társasjátékokat rendeztek majd ismét kérdések és feleletekkel mulattatták egymást, mig végre mindenből kifogyva, újból kezdték a — műsort. így múlt az idő és eközben nyolez óra lett. Az inas jelenté, hogy a vacsora készen van és hogy Tajnai Pál úr megérkezett Az arezok kivétel nélkül fölvidultak. Pál az edédlőben volt, nem ment a társaság elé, nagyon halavány volt és nagyon boldog, ügy ült az asztalhoz, a mint jött, porosán, félre csúszott nyakkendővel, feketekabátban Egész vacsora alatt nem lehetett egy szavát venni. Szemben ült Gyöngyikével: de egyszer se nézett Gyöngyike szemébe. Ar- czábul mégis oly szokatlan derű sugárzott, és oly nyugodtság mosolygott, minő csak azoknak arczán ömlik el, kik valami nagy dolgot jól végeztek el. A házi asszony nem egészen haragos, de nem épen nyájas pillantásokat vetett Pálra. Mintha azt akarta volna kifejezni; minek jött ez a fatuskó ide ha nem udvarol 1 A Garami-kisassonyok szendén viselték magukat. Nem titkolhattak el némi elfogódást, a mit mindig érezni szoktak, valahányszor fővárosi fiatal emberrel találkoztak. És Pál jelenleg fővárosi fiatal ember volt. Vacsora után a szalonban gyűltek össze. A Garami kisasszonyok énekeltek, zongoráztak, s e közben Gyöngyikét folyton avval kínozták, hogy milyen különös 1 milyen elfogult és szórakozott! Amihez Torza ur, — arczán ábrándos epedés kifejezésével — sóhajtva még azt jegyzé meg : és mily kegyetlen! Torza úr roppant nevetséges volt e pillanatban; de ő azt gondolta, hogy szörnyű érdekes. Végre a sok gyönyörűségnek is vége szakadt; a rejtélyes bárka elörobogott, a család egyedül maradt és csak hamar ki ki jó éjszakát mondott. Jó éjszakát! Vajon lesz-e Pálnak jó éjszakája? Tud-e az a bánatos arcz fölvi- dulni, az a reszkető ajk mézet szívni, az a sötét szempár boldogság fényében úszni ? Az a váll, mely a gondok és fájdalmak nagy súlyát elviselte, elég erős lesz-e, hogy a gyönyör terhe alatt ne ingadozzék? Kezeit össszekulcsolja, azután homlokához szorítja, és sírva borul az asztalra. Az asztalon előtte egy apró papirszeletke fekszik, melyre e pár szó van Írva: „É j lóikor a parkban leszek!“ Édes szavak, áldott szavak : éjfélkor a parkban leszek! Éjfélkor csillagos volt az ég. A parkban semmi zaj. Tücsök nem czirpelt, bogár nem zümmögött, levél se rezzent, az éjféli harmat nesztelenül lepte meg a virágok kelyhét. Ez a szerelem ünnepe volt. A vén tölgy alatt két fiatal szív ölelkezett. Gyöngyike irta: éjfélkor a parkban leszek ! Nem kellett egymásra várniok. Egyszerre érkeztek mindaketten. — Tudod-e miért jöttem ? — Ó tudom? Utolsó csókod ajkamon ég. Utolsó szavadat őrzi szivem. Azt mondtad mikor búcsúztál: ha még egyszer eljövök, érted jövök. Eljöttél értem jöttél. Lehet-e most többet .szólni? Pál elmondhatja-e, hogy távozása óta mily küzdelmeket élt át? s Gyöngyike számot ad- liat-e, hányszor könyezett a vén tölgyfa alatt ? Pál nem mondja: Igent érted jöttem elviszlek magammal, hogy pályám göröngyein ketten együtt harczoljunk tovább. Gyöngyike se kérdi: Mit tettél azóta? hívem voltál e mindig ? szeretsz-e még ? Boldogok! Gyöngyike karjaival szenvedélyesen át fonja Pált. Szemeik egymásba merülnek; ajkaik összetapadnak ; egymás keblén soká—soká zokognak boldogan. Rudnyánszky Gyula.
