Váczi Közlöny, 1882 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1882-03-05 / 10. szám
IY. évfolyam. ÍO. szám. Yácz, márczius5. 1882. m m VACZIKOZLON HELYI S VIDÉKI ÉRDEKŰ TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI S IRODALMI HETILAP Megjelen minden vasárnap. Magánvitáknak és személyes támadásoknak lapunkban hely nem adatik. Előfizetési árak: Évnegyedre .......................1 frt E50 kr. házhoz hordással vagy postai szétküldéssel. Egyes szám ára 12 kr. Kapható Deutsch Mórnál a Városház épületében. Hirdetések: a legolcsóbban eszközöltetnek s többszöri hirdetésnél kedvezményben részesülnek. Nyilttér sora .............................20 kr. Bélyeg-illeték minden beigtatásnál 30 „ A szerkesztőség és kiadóhivatal czimzete: hova a lap szellemi és anyagi részét illető közlemények, (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) küldendők : Yácz; Gasparilc-utcza 151. sz. kéziratokat nem adunk vissza. Névtelen közleményeket figyelembe nem veszünk. Hérmentetlen leveleket csak ismerős kezektől fogadunk el. Munkácsy és műremeke. A művészetnek csak azon terméke érdemli meg a műremek elnevezést, melynek hatása állandó nyomokat hagy a gondolkozó és szive után érző ember lelkében. Ha egy művész inspiratioval bir valamit alkotni, az azt teszi, hogy egy gondolat foglalja el egész lényét, szellem világa egy eszme körül forog, melynek fogamzására elég lehetett egy véletlen kis esemény, egy kellemes, vagy kellemetlen benyomás. Egy holdas éjszaka, vagy bíboros naplemente, egy árva könnyes tekintete, vagy az anya szelíd szerelme elég tárgy a költői kedélynek oly mű alkotásához, melyről mindenki azt mondja, hogy ezt én is igy éreztem, ez igaz, ez való. A testet nyert művészi eszme megértéséhez tehát többnyire mindenkinek van érzéke éppen úgy mint megértjük a természetet magát, szeretjük a csillagos eget, örülünk a nap keltének és gyönyörködünk a madarak énekében, a rétek szinpompájában. Magasztos a sors csapásai fölött diadalmaskodó férfi tekintete, undok a fösvény sáppadtsága, borzasztó a meredek magasból mélybe tekinteni, kellemes a szelíd leány arcz. Ezt mindenki igy érzi, ez az igaz, a való. De mindezek múló események, kellemes vagy kellemetlen hatásaikkal együtt, kis körben, vagy csak egyes emberek által érezve, egy hosszú életen át néhányszor. Az igaz, szép és nagyszerű benyomásokat megörökíteni, az emberekkel oly híven közölni, mint azt egy magasan kiművelt ész és művészi érzék fölfogta: a művészet feladata. Hallottam a szél zúgását és madarak énekét Liszt zongorajátékában, a csermely csörgedezését Arany leírásában, éreztem a szerelmet Petőfi dalaiban, láttam Laocon fájdalmát a márványban, és a szűzi szemérmet a melosi Venusban; éreztem az isteni boldogság sugárzását Rafael Madonnáin, oly hűen, és szépen előadva, mint a ritka valót, melynek kellemét keressük s csak nagyon néha találjuk az életben. A legnagyobb világtörténelmi eseményt „Krisztus Pilátus előtt“ festette Munkácsy egy darab vászonra úgy, hogy ott megszűnik a vászon lapossága, a festék festék lenni, a sima lapból tér lesz, hogy helyet adjon Krisztus- i nak, Pilátusnak, a főpapságnak és a dühöngő nép tömegének. Krisztus abban a pillanatban, midőn sorsa fölött magatartása határoz; súlyos vád terheli fejét, heves szónok Kajafás főpap által előadva, Pilátus előtt, ki a nagy Rómának képviselője, élet és halál fölött határoz; szemben a papok kárörömtől vigyorgó arczával, háta mögött a dühöngő nép ordításával valóban nagyszerű lehetett isteni eszével. Lesüté-e szemeit az undok rágalmak előtt, vagy a papság irigy tekintete előtt, elveszté-e bátorságát az ítélő biró ingatag habozásán, vagy fel- lázadt-evére avad tömeg„feszitsdmegK kiáltásán? E földön már minden ellene fordult, hová azért jött, hogy a szeretetet tanítsa, az égre emelte-e tekintetét, hogy Isten szabadítsa meg e gonoszok közül? Nézzétek meg Mun-, kácsy képét s ezer ily kérdésre megfelel. Középen áll e magasztos alak összekötözött kezekkel, durva fehér vászon köpenyben, derékon átkötve, eltakarva melltől lábig, mint az igazság oszlopa, egyenesen, fönségesen. Az ifjú arczon a helyzet mély gondja ül, mig a homlok derűjében a határozat tiszta szilárdsága látszik, ártatlanságot sugárzó kék szeme a nagy ész mélyébe fordul, melytől tükröződik. Az ajk alig nyitva lehelletet vesz az első szóhoz, melyet ártatlansága mellett emel. Hogy mit érez, mit szól, azt mondják el azok, kik mellette állnak napokig és lesik a szót, vagy azok, kik a kép hatása alatt sírva törtek ki; ismerve a történelemből, hogy ily fön- séges alak kereszten vérzett. Pilátus ingadozik, habozik kimondani a fölmentő vagy elítélő szót, pedig ez utóbbit a papok egész serege ördögi tekintettel lesi, a vádló kiáltó szóval és határozott kézmozdulattal követeli, a nép mint fölkörbácsolt tenger hullámzik, kézzel lábbal hadonáz és tele torokkal kiabál. Egyik fitymálva tekint Krisztusra, másik kihivólag, diadal érzettel, mind ellene, ki egyedül van, s még sem mer rátekinteni az ítélő biró. Csak egy nő szemei sugároznak feléje jóságot, karján kis gyerekkel, költöileg ábrázolva a női szív gyöngédségét mely e vad tömeg fölött magasan kiemelkedik. Egy valóban dalias római katona keresztbe tett lándzsával szorítja vissza a fékevesztett népet, mert különben Krisztus testét érintenék, melyet hogy nem szabad engednie nyers természete sugallja neki. Hogy mi lesz a jelenet vége, azt látjuk a képen, ha nem is tudnók a bibliából! Tán azért az elfogult szótalanság a szemlélőkben, vagy a könnyek a női szemekben? Pedig már többről hallottam, hogy ha a helyszínén visszatartják is, otthon megeresztik zavartalanul s szívok csak akkor könnyebbül, ha jól kisírták magukat. Honnan e nagy lélektani hatás? Az események oly szerencsés felfogása a lángész minden találékonyságával, hogy a mi hozzá illik semmi sem maradt ki, ellenben éppen semmi sincs olyan, mi csak legkevésbé is fölösleges volna. Az ellentétek oly világosak, az arczok és kéz mozdulatok oly tisztán beszélnek, melyet semmi leírás vagy költői képzelet még utói nem ért. Pedig a tárgy oly nagy, hogy róla még beszélni is nehéz; hát még közvetlen szemünk elé állítani nem merészség-e? És mily alakban! Halomra dönteni minden fölfogást, mit eddig az egy igéből szétvált különféle felekezetek Krisztusról alkottak ; hadat üzenni a századok tisztitó tüzét kiállt középkori festészek minden müvének, melyekben a szellemi kisugárzást, az isteni létet csak a gloriettel, a fejet övező dicskörrel tudták kifejezni. Munkácsy ezt nem a koponyán kívülre, hanem belülre festette. Mily tiszta képe élhet a művész lelkében e nagy eseménynek, mily éles megfigyelő és bonczoló ereje lehet az ő agyvelejének, hogy ily páratlanul oldá meg e nagy feladatot, mely oly sok nagy művészt cserben hagyott. Rafael, Dürer, Rembrandt, mind megpróbálták e themát, de Munkácsy mellett biztosan mondhatjuk, hogy egyiknek sem sikerült. Ecsetkezelésnek még ily technikáját nem láttuk; a természet annyira meg van itt lopva, hogy elfeledi a néző a festett alakokat s élőnek tartja. Ha egy ponton soká mereng, s ezután visszapillant egy már látott alakra, szinte csodálja helyt maradását s várja, hogy megmozduljon. Ez a színek végtelen természetessége és helyes távlati fokozatán alapul. Munkácsyról soká azt tartották, hogy nincsenek színei. Nincs, mert ö azt festi a mit lát, és a mi való; ö a természetet nem nézi színes ablakon át, hazudni meg nem tud. Eddigi képei inkább a genre köréből valók, alakjai rongyosak, szegények, színtelen szobákban, hol producálhatott volna tehát szint ? Bibort-bársonyt,selymet csak most festett, s ragyogóbban azt hiszem még soha senkisem! A „siralomház“ „éjjeli csavargók“ „tépés csinálok“ nem igen ragyoghatnak színeikben. XVI. Lajos termeit tudom nem festené színek nélkül. Vannak festők, kiket nagy szinezöknek tart a világ, de ezek úgyszólván betanulták színeiket és minden képen ugyanazok. Pl. Makart, kit a bécsiek szeretnek a ma élő festők közt első szinezönek hi- resztelni, kék háttért, barna árnyékot fest mindig, melyben meztelen női alakjai csak úgy úsznak vakító fehér bőrükkel. Benczúr csak selymet és bársonyt fest arannyal ezüsttel, Kellernek rikító színei bámulatos öszhangban vannak. Matejko mindent sárgára fest még a fehér inget is. Kaulbach világhírű compositeur volt, de színezni nem tudott, nem is szeretett; fiai Fritz és Herman e tekintetben annál híresebbek. A régiek közt maga Rafael sem valami szerencsés színező; de annál híresebb a német Holbein. Van Dyk a bőr és hús színeit festette utánozhatla- nul. — Egyszóval a festők maguk közt is specialisták. Mégis kilátszott már ezelőtt tiz évvel belőle a nagy mester. A „siralom ház“-zal hódította meg Párist s ez alkalommal került Sedelmayer kezei közé. Egy nagy szellem érzi magában az erőt, tehetséget az alkotáshoz; nagy képeket festeni, tiszta tanulmányokat tenni csak nagy és kényes szabályokkal berendezett műteremben lehet, független életmód és anyagi gondok nélkül; mindez hiányzik. Erre elő áll egy elmés müárus a következő ajánlattal: építek olyan műtermet, milyet kívánsz, adok pénzt, mennyi kell, csak dolgozz nekem, azaz müveid 10 évig az enyémek, én adom el s egyharmad- részt adok neked is belőle. így a nagy kép, mely mint Mohamed koporsója a zarándokokat Mekka felé, úgy vonzotta volna a művészeket Budapest felé, — nem lehet a miénk; a művész ki megalkotta szivesen adná, de a műárus kinek 10 évig lekötve van, nem adja. Meglehet ez egy kép milliókat hoz neki! 1
